Steinmacher Kornélia: Csodákra várva (Gál Soma Sármesék című kötetéről)

Hogy születnek meg és hogyan mesélhetőek el a mondhatni hétköznapi és mai, XXI. századi legendák és a csodák? Erre a kérdésre keresi a választ Gál Soma első novelláskötetében, melyben a közvetítés, a „mesemondás” szórakoztató és közösségformáló szerepe egyenlő mértékben válik fontossá. Az emlékállítás és a hagyományok átörökítésének folyamata épp azért nem lesz görcsös és izzadságszagú ebben a kötetben, mert nem ez az elsődleges célja.

Mi, olvasók mosolygunk, kuncogunk és nevetünk – és ezeken a vi- horászni való történeteken keresztül a maga természetes és varázslatos módján, egészen egyedi módon érnek el hozzánk a nagyon összetett tartalmak és gondolatok. A humor uralkodik itt mindenen: bánaton, örömön, fájdalmasan szürke hétköznapin és egyedi eseteken, csodákon és csodáknak vélt eseményeken egyaránt. A kötet minden egyes darabja csodaként megélt eseményeket, vagy „elveszített, csodaszerű eseményeket, lehetőségeket” tár elénk.

A csoda megszületését meg kell előlegeznie egy nagyon erős csodavárásnak, a csodára való fokozott igénynek, továbbélését és kiteljesedését pedig a közösségi és egyéni fantázia színessége, kreativitása biztosítja. Az ilyen csodát az teremti meg, hogy egyvalaki, vagy a közösség tagjai hajlamosak arra, hogy elképzeljék, amire vágynak, és olyan gyakran beszélnek róla, hogy a valóságtól és a realitástól teljesen elrugaszkodva hisznek a valószínű bekövetkezésében. Adott esetben ebből következve megélnek vagy értelmeznek úgy egy esetet, ahogy azt szeretnék, hogy megtörténjen. Erre legjobb példa épp az a történet, melyben a Mesternek tekintett Hrabalról el tudja képzelni néhány ivócimbora, hogy valóban betéved egy eldugott magyar falu kocsmájába is.

„Szegfű meg elképzelte, hogy egyszer majd Hrabal mester lép be a presszóba, lecserélve az Arany Tigris varázsát, ellátogat Magyarországra, és beül, pont Szegfű mellé, a mi kiskocsmánkba, Szegfű rendel neki egy korsót a pilzeniből, persze üveges, de a söntésről már kiöntve hozza majd, nem meri üvegestől odatenni egy cseh ember elé, egy percre megfagy a kocsma levegője, ahogy az
öreg a szájához emeli a korsót, legördül néhány csepp hideg pára, akár a verejték a hátakon, mindenki Hrabalt nézi, aki leengedi a korsót, jóleső- en cuppant egy nagyot, majd mesébe kezd, hogy, hogy nem: mindenki azonnal megérti, és akkor legördülnek a kövek is a szívekről.” (A sörökről röviden, 22.)

Az elbeszélő nehezen megnyíló egyéniségek, zárt közösségek krónikása lesz. A legendák olykor egyetlen emberben fogannak meg, máskor meg egy néhány emberből álló társaság, esetleg egy egész közösség élményét jelentik. Ezek az emberek és kisközösségek mély nyomot hagytak az elbeszélőben is, amely a személyes ismeretségeken és a közös gyökereken alapszik. Épp ez a pozíció az, ami által a szerző megfelelő érzékenységgel folytatója lehet annak a XIX. században divatos értelmiségi viszonynak, mely a csodákat – a természetfölötti és hétköznapi formáit egyaránt – képes egy olyan szemszögből közvetíteni, amelyben elegyedik az objektív és a szubjektív szemléletmód. A csodáknak, a közösségnek és a közösség tagjainak ábrázolása pont azért lesz annyira megkapó és hiteles, mert az elbeszélői pozíció képes erre az egyszerre kívülről és belülről láttatásra.

Az erre való nagyfokú érzékenység és érettség az, ami a szerző szövegeit igazán átütővé és kiemelkedővé teszi, amin keresztül ő maga is egyszerre megéli, átérzi, értelmezi ezeket a csodákat, s ha még azok le is lepleződnek, akkor is igazi szeretettel, megértéssel és tisztelettel bánik velük, emellett pedig abszolút megfér az anekdotázó stílussal is részben érkező ironikus, enyhén szarkasztikus humor. A szerző behozza a szövegekbe a szleng, a tájnyelv és a káromkodáskultúránk elemeit is, de pont olyan mértékben és úgy, hogy azok sosem hatásvadász elemként működnek, hanem a szövegek szerves részévé válnak. A szórakoztatás célját szolgálják ugyan, de úgy lazítják meg a prózanyelvet, és úgy bukkannak fel a szövegben, hogy annak ellenére, hogy gyakorta csak egy szűkebb réteg számára érthetőek, nem nehezítik a megértést, hanem épp ellenkezőleg. Hídként funkcionálnak a három nemzedék számára, akikről és akiknek ez a kötet szól. Az ő történeteikből áll a Sármesék, és ebből épül fel a „sármelléki mondakör”.

A könyv a legendáknak és a csodáknak azonban nem azt a fajtáját viszi színre, mely a hétköznapok emberének természetfeletti vagy sorsfordító történelmi élményeiről – mondjuk mint a világháború – szól, hanem csak a közelmúlt megéléséig merészkedik. Teszi ezt remek szerkesztési technikával, áradó mesélői kedvvel, adomázó-anekdotázó stílussal, melyekbe remek érzéssel illeszt bele egészen lírai részeket, vagy nyitva hagyott kérdéseket és félbehagyott mondatokat. A történetekbe rejtett kultúrtörténeti kitérők, és az egymásba illesztett, asszociatív módon kapcsolódó anekdoták is meghatározzák a szövegek hangulatiságát.

A mulattató történetek mélyén azonban az összetett tartalom mellett gyakran ott a zsigeri, lappangó, olykor váratlanul feltörő szomorúság, valami súlyos lelki teher, tragédia, ami a kisemberek életét, mindennapjait jellemzi. Melyek kicsit talán enyhülnek, oldódnak ezekben a mesékben. A csodák kifordítása és megélése ez. Csodaszerűnek láttatni olyasmit, ami esetleg épp annak hamisságáról, hiányáról vagy elvesztéséről szól: a szomorúságba hajló nevetés és a kacagásba zárt veszteség teszi szerethetővé és élhetővé a világot. A szórakoztatás e formáját és módját talán az elbeszélő is nagyszülei generációjától örökölte, tanulta. A történetekben előkerülő nagyapáknak és nagymamáknak is áradó mesélőkedvük van, és láthatóan ők is azt vallják, hogy még az a legjobb, ha nyomorúságunkat viccé szelídítjük, ahelyett, hogy gyakorta keseregnénk felette. A mítoszok tehát így születnek, egy vidéki közösség élményeiből, egy vízparti nyári munkából és gyermekkori emlékekből erednek, egykorvolt csínytevések és tegnapi zsiványságok emlékképeit rögzítik. A történetekben keverednek a sajátnak mondott és másokhoz tartozó emlékek színei. A szerző közelít, majd eltávolít, s ezeknek a folyamatosan kísérletező, egymás ellen ható, mégis egymást kiegészítő viszonyoknak az összessége teszi igazán izgalmassá a novellák világát.

Sármellék csupa pletyka, túlzás, személyes idill és tragédia pillanatát őrzi, s ezeket a pillanatokat osztja meg a szerző velünk. A vidék és a város ellentétei és nem minden realitástól mentes sztereotípiái megjelennek itt is: egyszerre nevetünk azokon, akik ezekkel élnek, és azokon, akik szemben ezzel élnek. De van egy érték, ami a kötetben kiemelkedik, érvényessé válik, ez pedig a személyes, az emberséges, a meghitt, a családias vidéki közösség kontrasztja a város személytelenségével szemben. Ezt érzékeltetik a hrabali hagyomány mellett a Krúdy és Móricz világát idéző szövegek, szövegrészletek, melyekben irodalom és gasztronómia kapcsolata van csúcsra járatva: a kocsmabeli sörözések, vagy a hentesek világának részletező leírása, szakmájuknak és munkájuknak – a hús feldolgozásától a kiszolgálásig – művészetként értelmezhető jellege is ide sorolható, szemben a városi kiszolgálás sietős, élmények nélküli világával, hiszen vidéken még a „rutin is más”.

„Ahogy vettem egy mély levegőt, felidéződött bennem a Művész Úr alakja és szomorú szemei, ahogy köszönt és egyben csókoltatja édesanyámat, megkérdezi, hogy mi újság, de közben rám se néz, csak kiméri a szokásost. Az emlék buborékként pattant szét, mikor felpillantottam a boltra. […] Ebben az üzletben szó sincs már a hús szeretetéről, az alkalmazottak csak szeretnék ledolgozni a maguk tizenkét óráját, és hazaesni hullafáradtan a képernyő elé, hogy tévénézés közben gyorsan megvacsorázzanak, aztán aludjanak a következő munkanap előtt. A vásárlók, így a néni is, egyszerű kellékek a munkaidő visszaszámlálásában. Csak a cetlit nyújtom át a férfinek, mert közben a kijárat felé totyogó nénit figyelem, hogyan kopog a botja, míg az üvegajtóhoz ér, aztán hátrahagyott emlék nélkül távozik az üzletből.”(Az asztal megterül, 16-17.)

Gál Soma nagyon is jól ismeri és jól és helyén kezeli, használja a nagy elődök hagyományait, a kortárs próza egyik legígéretesebb alkotója, kötetének pedig vitathatatlan és egyik legnagyobb erénye, hogy nem befelé, saját generációja felé zár, hanem épphogy feszegeti ezeket a határokat – három nemzedék tud egyszerre nevetni és elérzékenyülni a sorain.

(FISZ, Budapest, 2016)