Honti Attila versei

Százszor megharcolt…
        Küzdelmeink sebét érzem,
        Nem akarva, emlékeztet
        a csont
        Belsimben, a gerincemben
        Szétfeszített idegekben
        érzem
        Sorsom, cselekvésem – nem új
        Csak továbbgörgetett álomvilág
        Míg a köd felszáll, a lélek,
        Hevül, repül – sziklákon át
        égbe
        Egy pillanat és valóság,
        Pokolba taszít – megéget
        gyökeret
        S lám: csont, érzés, világ, égen
        Túl gyökérbe mar, elsorvaszt!
        mindent?
        m i n d e n t

Lélekőrlő

        – ez a magárahagyatottság
        nehéz, súlyos, tompul a szív,
        mennék, de leszögez ez a…
        hisz Te is tudod
        – félünk
        Menni végig az ösvényen
        Minden aljba tekinteni
        – Te is? Én is. Vajon ő is?,
        hisz Te is tudod
        – félünk
        Tudom, tudatom tudatja
        Bennünk őszül a falevél
        Elire? Hátra? Semerre!,
        hisz Te is tudod:
        aljas félelem igazgat!

Fáj!

        Fáj, legbelül, ott ahova
        őrangyalok se érkeznek,
        ott: ahol magamnak vagyok
        csönd az én terhes szeretőm,
        s áll a strázsán szüntelen
        nem késik ő, hő párja jön
        – a gondolat –
        lassan, szépen, óvatosan
        mint fa a szút úgy érzem én,
        gyötri görcsös szorítását,
        dermedten hasít a tudat
        hat rám a világ
        melynek nem kellek, de Te sem
        – csak a pénztárcánk