Bodnár Éva versei

Őszi borongó
Itt még zokog az őszi égbolt,
valaki odafent sír talán…
Lehet az Úr az – vagy az angyalok,
de meglehet, hogy… én vagyok.
Itt még a ködön át nem sejlik semmi fény.
Úgy szürkül az ég, ahogy lassan fogy a remény
a testben, mikor halálos kór marja,
és az ember végleg feladja…
Szürke, élettelen és zord lett az idő.
Az egész világ egy nagy temető,
és benne itt-ott elszórt csillagok –
nem ragyognak már, fényük megkopott.
Le kellene porolni a rossz hangulatot,
és fényessé tenni újra a Napot, az arcokat.
Magunkra venni a csillagokat.
Tisztára súrolni az üszkös éveket,
mert sötétben élni csak kínnal lehet.
Nem embernek való ez a ködburok!
Kifelé néznék, de csak bambulok.
Nincs távol, nincs cél, csak magamba fordulás.
A szakadék szélén az utolsó lépés, és a mélybe zuhanás.
De állj! Állj! Nem szólít még a mély.
Nem csábítanak harci zajjal pokolfajzatok.
Ott belül a lélek hófehér fátyolban őriz fénymagot –
Ez vagyok. Igen, ez vagyok!
Harcizaj…? Dehogy!
Csak az eső dobol a bádogtetőn,
és belefolyik hideg muzsikája,
az őszi esték unott magányába.

Visszatekintés

Az idő viaszpecsétjét feltörve
lassan visszanézek…
Nem vidít fel túlságosan,
hogy ilyen gyorsan telnek az évek.
Késő az elmúlt időt számba venni:
az eltelt percek, órák, hónapok,
csak azt mutatják, öregebb igen,
de bölcsebb nem vagyok.
Az idő érces hangon szól hozzám,
s ha fekszem éberen sok hajnalon,
magamról készítek számvetést,
egyedül magamnak – jól tudom.

Még itt vagyok

Még itt vagyok, még vonz a Föld, az élet…
Még van gondolatom, s ha kell, beszélek.
Bár ostoba, csalóka álmok kényszerében,
a helyes utat gyakran elvétettem…
Fel nem adom mégsem!
Nincs bennem gyűlölet, sem ártó szándék.
Talán a szavakkal, ha keményebben bánnék…(?!)
Nem érne annyi rúgás, nem lenne seb a lelkemen.
Könnyebb lenne az életem?
Ó, nem!  Azt nem hiszem.
Mégsem kívánok szebbet,  vagy jobbat,
csak annyit: olyan ember maradjak,
akinek jár a tisztelet –
aki szeretni érdemes…,
akit szeretni érdemes!

    Félelmeim

        Nem kulcsolom kezeimet imára.
        Magam vagyok a fohász.
        Uram, Te hallod, ha nem is beszélek,
        hogy odabent mi bánt.

        Van-e jogom mindig csak kérni,
        miközben oly keveset adok?
        Van-e jogom mást úgy elítélni,
        hogy a legnagyobb vétkes én vagyok?!

    Elég már!

        A túlcsordult pohár minden cseppje
        egy-egy lesújtó vádirat,
        s ahogy nyelem a keserű nedűt,
        megszólalsz bennem bűntudat…

        Éjjel sem hagysz nyugodni.
        Rám törsz, miközben álmodom.
        Feléd nyúlnék, Uram, hogy óvj meg!
        De nem látok túl az árnyakon.

        Magamra hagytál. Félek… „Félj is!”
        Súgják az árnyak szüntelen,
        és örömteli táncot járnak,
        látva, hogy megrendült hitem.

        Csuromvizes a fekhelyem reggel,
        könnyáztatta hálóruhám….
        Csak nézem szánalmas önmagam,
        s közben fénnyel telik meg a szobám.

        Vaksi szememmel újra látom:
        (túl minden próbán, minden álmon,
        itt vagy velem… betakar fényed!)
        Csak önmagammal harcolok,
        csak önmagamtól félek…

    Lehetsz bárki…

        Lehetsz bárki – vággyal élsz.
        Élhetsz bárhol – halni félsz.
        Mondhatsz bármit: hazugság.
        Olcsó kínok hazudják.
        Mikor vakon ébredsz fel,
        már csak a fényben hiszel.
        Pőrén állsz a Nap alatt,
        vágyod a lángsugarat.

        Kagylóba zárod a lelked,
        benne gyöngyöd elfelejted.
        Így óvnád meg a reményt…?
        Szeretet-vágy elemészt.

        Hínártestű este vár,
        körbevesz a rút halál.
        Félelmed szívedre ül,
        mindenki fut, menekül.

        Lidércálmod nem ereszt,
        túl nehéz lett a kereszt.
        Testedben vagy földi rab.
        így keresed önmagad.

        Lehetsz bárki – vággyal élsz.
        Élhetsz bárhol – halni félsz.
        de ott, az Isten tenyerén,
        együtt leszünk, te meg én.