Zuzana Mojžišová: Aphrodité (Vályi Horváth Erika fordítása)
Mandy Kerr felvétele
Aznap reggel az álom szokatlanul gyorsan kirepült a szememből. A fejem fölött körözött, meghajolt, átpasszírozta magát a fém ablakrácson, és már el is illant.
Kinéztem az ablakon.
Elsőként egy iskolás gyerek lábát pillantottam meg, a váltócipőt rejtő műanyag táska minden lépésnél a térdének csapódott. Majd babakocsikerekek gurultak arra, egy mokaszinos anyuka követte. Harmadikként egy sétapálcás öregember botorkált oda, eltakarta a kilátást az utca túloldalára, amott elfutott valaki, arra sem volt időm, hogy megfigyeljem, Adidas vagy Puma volt-e a lábán. Egy öltönynadrág jött félcipőben, bámulatosan formás, karcsú női boka tűsarkú, fekete lakk körömcipőben…
Kiszálltam az ágyból, pár balett- és gimnasztikamozdulattal letussoltam a kis fém zuhanytálcában, jéghideg vízben fogat mostam Erilexszel, meg is fájdult a fogam. Bekentem magam hagyományos Niveával, a reggeli császárzsemlémet kékfrankosba mártogattam.
Az ablakom előtt lecövekelt egy nejlonharisnyába csomagolt visszeres láb, valamint egy műszálas nadrágos aktatáskás alak.
Ismét legalább negyedórára beárnyékolják a szobát.
Amikor egyszer észrevettem az utcán azt a férfit, aki mindennap pontosan fél öt körül tért haza az orrom előtt, és a cipőfűzőjét szokatlan makraméba kötve hordta, úgy üdvözöltem, mintha régi ismerősök lennénk, sőt még arra is késztetést éreztem, hogy váltsak vele pár szót. A nő, aki a biztonság kedvéért szuperkönnyű Scholl bütyökvédő párnát viselt a cipőjében, harmadik megszólítási kísérletem után, amikor épp vértestvérséget kötöttem volna vele, tolakodással vádolt.
Kimentem a postaládához az újságért. Az elégedettség hulláma öntött el.
Szóval mégis kimásztak a slamasztikából. Így van ez jól. Jó érzés, ha kiszolgálják az embert.
Egész szünidő alatt azt vártam, mikor mehetek már szabadságra. A főnökasszony még mindig nem talált kézbesítőt, aki helyettesíthetett volna. Türelmes vagyok. De ami sok, az sok. Az októberi esőzések első hete után arra az elhatározásra jutottam, pénteken kiírom a szabadságpapírt az alábbiakkal: Nekem most már tök nyolc ez az egész – és elhagytam a főnök irodáját.
Visszamentem a kisszobába, rápillantottam az ébresztőórára. Még van időm. Leheveredtem az ágyra (a visszereim még mindig görcsöltek), és szétterítettem a napi sajtót.
Nyugodtan átfutottam a kimerítő, nehézkes, idegesítő híreket, kommentárokat, véleményeket, tudósításokat. Összeszámoltam a fenyegetőzéseket, hazugságokat, vicceket és az evidens övön aluli ütéseket. Summa summarum, számításaim szerint aznap harminckettő egyenes és rejtett csapást mértek kis magánszervezetemre, melyet Mozgalom a Határok Ellennek neveztem el.
Lesz ez még jobb is.
Az aktatáskát felemelték, eltűnt az ESO travel és a posta irányába. Felbukkant egy gyerek, megragadta a rácsokat, és egyenesen engem bámult. Olyan kedves volt, az ablak felső része csak a sapkája tetejét fedte el. Integettem neki. Nem vett észre. Az anyja Hartipa márkájú papír zsebkendővel megtörölte a kezét, és a fenekére csapott. Elmentek.
Eszembe jutott, mit álmodtam múlt éjjel. A vonaton megismerkedtem egy vonzó, kék szemű, szőke palival. Egyértelműen pozitív, erotikus jelzéseket adott. Hát hogyan másképp is viselkedhetett volna, ha egyszer álom volt az egész. Felelősségtudatom teljes birtokában bevallottam, hogy bármennyire is hízelgő az érdeklődése számomra, mondhatni a lelkem mélyéig hatol, rádöbbentem, transzvesztita vagyok. Mosolyogva kivillantotta mind a két gyönyörű, hófehér fogsorát, s megkérdezte:
– És miről mire változtál?
Még sokáig nevetni fogok ezen a beszóláson.
Megszólalt az ébresztőóra. Felhúztam a Bardejovban gyártott cipőmet, feszülten belebújtam a kényszer szülte, saját kezűleg varrott széldzsekimbe. Ünnepélyes hangulat vett erőt rajtam.
Pár napja nagy szerencse ért. A reggeli kézbesítéskor megállított egy bőrkabátos pár. Azt mondták, ha minden postaládába az újsággal együtt beteszem a cégük szórólapját, ingyen és sorban állás nélkül igénybe vehetem sokrétű szolgáltatásaikat. Elolvastam a plakátot, és azonnal beleegyeztem. Erre a találkozóra pár perc múlva kerül sor.
Nem tehetek róla, de a bőrkabátok divatja még mindig azt a kort idézi fel bennem, amelyet szerencsére nem kellett megélnem. Szerencsétlen ez a módi.
Az Aphrodité fitneszklub reklámján ez állt: Ez a klub az álmai netovábbja! Ha ellátogat hozzánk, visszanyeri elvesztett életerejét, az öreg megfiatalodik, a rút megszépül, a kövérről leolvadnak a zsírpárnák, a sovány megizmosodik, a buta okossá változik, a gyenge megerősödik, a komplexusos pedig leküzdi lelki gondjait! Nálunk az elégedetlenek megnyugszanak, a szomjasak teleisszák magukat, a bizonytalanok döntésképessé válnak, a betegek meggyógyulnak, a kicsik megnőnek, a lusták szorgalmassá lesznek, a gyávák összeszedik magukat és megerősödnek. Az Aphrodité fitneszklub hozzásegíti ahhoz, hogy új, ideális ember váljon Önből! A szomszédok irigylik majd. Látogasson el hozzánk! Jöjjön el tornázni, beszélgetni! Mindezt világhírű, elismert szaktekintélyek szakmai felügyelete alatt teheti. Mindenféle személyre szabott szolgáltatást vállalunk. Fodrászat és szemvizsgálat kivételével.
Már korábban is bekukkantottam az Aphroditébe. Fenomenális hatással volt rám. Egy nem túl nagy ház előtt hosszú sorban álldogáltak az emberek, ám azok, akik a kezelés után kijöttek, fantasztikusan néztek ki. Tényleg boldog, elégedett mosoly ragyogott az arcukon.
Úton odafele egyértelműen meg tudtam állapítani, ki volt már bent a klubban, mert jelentősen különböztek azoktól, akik még csak most vártak a sorukra. Szembetűnő volt a különbség.
Már közel a cél. Lezser, provokatív léptekkel – a bardejovi cipő kiválóan rugalmas talprészének köszönhetően – elhaladtam a várakozók mellett. Az utolsó cseppig ki akartam élvezni az érzést. Korábban sosem volt protekcióm sehol.
– Jó napot kívánok, Karolina kisasszony! – üdvözölt a bőrkabátos pár női tagja. – Jöjjön, fáradjon csak beljebb! Már vártuk.
A sorban állók ellenséges pillantással mértek végig. A forgóajtón éppen egy fekete cipőfűzős férfi jött ki Salamander márkájú félcipőben. Örömmel töltött el a tudat, hogy nemsokára én is ilyen felhőtlenül boldog leszek, mint ő. Felnézett az égre, gondtalanul odaajándékozta az ernyőjét az első szembejövőnek.
Elkezdődött a procedúra. Mindenütt kedves, tiszteletteljes mosollyal fogadtak. És végre elsőbbséget élveztem! Anyám, a szegény fejőnő, apám, az elgyötört traktorista most biztosan büszkék lennének rám.
Előbb levetkőztettek és illatos szappanos vízsugárral alaposan lecsutakoltak. Hazudnék, ha azt állítanám, nem volt kellemes, és nem ébredt fel bennem mindenféle titkos vágy, amely a későbbiekben maradéktalanul be is teljesült, sőt. Először egy gyengéd, szenvedélyes, jól megtermett fiatalember tett párszor boldoggá. Hallgattam, mint a sír. Aztán egy fiatal francia lánnyal hemperegtem a foszforeszkáló homokkal leterített és dűnékkel szegélyezett műtengerparton. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kedvemre lesz ez is. A dildót – a tervezője minden bizonnyal nagyon vicces alak lehetett – már nem volt erőm kipróbálni. Csordultig teltem kéjjel.
A lány kedvesen mosolyogva a következő ajtóig kísért. Pihentem egy kicsit az infra, majd az óriási kvarclámpa alatt. Fehér szoknyát és pólót adtak, teniszeztem, aztán gimnasztikáztam. Ez utóbbi a reggeli gyakorlásnak köszönhetően, melyet a fém zuhanytálcában végeztem, elég tűrhetően ment. Ám a súlyzós erőgyakorlatok sokkal jobban kimerítettek, mint azt előzőleg gondoltam. Szaunába és masszőrhöz küldtek, hogy kicsit relaxáljak. A masszőr finoman tette a dolgát, mint az az ötfunkciós hifiberendezés, amelyet valaki egyszer az újságban hirdetett.
Hirtelen eszembe jutott az állásom, amelyből jó ideje csak tengődöm.
– Istenem, de jó, hogy most ennyire nem érdekel semmi – ugrottam fel örömömben.
– Szokott magában beszélni? – kérdezte udvariasan a fehér köpenyes férfi. Szemérmesen lesütöttem a szemem.
A férfi átkarolt, átfutotta a Kezelési naplómat, amely tele volt számomra értelmezhetetlen
ákombákomokkal.
– Nem számít. Mi kikezeljük – mondta kedves mosollyal, és a következő ajtóhoz vezetett. Nem akartam azon nyomban belépni. Inkább egy kicsit a folyosón vesztegeltem, csak úgy üldögéltem a padon. Kiélveztem a mezítlábas járás szépségét, micsoda mámorító szabadság! A lábaimmal érinteni a puha, vastag, pasztellszínű perzsaszőnyeg szálait, melyet szerencsére nem szőnek át szemet megerőltető minták. Nem hagyták, hogy sokáig lustálkodjam.
– Jöjjön csak, Karolina kisasszony! Beléptem.
A kozmetikai kezelés, a manikűr, pedikűr alatt, amikor kinyomkodták a pattanásaimat, és imitt-amott megszabadítottak testem felesleges szőrszálaitól, örültem, hogy nem kell állnom, és a világot lehunyt szemmel érzékelhetem. Felettébb elégedett voltam. Könnyű anyagból új ruhát varrtak, és az utolsó ajtóhoz küldtek. Megpillantottam magam a tükörben. Elég jól néztem ki. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire nőiesen vonzó leszek.
Bekopogtam.
– Sajnálom, Karolina kisasszony – szabadkozott a fehér köpenyes férfi –, de még nem volt időm, hogy felkészüljek. Várjon egy kicsit, kérem!
– Persze, szívesen.
Az ajtó becsukódott.
Visszaültem a padra. Az őrült fáradtság ellenére meg kellett állapítanom, a régi dilemmámat illetően, kalapkészítő vagy kézbesítő legyek-e, hogy helyesen döntöttem. Ha a kalapokat választom, valószínűleg ebben a pillanatban valahol teljesen máshol lennék. Elálmosodtam…
– Karolina kisasszony!
Összerezzentem.
– Ó, bocsásson meg!
– Ugyan, nincs semmi baj.
Követtem a fehér köpenyes férfit. A folyosó végén észrevettem a boldog főnökasszonyt, ajkán égi mosoly ült.
– Doktor Kolár vagyok.
– Karolina. Kezet fogtunk.
– Tudom – vetett rám egy furcsa pillantást. – Szóval akkor most kicsit csevegjünk arról, hogy ön magában beszél.
– Tudja, az a helyzet… Egyedül élek. Időnként mindenkinek szüksége van arra, hogy emberi hangot halljon… Nálam azért ez tényleg nem kóros… Leülhetek?
Meg sem hallotta a kérdést. Újfent gondosan a Kezelési naplómat tanulmányozta. Valamit feljegyzett.
– Hiba történt. Elnézését kell kérnem, de értse meg, túl feszült volt az utóbbi pár hét, az alkalmazottak is fáradtak… Hogy garantálni tudjuk az eljárás kiváló eredményét, ahhoz szükséges, hogy pár kezelést megismételjen. Utána jöjjön vissza! És még egyszer elnézését kérem. De biztosan megért bennünket, Karolina kisasszony.
Kimért, mégis korrekt pillantással mért végig. Éreztem, nincs más választásom, csak hogy szót fogadjak.
Szappanos víz, majd a jól megtermett fiatalember, 69-es póz, erőszak dildóval. Tenisz, gimnasztika, súlyzók. Mindenütt csodálkoztak, hogy újra ott vagyok. Állítólag erre korábban még nem volt példa. De nem könnyítettek a feladatokon. Már a végét jártam. A kalapok lebegtek a szemem előtt.
Doktor Kolár leültetett egy fogorvosi székre emlékeztető karosszékbe. Fonendoszkópszenzorral és krokodilkapcsos csipeszekkel csatlakoztatott egy három képernyős számítógéppulthoz. Annyi erőm sem maradt, hogy előrehajoljak. A lényeg, hogy végre ülhetek.
– Ez majd segít.
Kis zsibbadást éreztem, nem volt kellemetlen. Mintha feltöltöttek volna energiával. Mosolyogtam. Ujjammal körberajzoltam az új ruhám könnyű anyagán lévő geometrikus napraforgómintákat. Szétáradt a testemben a boldogság. Kényelmesen megtámaszkodtam. Azt hiszem, elég hosszú idő telt el addig, míg a doktor ismét szóra nyitotta a száját.
– Milyen cipőgyártó vállalatokat ismer?
– Baťa, Svit Bardejov, Partizánske, Snaha Brno, Zlín, Salamander, Cristina Rossi, Sioux, Donna Angela, Burnet, Balaton, Fiesso d’Artico, Charles Jourdan, Sacair, Adidas, Botas, Puma, Svital…
Nem volt már kedvem folytatni a felsorolást. A drótok rezgése felerősödött. Olyan volt, mint a pihentető masszázs. Elektroterápia. Hoztak két natúr csirkemellet, párolt zöldséget, friss paradicsomsalátát, kólát, tejszínhabos tortát, kávét. Micsoda élvezet! Doktor Kolár mosolygott. Jó étvágyat kívánt. Csak bólintottam. Hiszen teli szájjal nem beszélünk. Adtak egy tízcentis Marlborót. Csodálatos illata és aromája volt. Majd jött a húszéves Darina Laščiaková, és elénekelte az Aludj el, kicsi kincsem című dalt. Amikor felébredtem, a fehér köpenyes férfi azt kérdezte:
– Milyen cipőgyártó vállalatokat ismer?
– Baťa, Brno, Adidas, Salamander, Sioux…
Az impulzusok felerősödtek. Le akartam magamról tépni a csipeszeket, de nem sikerült. Mindenem fájt. Majd’ szétment a fejem. A férfi a képernyőt nézte, lassan tekerte az erősségmérő gombját.
– Milyen cipőgyártó vállalatokat ismer?
– Baťa…
Belém csapott a villám. Kolár újra feltette a kérdést.
Kinyitottam a szám. Ismét belém csapott. Aztán csönd lett. Csodásan éreztem magam.
– Tessék?
– Milyen cipőgyártó vállalatokat ismer?
Ránéztem a mezítelen lábamra.
– Egyet sem. De minek is kellene? – csodálkoztam. Kéjesen kinyújtóztattam a tagjaimat. – Már elmehetek?
Doktor Kolár bólintott.
A forgóajtó nevetségesnek és egyben jópofának is tűnt, mint a körhinta a vidámparkban. A látszerésznél és a fodrásznál is voltak székek, amelyek emlékeztettek… De mire is? Már nem tudom. A kis szobámat egyszeriben világosnak és tágasnak láttam. Lefeküdtem.
Éjszaka ébredtem. Nemsokára ismét mély álomba merültem. Amikor újra kinyitottam a szemem, már megint mindenütt koromsötét volt. Egy idő után újfent álomba zuhantam. Isten tudja, hányadszori visszaalvás után ébredtem fel. Könnyű és boldog voltam.
Az asztalon megtaláltam az újságot. Érdektelen és semmitmondó volt. Belém fészkelte magát az a felemelő, kőkemény meggyőződés, hogy jó nekem így egyedül is. Tulajdonképpen nem gondoltam, hogy bárkire szükségem volna. De hát kire is? Elfelejtettem enni, inni, nem voltam kint a friss levegőn, nem mosakodtam. A szobában egyre erőteljesebben terjengett egy számomra ismeretlen eredetű bűz. Sikeresen ellenálltam a hívásnak, hogy utánajárjak az eredetének. Egyszer sötét volt, máskor meg nappal. Megtanultam éjjel aludni, nappal ébren lenni. A fiókban megtaláltam a Mozgalom a Határok Ellen Alapszabályzatát. Az aláírás: Karolina.
1. A saját fejünk után megyünk, csak magunkra támaszkodunk. Megtámaszkodtam. Bele is fájdult a fejem. A padló túl kemény volt a fejenálláshoz. 2. A mondatokat nem vesszük szó és betű szerint. Felnevettem. Az agyam zsongott, elszomorodtam a felismerésre. Besötétedett. Lefeküdtem.
Másnap reggel kegyetlenül gyorsan kirepült az álom a szememből. A fejem fölött körözött, becsmérlő pillantást vetett rám, átpasszírozta magát a fém ablakrácson, és elillant. Ismerős érzés kerített hatalmába. Felkeltem, és a tükörhöz léptem. Hangtalanul kinyitottam a szám, artikulálni kezdtem az egyes hangokat, szavakat, amelyeket leolvastam a tükörképem szájáról. Sötétedésig állandóan ugyanazt hajtogattam. Már nem láttam jól, ezért nem tudtam szájról olvasni. Mély levegőt vettem, és ezúttal fennhangon elismételtem.
– Vissza kéne tudnom emlékezni.
Az agyamban megjelent egy fehér kéz, és az ujjak egy piros pont körül köröztek. A tenyerem befogta a szám.
Aztán leengedtem a kezem.
– Zshárgdpnlitlnó oftreszbedú, zshárgdpnlitlnó oftreszbedú, zshárgdpnlitlnó oftreszbedú!
Fetrengtem a röhögéstől. Bámultam a sötétségben azt a helyet, ahol a tükör állt.
– Akarod tudni, mi ez?
A nevetésem megzavart a válaszban.
– Ez a két szó jött ki megoldásnak Hurvínek számára, amikor keresztrejtvényt fejtett.
Eszembe jutott, hogy jó lenne felkapcsolni a villanyt, és levenni a polcról a Vadon világa című könyvet.
– Az elejétől kezdem. Ma az állatokat és a színeket.
Fehér albatrosz, fekete bárány, csontfehér pondró, barna dingó, hamuszürke emu, vörös fennek, kék gorilla, sárga liba, zöld szarvas, zöld teknős, rozsdavörös róka, lila medve, piros nyérc, türkiz darázs, színpompás páva, aranyhal, narancssárga foltos szalamandra. Salamander, salamander…, sa…
– Vissza kéne tudnod emlékezni.
Pirkadatkor az álom az ablakon ült, tapsikolt, a vállamra szállt, nevetett, megveregette a vállam, a szemhéjam simogatta…
Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/2-es számában.
Zuzana Mojžišová (1965, Pozsony)
Író, forgatókönyvíró, a pozsonyi Színház- és Film-művészeti Főiskola Művészeti Kritika Tanszékének tanára. Af-rodithé c. novelláskötete 1997-ben jelent meg, Bon voyage (2010) c. kötete 2011-ben be-került az Anasoft Litera tíz leg-jobb könyve közé.
Péterfai Erika felvétele
Vályi Horváth Erika (1978, Vásárút)
A kortárs szlovák irodalom egyik legfontosabb műfordítója. Annak a fiatal műfordító-generációnak a tagja, amely nem valamiféle előírt kánon alapján, hanem egyéni ízlésvilágát követve fordít. Így jutott el egyebek mellett a kortárs szlovák női, illetve feminista prózához, amely leginkább az ő tolmácsolásában jutott el a magyar olvasókhoz. Jana Juráňová, Uršuľa Kovalyk, Zuzana Mojžišová, Ivana Dobrakovová, Pavol Rankov, Jaroslava Blažková műveinek fordítójaként lett általánosan elismertté, többszörösen díjazott műfordítóvá (2008-ban és 2015-ben is Madách Imre műfordítói nívódíjat kapott). Rendszeresen fordít kortárs szlovák szerzőket, munkái többek között a budapesti Magyar Lettre Internationale, a pozsonyi Irodalmi Szemle vagy a marosvásárhelyi Látó című irodalmi lapban jelennek meg, illetve a Szlováknak lenni csodás (Tiszatáj, 2016) és Férfi, nő, gyerek (Noran, 2016) című, kortárs szlovák irodalmi antológiákban is találkozhatunk fordításaival.