Hogya György – Tévelygéseim (2)

A fülkéből kitekintve egyszerre látom az odakint húzódó sínpárok csillogó csíkjait, valamint az ablaküvegről visszaverődő ábrázatomat, fénylő homlokomat Hirtelen megtelik a fülke, egyszerre hárman is belépnek, amitől azonnal zsúfoltnak tűnik a hely. Aggályokkal vegyes kíváncsisággal szemlélem őket. Eleinte tanácstalanul nézegetnek, keresik a helyüket, majd hirtelen mozdulattal a csomagokat fellendítik a csomagtartóba, a kézitáskákat pedig óvatosan az ülésre helyezik.

Ez a hátránya, pontosabban ez az ára a vonaton való utazásnak. Az ember nincs egyedül. (Igen, egyszerűbb és gyorsabb lett volna kocsival utazni, de sajnos – teljesen megbocsáthatatlanul –, vezetés közben nem olvashat és nem jegyzetelhet az ember. Ezért van az, hogy mégiscsak a vonatot választottam.)
Ebből a szempontból nézve szinte mindegy mennyien vannak, már egyetlen- egy ember is képes zavarni. Egy ember éppannyira kiismerhetetlen és fárasztó lehet, mint kettő vagy nyolc.
(Az én társaságom különben is: „Kelleténél eggyel mindig több”.)

Figyelmemet a belépő embertársaim felé fordítom, és hirtelen az jut eszembe, hogy a világ bármelyik vonatán utazva ugyanazoknak az emberi sorsoknak az egyoldalú megítélését tapasztalnám, mint itt, a Királyhelmec–Pozsony vonalon. Bár útitársaim még egy szót sem szóltak, ha nagyon megerőltetem magam (sőt, meg sem kell erőltetni magam), el tudom képzelni, hogy az elkövetkező órákban mi mindent fogok hallani: családi ügyek, munkahelyi gondok, gyerekek, utazás és a mai nehéz helyzet.
Elképzelem, hogy ha például most nem Pozsonyba, hanem szívem szerint keletre, mondjuk, az ősi Turán helyszínére utaznék, hasonló sorsokat, történeteket hallanék a velem utazóktól. Féltékenységről, irigységről, olykor egy kis önzetlenségről, rokoni segítségről, szerelemről és hasonlókról. Ezek az érzések tarkítják embertársaim mindennapjainak posványát. Nem, nem valószínű, hogy Turánba utazva több meglepetéssel szolgálnának nekem az emberek. Pozsonyba utazva, emberileg megélhetem mindazt, amit egy turáni út során szereznék…
(Másod szeren Turánt adta vala Túrnak, Turk nép és Csin felett őt tevé meg úrnak…)

Valószínűleg nem egy keresztény nő ülne velem szemben, hanem valamelyik keleti vallás gyakorlója, s én esetleg nem Zarathusztra eszméit értelmezném, hanem a Tunhuangban (Dunhuang) az Ezer Buddha Templomainak egyikében Stein Aurél által megtalált talált ősi írásokról, esetleg az Elkahaziatákról (alapítójuk Elkhazaj — rejtőző erő) vagy Gundésápúr történelmi küldetéséről — a felhalmozott tudástörténelmi anyag „hasznosságáról” elmélkednék.
Lám, Gundésápúrnak … „az összegyűjtött tudás székhelyének”… már csak az emléke él, de az is óriási hatással van rám…
Közben az útitársaim is helyet foglalnak. A legfeltűnőbb, egy középkorúnak látszó férfi, akiről lerí, hogy utazó. Ha valaki ezzel a vonattal elmegy a világ végére, akkor az ő lehet. Bakancs, meglehetősen nagy hátizsák, a nyakában drága fény-képezőgép és riki kendő, amelyet én sohasem vennék fel. Kiegyensúlyozottnak látszik, a szája szegletében halvány mosolyt vélek felfedezni, s határozottan sugárzik belőle az önbizalom. Mindemellett jóképű is.
Velem szemben, az ablak mellett, jól ápolt, kerek arcú, középkorú hölgy ül, nyakában aranykereszt. Hatalmas aranykereszt. Feltételezem, hogy ő lesz az első, aki megtöri a kezdeti hallgatást, és beszédet kezdeményez majd valakivel. Gyanítom, hogy egy kísérletet én sem úszok meg.
„Nehéz az emberekkel együtt élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni.”
 Egyelőre a kézitáskája mögül méri fel a terepet. A tőlem jobbra ülő markáns arcú idős férfiról nincs kialakult véleményem, éppoly konok hallgatás lengi körül, mint engem.
Jómagam páncélba bújt lénnyé zsugorodom, s még nem tudom, milyen alkalomra várok, hogy elővegyem a du Perronról szóló írást.
Életünk minden egyes találkozásáról készül egy a tér-idő archívumába csempészett fénykép, amely ezt a bizonyos pillanatot egy titkos dimenzió kimerevített mozaikjaként örökíti meg.

                                          *    *   *
Az útitársak „elsőpillantásos” besorolásában egyelőre valószínűleg valamilyen szürke árnyalatot kapok, hiszen egész megjelenésem amolyan semmitmondó, idegennek semmit sem jelentő.

(Pár évvel ezelőtt, mikor egy festőtáborban jártam, és egy ismerős festő beleegyezett, hogy megfesti a portrémat, kis idő múlva meglepetten, és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: „Neked olyan semmitmondó arcod van… semmi markáns nincs rajta, …olyan, mint egy gyerekarc!” Igazat kellett neki adnom. Mintha az arcomnak semmi köze sem lenne a bensőmben zajló érzésekhez, a keserűséghez és a ritka fellángolásokhoz. Ha a festő azt festette, amit lát, akkor — meg kellett állapítanom — az arcom az, ami csal, másít, tagad. Az az arc, amelyet mindennap látok a tükörben.
Néma alázattal kellett tudomásul vennem, hogy a környezetemben csupa olyan embert találtam, akiknek arca kifejezőbb, jellegzetesebb volt, mint az enyém, és fájó gondolattal kellett elkönyvelnem, hogy sokaknak a gondolkodása is kiforrottabb és határozottabb, mint az enyém.
A lelkem mélyén már rég feldolgoztam és elraktároztam semmitmondó lényem titkát.)

Általában kerülöm a kapcsolatfelvételt, és nem szívesen állok szóba idegenekkel. Bármi okból idegen a közeg és annak egyedei, amelyben élek, nem kívánom feloldani a köztünk lévő idegenkedést. (Szeretem a magány függönye mögül meglesni az embereket. Megpróbálni megkeresni bennük azt, amiről ők maguk sem tudják, hogy birtokában vannak.)
„A fáradt embert legyőzi a sorsa, az ember tudomásul veszi a dolgokat és így lesz néző és élvező” (Baumgarten)
Amíg lehet, nem hagyom magam rákényszeríteni útitársaim kommunikációs kényszerpályájára, mivel meggyőződésem, hogy nem is az igazi gondjaikról beszélnek, hanem kódolt, rejtett fájdalmak, bosszúságok és csalódások zavarják lelkük víztükrét. Bennük sincs meg az az elemző készség, amellyel tárgyilagosan kezelhetnék az adott gond — saját létük— lényegét, ugyanakkor csak nagyon nehezen fogadják el, hogy valaki más esetleg jobban ítélheti meg az ő helyzetüket.
Így ugyan kialakul köztük egyfajta „társalgási művészet”, ám ez meglehetősen távol jár attól, ami igazán érdeklődésre tarthat számot. Legalábbis a részemről.
*  *  *

Időközben a fülkében beindul a beszélgetés, az utazó és a feltehetően nagyon – mindenesetre látványosan – vallásos hölgy között. (… idézetek vég nélküli tömkelege…. Minden szavuk, minden mondatuk állandóan ismétlődő, emberek között — kortól és helytől függetlenül — körbejáró közhely… )
A hölgy gyermekei kint vannak Németországban, és hangjából persze ki-cseng, hogy Németország jó ország, jó ott a megélhetés, és szerencsés, aki ott munkát kap. Meg kell ugyan dolgozni a pénzért, de meg is fizetik. 
A férfi viszont saját magáról beszél; bejárta az egész világot, volt az Amazonas mentén, Vietnamban, a Himalájában, Bangkokban, most éppen Oroszországból tart hazafelé. Csapnál jött át. Utoljára Kaulina mellett dolgozott, hogy megke-resse a hiányzó összeget a hazautazáshoz. Nem mulasztja el hozzátenni, hogy ott raboskodott Szolzsenyicin is.
Más esetben talán hidegen hagyna egy ilyesfajta bejelentés, mivel gyakran tapasztaltam hogy a látványos mondat semmitmondó felszínt takar, ám most valami miatt odafigyelek. Értéket, további mondanivalót sejtek.  
Elvégre hagyományosan — útleírás és fényképalbum formájában — az ő és  hozzá hasonló bátor emberek információi jutnak el  hozzám, amelyeket aztán vagy elfogadok, vagy sem, de nagyrészt felhasználok, megtanulok, és ezáltal élvezem a tudás gyönyörűségét.
Ő az, aki fáradhatatlanul gyűjti a tudásanyagot, sőt segít rendszerezni is. Különbség persze, megtudni, mennyibe kerül Bangkokban a szállás, és tudni, mit gondol a bangkoki ember? Mennyire érti meg, és mennyire hitelesen tolmácsolja azt, amit látott? Megvan-e a képessége, hogy — ha Kaulinát és Szolzsenyicint említette — észrevegye az orosz lelket, s egyszerre érezze Merskovszkij és Rozanov lázadó szellemiségét, és kapcsolatukat az egyszerű emberrel?
Az utazó megfogja képzeletemet, érdekel a sorsa, a modora. Közelinek ér-zem, mintha azonos szemszögből szemlélnénk a világot, csak ő saját maga tapasztalja meg, míg én inkább elméleti síkon, elfüggönyözött, félhomályos albérletem mé-lyén élem meg mindazt, amit személyesen nem láthatok, nem tapasztalhatok meg.
A hölggyel „nagyon” megtalálják a közös hangot. Összeillő párt alkotnak, örülnek, hogy beszélhetnek, és meghallgatásra találnak. Mindketten hálás hallgatók, és ugyanakkor önzetlen adatközlők is egyben. Nagyszerű érzés látni, hogy mennyire odafigyelnek egymásra… Feltéve, hogy tényleg olyan mértékben figyelnek egymásra, mint amilyennel meg is érthetnék egymást…

Miközben a nő Németországról, a férfi pedig Oroszországról beszélve nyílik meg, azon kapom magam, hogy egyre inkább megragadnak a férfi töredékes információi. Az ő számára már egységes a világ, s bár nem tudom, honnan szerzi a pénzt ahhoz, hogy utazásait megvalósíthassa, a leleményessége és a bátorsága határozottan imponál. Azonban úgy vélem, amikor azt hangoztatja, hogy egységes a világ, s legalábbis Európára vonatkoztatva hangsúlyozza, hogy nincs különbség a német-országi muzulmánok, ortodox oroszok és a többiek között, akkor megtorpanok. Arra gondolok, hogy ez az ember előbb-utóbb bele fog akadni, bele fog ütközni azokba az általa eddig fel nem fedezett láthatatlan – civilizációs? – választóvonalakba, amelyeket, lám, még a világjáró útjain sem fedezett fel.

Eszembe jut az Európát Ázsiától elválasztó hírhedt oszlop: rengeteg száműzött térdelt le előtte, s markolt egy marék európai földet. Talán utoljára….
(A Jekatyerinburg és Tyumen közötti úton egy pózna áll, Európa és Ázsia határát jelképezve. „Nincs a világon még egy határoszlop, amely több összetört szívet látott volna.”
A cári száműzöttek vasra vert csapatai a XVIII. században alakították ki azt a szokást, hogy letérdeltek a póznánál, és még utoljára beletúrtak az európai földbe…) A cári időszak politikai foglyai jól látták, hogy ez a pózna több mint egy-szerű szimbólum. Ettől keletre más világ, más civilizáció fogadja őket. A pózna egy megmagyarázhatatlan, ősi hovatartozás kelléke, amit inkább a lelkükkel éreztek, mintsem fel tudták volna fogni, sőt mi több, meg is magyarázni.
Ott álltak mellette, és tudták, átélték, átérezték jelentését és jelentőségét.
Mi a különbség a között, hogy turistaként, fényképezőgéppel a kezemben ott állok az oszlop mellett, és a között, hogy otthoni magányomban elmélkedem róla?
Általában, aki ott áll, az sem azt látja, amit lát, hanem azt, ami ő maga.
(És végül is, miféle világ az, amelyben még a pozsonyi országúton haladva is hasonló emlékoszlopokat „érzek”? Lám, már említésük hatására is megvetést érzek az ilyesfajta oszlopok iránt.)
A hölgy, aki itt ül velem szemben, úgy véli, hogy ott áll Isten mellett. Pontosabban hisz benne.
Valós és lehetséges helyezetek keveredésében lehetetlen „rendet tenni”. Minden művésznek kettős lelket ad a józanság és saját képzeletének állandó csatája. Mindaddig, míg a világ idegenkedésén túlnőve el nem uralkodik a lelkén a mindent tudás, a mindent ismerés, a kiábrándultság, és a kívül maradás vágya, valamint a mélabúnak különös keveréke.
Én, bár önmagam örökké valószínűtlen tájaiban mindig a messzeség vonzott, soha nem álltam a Meringa-félsziget kivégzett embereinek keresztdombján. Utazó ba-rátom ellenben rengeteg képet készített róla. Jelenthet-e ez bármiféle minőségi különb-séget a megkínzott és kivégzett áldozatok „értelmetlenségének” megítélésében?
Ha többet tudok Istenről és a Bibliáról, mint a velem szemben ülő hölgy, jobb vagy kevésbé jobb keresztény lesz-e ő a papja és környezete, de legfőképp saját szemében?
És ha azonosulok ezzel a végtelenül vallásos asszonnyal (vagy bármely zoro-asztriánussal) vajon miben különbözöm tőle, hiszen a beleélés pillanatában, ha csak valóban egy meghatározhatatlan pillanatról van is szó, mint Zénon látszólagos nyugalmi állapotban lévő nyílvesszőiről, tehát abban a megfoghatatlan, kimutathatatlan és követhetetlen pillanatban ugyanő vagyok, mondhatni egyformák vagyunk…
Ezekben a pillanatokban mintha azonosulni lennék képes valamiféle elfogadható, emberléptékű igazsággal. Még akkor is, ha ezek valamiféle pontatlanul értelmezett igazság pillanatai, amelyek tárgyilagosságát csak a jövő kilátástalansága jelzi.
S minden, ami körötte van, merő botorkálás a félhomályban…
Egy nyárvégi naplementében – legyen az a királyhelmeci, akácossal borított Kishegyről vagy a Meringa-félsziget keresztdombjáról szemlélve – mindig benne van a világ elmúlásának keserves sóhaja.
A hölgy erősen vallásos; az aranykereszt állandó csillogásával a nyakában, valamint minden megnyilatkozásával isten és az egyház iránti elkötelezettségét demonstrálja. Minden bizonnyal, alkalomadtán adakozik is a rászorultaknak, és minden este nyugodtan hajtja álomra a fejét, azzal a tudattal, hogy egy olyan Lény tetszésének elvártan cselekedett, akinek a létéről — ha önállóan kellene megfogalmaznia — meglehetősen ködös magyarázattal szolgálhatna.
(Ugyan mit is mondhatna „egy hamis értékeket valló, csalóka igéket hirdető papnak egy meghamisított fényű és dohos levegőjű templomban, ahol térden állva kell könyörögnie a megváltásért”, ha neki ez a természetes, és ha mást el sem tud képzelni?)
Sajnálatát fejezi ki azok iránt, akik még nem találták meg a helyes utat Isten szolgálata felé; érzem, hogy ez a sivárság megfojtana…
A nagyon erős nemzeti öntudatán kívül rendelkezik egy természetes, vele született ravaszsággal is, amelyet nem tudok megbocsátani. Megértem, és nehezen el is fogadom, de számomra kellemetlen. Érzem és értem, hogy ő maga sem tud tőle szabadulni; öröklött tulajdonságról és képességről van szó, sőt mi több, a mindennapi életben hasznosabb, életrevalóbb képesség, mint az én mélabús természetem, mégis, ha választanom kellene, hogy olyan legyek-e, mint ő, vagy megmaradjak ennek a szánalmas, élhetetlen fickónak, akkor inkább lemondanék az életrevalóság eme képességéről.
Amikor azt mondom, végre elővettem Sir Eskine Perry írását és olvasni kezdtem a már említett ifjú du Perron kalandos útját Indiába, hogy megismerje a régi perzsa szent szövegeket, tulajdonképpen nem fejeztem ki, és nem is tudom leírni, azt az állapotot, ami ilyenkor jellemez, ugyanis miközben az ifjú du Perron hebehurgya elutazásának körülményeiről olvasok, egyfajta különleges érzékkel követem a köröttem zajló eseményeket is. A lassan induló beszélgetés zsongásából kisejlő szándékok, indulatok és érzelemmegnyilvánulások csápjai engem is körülölelnek, és miközben a háttérben elraktározom a kapott információkat, ezzel egy időben agyam segítségül hívja mindazon ismereteket, amelyek segítségével azonosítom és egyeztetem az olvasott anyagot.
Vannak tehát helyzetek, mikor kihegyezett figyelmem élesen kíséri a mellettem párhuzamosan zajló eseményeket. Ezek a látszólag egymástól függetlenül külön álló dolgok azonban egy rejtélyes, magával ragadó örvény középpontja körül keringenek, és csak lassan világosodik meg a közöttük lévő, nehezen felismerhető összefüggés.
Megtudom tehát, hogy a kezdeti lelkesedést és főleg elhatározást követően du Perron hajóra száll, és az öt hónapos hajóút alatt rengeteget szenved. Először tengeribetegség, majd hasmenés gyötri, végül örül, hogy megússza a járványt, amely a hajón legalább száz áldozatot szed. Lesoványodva és kimerülten ér — távolról sem a világ végére — Pondicherrybe.

Pontosan el tudom képzelni a jelenetet, amikor a sápadt, nyúzott fiatalember találkozik M. de Leyrit-tel, India dölyfös főkormányzójával. A méltóságos úr nem tud mit kezdeni a „se szolga, se úr” fiatalemberrel, aki ráadásul hetet-havat összehord valamiféle kéziratokról és megfejtetlen írásokról. Nem kell különösebb látnoki képesség ahhoz, hogy kitaláljuk a választ: – Majd meglátjuk, veti oda kegyesen, és én keserű szájízzel gondolok pozsonyi küldetésemre, amelynek lehetséges ki-csengését máris megelőlegezi ez az időtlen jelenet, amelyben elkötelezettek vívják reménytelen harcukat a dilettánsokkal vagy a még rosszabb politikusokkal. Ekkor támad fel bennem a gondolat, hogy du Perron nem (csak)saját korának polgára volt, miképp sokan vagyunk azóta is, akiknek nem ebbe a  korba kellett születnünk.

* * *
Talán nem egészen világos számodra, miért is ment du Perron Indiába, ha a szövegek perzsa eredetűek. Nos, a történetnek vannak teljesen érthető fordulatai és vannak egyelőre meg nem fejtett részei.
Nem tudjuk például, maga Zarathusztra mikor is született. Vallási források az időpontot kr.e. 6000 és 600 közé teszik. Kutatók azonban jelentősen szűkítik a szóba jöhető periódust, s a történeti források alapján ez az időszak a Kr.e. 6. századra esik. Az első vallásalapítóként számon tartott bölcset sokan ismerték, magyarázták, és főleg rengeteget dolgoztak azon, hogy tanait megváltoztassák. I.e. a VI. században az akhaimenidák államvallássá tették Zarathusztra tanait, amely a jó és rossz fogalmaira épült, szükségszerűen jó és rossz istenekkel. A jó istene Ahura Mazda, a rosszé Ahriman. Érdekes (vagy nagyon is természetes?), hogy sokan sokféleképpen magyarázták a prófétát, még felsorolni sem lehet, ki mindenki hivatkozott rá, és folyamodott hozzá. Magyarázták legelőször is saját papjai, a mágusok, később a görögök, majd a középkor, még később Thomas Hyde-nak a Zarathusztrával kap-csolatos tudásanyag rendszerezése után, Rameau-n, Voltaire-en, Mozarton, és Wagneren keresztül sok művészembert foglalkoztatott, majd Nietzsche hozta vissza a köztudatba, hogy csak egypár nevet említsek. A perzsáknál azonban nem csupán az akhaimenidák leverése után – Nagy Sándor fellépését követően – maradt népszerű, de a Párthusok uralma alatt, majd nem kis mértékben Mâni próféta érdemeinek köszönhetően – és persze „megreformálva” – a szászánida birodalomban (i.u. III.sz-tól a VII.századig) is államvallás lett. (A zoroasztriánus naptár, melyet még ma is használnak, III. Jazdagird trónra lépésétől, azaz i.u. 632. június 16-tól számítja az éveket).
Igaz, mint említettem, jócskán megváltoztatva, hiszen többek között a tűz imádatát Zarathusztra nem írta elő, a haoma növény élvezetét pedig egyenesen tiltotta, ám a papok érdekeinek ez így felelt meg. Mindaddig, míg nem jött az isz-lám, amely rettenetes akaratosságával kiűzte a zoroasztriánus tanokat és híveit, akik egy része elmenekült Indiába – ők lettek a párszik – , s ott őrizgették a régi vallás maradványait. Ez a kis történelmi kitérő talán elég ahhoz, hogy érthető legyen, miért ment du  Perron Indiába és nem Perzsiába.  Mert Perzsia a  8. századtól musz-limmá vált, a fellelhető iratok nagy része pedig Indiába került.
Mint említettem, du  Perron a XVIII. század fia volt, s ezekben az években, azért már természetesen tudtak valamit a perzsákról. (Csak éppen az óperzsa írást nem értették, miként Egyiptomról is voltak adataik, ám amíg meg nem fejtették a hieroglifákat – köztudatban élő elképzeléssel ellentétben nem képírás, hanem ideogrammákkal és determinatívumokkal teli szótag- és betűírás – , valamint a hieratikus írást,  nem értették a jelentésüket.)

Hogy csak a magyarokat említsem, már Cornides Dániel, a pesti egyetemen a diplomatika és heraldika tanára, megállapította a göttingeni akadémián 1785-ben felolvasott Commentatio de religione veterum Hungarorum (Értekezés a régi ma-gyarok vallásáról) című székfoglaló előadásában, hogy őseink egyistenhitűek voltak, és a tűz tiszteletét illetően, melyet arab szerzők is említenek, igen helyesen hozzáfűzi, hogy „nem a házban égő tüzet tartották a magyarok és hasonlóan a perzsák is a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök tüzet, vagyis a Napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a halandókat élteti.”
Ugyanakkor vallási téren is meglehetősen mozgalmas  volt ez a század, forrongtak az eszmék, a gondolatok, s az állandó önigazolás lelkesedésével jelentek meg új és újabb úgymond felfedezések. Ezek egyikével épp Leibniz kápráztatta el kortársait (1710-ben az Essais de Theodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l´homme et de l´originedu mal) azzal, hogy bevezette a theodicea fogalmát, amivel ugyancsak a rossz és jó alapvető kérdéseihez tért vissza (si deus unde malum – ha van Isten, honnan a  rossz).
Rengeteg adat igazolja, hogy ebben a korban, egy gondolkodó embernek épp-úgy elképzelése lehetett a jó és rossz fogalmáról, valamint az ősi perzsa vallásosságról, mint a ma emberének.
(Ironikusan fogalmazva: éppoly értetlenül és magyarázatra képtelenül szemléljük ezen eszmék kavalkádját, miként a XVIII. század embere.)
Természetesen, ha abból az elképzelésből indulok ki, hogy Isten minden történelmi kor emberéhez egyformán, igazságosan közel állt és áll, akkor vajon mi-vel „kárpótolta” a régi korok emberét, akinek sorsát minden újabb nemzedék úgymond felülírta, és a haladás jegyében jobbnak és még jobbnak tünteti fel saját korát?  Feltételezhető, hogy a régi kor embere közelebb állt elképzelt istenéhez, mint a mai kor embere, sőt mi több, lehet, hogy ez a távolodás mindaddig tart majd, amíg az oszcillálás valószínűsíthető elve alapján újra közelíteni nem kezd valamihez, ami talán Istent helyettesíti majd.
Addig is – és azóta is – fel kell ismerni azokat a szellemi erővonalakat, amelyek Isten fogalmának imbolygó, hullámzó  körüljárását vezetik, irányítják és meghatározzák. Mert ugyanezen erők hatnak minden egyes emberi lélekre is. 
Tény, hogy abban az időben, a perzsákkal kapcsolatos bármiféle vélemény megfogalmazása meglehetős elszántságot kívánt, különösen, ha figyelembe vesszük, a beteges angol felsőbbrendűség megnyilvánulásaiként számon tartott megjegyzéseket: „A tűzimádók az egész népesség legszegényebb, legrosszabbul ki-néző és legostobább része”. Vagy egy másik korabeli elmés angol megállapítás: „Semmi sem lehet nagyobb tiszteletlenség, mint az, hogy a Bombay partján napnyugtakor látható párszik hablatyolnak valamilyen szertartást, melyet maguk sem értenek.”
Du Perron tehát valami olyasvalamibe vágta a fejszéjét, aminek megválaszo-lására nem érett meg a társadalom, nem készültek fel rá a tudományok, s amit a közvélemény nagy része is több mit lenézően és elutasítóan kezelt.
Mindemellett nem zárhatók ki bizonyos családi vagy személyes indíttatások sem — talán a bátyja hatása, esetleg egy titkos példakép –, bár kétséges, hogy ezek ereje elég lett volna ahhoz, hogy a választott útját végigjárja.

A gondolatsornak talán már ezen részénél is sejthető, hogy ez az írás nem igazán rólam, és nem du  Peronról szól. A maltert, tehát az összekötő elemet egy olyan gondolatiság alkotja, amelynek pontos mivoltáról mégcsak fogalmam sincs. Sőt du Perronnak sem volt, és épp ez az, ami megragadott.
Ami összeköt bennünket, az egy meghatározatlan kapocs, valamiféle pontosan meg nem határozott ősi bölcsességgel, amely vezet bennünket, és segít, hogy ne csak megérzéseinkre és ösztöneinkre hallgassunk. Nem kidolgozott eszmerendszerről van szó, hanem egy föld alatti folyóról, amely itt-ott felbukkan, hogy némelyikünk letérdelhessen hozzá, és igyon a vizéből. A felismerés állandóan jelenlévő képességét érezzük, ám ennek is valamiféle reduktív formáját, amely nem az ismeretlenek egyre táguló körét vizsgálja, hanem lehetőségeihez képest a megismerhetővel foglalkozik, és így jut el önmagához – erről szól az én gyámoltalan próbálkozásom.
Ebben a szűk, nehéz levegőjű vagonban örülni tudok a föld alatti folyó – Gundésápúr sikerének, a lappangó, bujdosó tudomány fellegvárának. (Bár akadtak emberek, akik félreértették Gundésápúr küldetését, itt többek között/elsősorban Szergej O. Prokofieffre gondolok, akinek „A Bolsevizmus, mint a Gonosz beavatási princípiuma” című antropozófiai írása hemzseg az olyan kijelentésektől mint „Gundésápúr a bolsevizmus bölcsője”, vagy „A Gundésápuri Akadémia a tudati lélek tévútra vezetését akarta elérni az emberiség fejlődésében”.)

Gundésápúr számomra éppen a lappangó, a túlélő tudás szimbóluma, s most nem is a zarathusztrai ismeretekről beszélek, hanem Bamidzsan és Al Manzur akadémiájának szelleméről, a Reguly Antalok, Kőrösi Csoma Sándorok, Stein Auré-lok, Du Perronok és a velem szemben helyet foglaló és élénken magyarázó utazó tudásvágyáról.
A megszerzett tudás összpontosításának lehetősége  Gundésápúr, ami az egyén és a tudás láthatatlan kötelékéről, a nem kimondottan tudós alkatú emberek ki-bontakozásának igényéről, a tévelygők segítőjéről, a félhomály eloszlatásáról is szól…
(Folytatás a következő számban)