Papp Dénes: Betűfalak, szókapuk. Babits Mihály: A gólyakalifa (tanulmány)
Babits Mihály első regénye, A gólyakalifa, elsőként a Nyugat folyóiratban jelent meg 1913-ban, azóta tucatnál többször könyvben is napvilágot látott, számos nyelvre lefordították, film készült belőle, színre vitték és nem mellesleg eddig igencsak sokféle olvasatot gerjesztett és bírt el egyszerre.[1] A történet elsőre leginkább a személyiséghasadás és személyiség-megkettőzés feldolgozásaként tűnik fel egy úri fiú (Tábory Elemér) és egy iparostanonc (később díjnok) életének különös kapcsolata révén. A szöveg stílusa magabiztosan kezeli a lélektani és detektívregények sajátos eszköztárát, azonban jóval több ezeknél. Néhány ide vonatkozó mondat a hatvanas évek végéről tömören, ugyanakkor aránytartó érzékkel szól – „Babits prózai kísérleteiben a legmagasabb igény jelentkezik. A magyar vers megújítója a magyar epika útjain is ismeretlen csapásokat vág. […] A Gólyakalifa új világot hódít idegenből: a frissen felfedezett, modern lélektan különös fantáziavilágát érzékíti történetté, cselekménnyé. Szokatlan és merész kísérletbe fog, álom és valóság ízeit vegyíti, országhatárainak sorompóját emeli fel.”[2]
Babits könyve látszólag abban a pillanatban alibi jelleget ölt, amikor meditációs objektumnak nevezzük ki, hogy ilyen módon megképezhessük tulajdonképpeni tárgyunkat, melynek indító momentuma Szávai János egyik észrevétele a regénnyel kapcsolatban, miszerint jelentős szerepet játszik a könyvben „a Szó, mint metafora, a Szó, mint működő erő”. [3] Talán pontosabb, ha a továbbiakban írott szóról beszélünk (írunk).
Szókratész egyiptomi történetében, melyet Phaidrosznak mesél, Theuth elmondja, hogy az írás, melyet ő talált fel, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi majd az egyiptomiakat, így tehát az írás az emlékezet és a tudomány varázseszköze. Thamusz király viszont, akinek Theuth több más találmányával együtt az írást bemutatja, egészen másként vélekedik. Úgy gondolja, az írás éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát Theuth nem az emlékezetnek, hanem csupán az emlékeztetésnek varázsszerét találta fel.[4]
A betűírás olyan (idegen?) jelek sorozata, ahol a betűk, tehát a jelcsoportok, -füzérek alkotóelemei önálló jelentéssel nem rendelkeznek. A leírt szavak viszont olyan rögzített hangállapotokat jelölnek, melyek jelentését a használat során újra és újra definiálni kell. Hadd vonjunk most egy távoli és halvány párhuzamot az írás mint nyelvi műtárgy és Fred- ric Jameson posztmodern világképpel kapcsolatos megfigyelése között – másolat, melynek nincs meg az eredetije.[5] Az (önélet)írás aktusa úgy bukkan elő a regény kezdő soraiban, mint emlékezést segítő mankó, ugyanakkor a feledéssel, az idővel való harc eszköze, a teljességre törekvés és az átlátható rend igényének kibontatlan zászlaja – „Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz.”[6] Az idő (életidő, „énidő”) végességétől való félelem mellett fontosabb annak mennyiségként való jelenléte, mely az idő feldaraboltságára, még tovább, talán az idővel való kereskedésre, visszaélésre is utal. Ungvári Tamás ismerteti az óra rémületét, mely a XIX. század végén megjelenő epikai időszemlélet metaforája A regény és az idő c. könyvében. Számunkra fontos kijelentést tesz, amikor e mechanikus szerkezet korszellemet átitató szerepéről beszél, mely arra hívja fel figyelmünket, hogy elidegenedett egymástól külső és belső, lélek és valóság, személyiség és történelem.[7] A korabeli magyar lírában is megjelenik az óra visszatérő motívuma, erős személyes vonatkozással társulva például Dsida Jenő költészetében.
Roland Barthes gondolatát idézi Bókay Antal, amikor arról beszél, hogy a modern irodalomfelfogás felszámolja a hagyományos szerzőfogalmat, „a hang elveszti eredetét, a szerző halottá válik, az írás elkezdődik”. Ugyanitt arról ír, hogy a modernben a tradíció történeti- etlenné lesz, csupán valamiféle raktárként funkcionál, ahonnan, ha szükséges, előhúzhatók a múlt aktuálisan beilleszthető dolgai, emlékei. Mindez az idő olyan képzetében történik, ahol a megszakítottság, töredezettség hangsúlya kerül előtérbe bárminemű folytonossággal szemben. Fontos kiemelni, hogy minden rendszerszerűség intellektuális eredményként van jelen, esetünkben tehát egyaránt gondolni kell mind az íróra, mind az olvasóra, hiszen a modernben a nyelv az a struktúra, melyen keresztül egy magasabb valósághoz, az emberi lét lényegi szerkezetének felismeréséhez is eljuthatunk.[8]
A regény alapvetően Tábory Elemér önéletírása, ezt egészíti ki a pusztán féloldalas Az író levele rész[9], e kettő együtt képezi meg A gólyakalifa dupla rétegű szövegtestét, mely kettősség Tábory Elemér kettős életét is a misztikumban és a fantasztikumban kívánja feloldani.
A szövegtest nyúlfarknyi terjedelmű második eleme nagy jelentőséggel bír, ugyanis általa egy olyan keretbe helyezés történik itt, mely egyben távolító mozzanat is. A szöveg fő sodra, tetemes része Elemér önéletírása egyes szám első személyben elbeszélve, a hozzátoldott rész viszont kilép egy másik, pusztán közvetítőnek beállított első személybe, aki a szereplők neveinek megváltoztatásával egy barátjának ajánlja „e szomorú lapokat”. Borisz Uszpenszkij szerint, ha a szerző a mű végén egy második személyhez szól, akkor tulajdonképpen az olvasóhoz fordul. Példaként említi az ajánlásokat Villon balladáinak végén. Gondolatát tovább fűzve egészen odáig jut, hogy az olvasót képviselő második személy olykor hasonló szerepet játszik, mint az antik drámák kórusa, abban az értelemben, ahogy szimbolizálja a nézőt, jelen esetben olvasót.[10] E lezárás tehát leginkább egy olyan nyitáshoz hasonlatos, mely egy nézőpontváltással, így valamiképp saját maga túlhaladottságában kívánja megképezni a kompaktság érzetét.
Természetesen Elemér és a díjnok alakmás viszonya könnyen a tudathasadás és a pszichoanalízis felé terelte az értelmezők nagy részét, annak ellenére, hogy egy Freudra történő utalás után („Van most erről egy divatos könyv, egy bécsi orvos írta, de az nem gyerekeknek való”[11]) az önéletíró viszonylag nyíltan elhatárolódik mindezektől – „Ekkor fogalmazódott meg bennem először az a misztikusnak látszó gondolat, hogy ha a személyiség-megoszlás tüneményeinél egy testben két lélek lakik, addig az én esetemben az én egy lelkem két különböző testben él és lakozik felváltva”[12] Ám ne térjünk ki ilyen egyszerűen. Az álmoknak fontos szerepe van a könyvben, a cselekmény gördülésében egyre nagyobb intenzitással jelentkeznek, álom és ébrenlét határai elmosódnak, ahogyan az álom és álmodó viszonya is plasztikussá válik, csakúgy, mint Szabó Lőrinc versének záró strófájában (Dzsuang Dszi álma) –
„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.”
Amikor Terry Eagleton a pszichoanalízist vizsgálja, megállapítja, hogy a tudattalanhoz a legfőbb, a „királyi út” az álmokon át vezet, melyek szimbolikus szövegekként is felfoghatók, amennyiben nyelvi képekkel, nyelvi képszerűséggel társítjuk azokat. Beszél arról, hogy Jacques Lacan, francia pszichoanalitikus, freudista teoretikus a tudattalant pont ezért a nyelvhez hasonlóan strukturáltnak tekinti, így juthatunk arra a felismerésre, hogy a tudattalan nem „bennünk” van, hanem rajtunk „kívül”, leginkább azonban „közöttünk”, hasonló módon, mint egyéb viszonyaink.[13]
Feltűnő jelenség, hogy mindkét főszereplő mohón vonzódik az írott szóhoz, és ennek folyamatosan hangot is ad. Elemér intellektuális kalandorként – „Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak.”[14] A díjnok megváltást kereső módjára; így hangzik például egyik mondata a könyvkirakat előtt – „Egy tág világot sejtettem az üveg és a betűk mögött, az én igazi világomat, amelybe most nem tudok visszatérni.”[15] Aztán később ugyanő – „bután szedtem magamba a mérges, olcsó, megölő betűt”, majd ugyanott – „és én olvastam, olvastam, és kerestem a betűk mögött a másik, a kincses, az igazi énemet.”[16]
A regénybeli önéletíró némiképp uralkodó szerepe a szavakban rejlik, amelyek a mindenkori másik életet képviselik. Tábory másik énjére ébred, amikor elalszik, ha pedig sajátjára riad föl, írni kezd, újra álmodva az egészet. Az írás szituációja által az álom-ébrenlét oppozíciója csak élesít és folyamatossá tesz egyfajta éberséget és éberlétet, ezért valamelyest képes a két létformát együttesen legalizálni, az élet teljességének nevében. Hamvas Bélától pedig tudjuk, hogy az ember akkor kezdett el írni, amikor az élet teljessége már hiányzott.[17] Sem Elemér, sem a díjnok nincs a helyén, egymásról tudva, egymásra hatva rohannak végzetük felé, a vágyott találkozás irányába, mely végül a halálban, az újabb ébredésben, vagy újabb álomban válik valóra. Egy élet, amikor az ember él, és egy másik élet, amit ír. A díjnok Elemért olvasná, miközben Elemér a díjnokot írja, papírra olvassa azt, amit ír; ily módon első lesz az olvasók között.
„Az én második énem története az elfeledett szavak története”[18] – írja Tábory, mintegy emlékeztetőül. A gólyakalifa alakmásainak intenzitása tükörreflex módjára tartja meg a két testben az egy lelket, mely momentum virtuozitása abban áll, hogy vagy Elemér, vagy a díjnok alapvetően mindig ébren van, így a tűz soha nem alszik ki, egészen a feloldó és elemelő lezárásig, ahol a kettő felolvad az egyben, a kettősség az egységben. Mind Elemér, mind a díjnok élete egymást kölcsönösen vonzza és igényli, hiszen kezdettől összetartozók, közös tragédiájuk pedig a teljes élet helyreállításának kudarca. Ennek
felismerése képezi meg a közös végzet regénybeli előérzetét – „A félelem, a remegés szállt új vendégként mindkét életembe.”[19]
Még René Wellek és Austin Warren, a misztifikációktól igencsak tartózkodó szerzőpáros is kénytelen volt megállapítani, hogy a művészben megmaradt és kifejlődött az emberi fajnak egy ősi vonása: érzi, sőt látja gondolatait.[20] Az író lény helyzete eleven, leírt szavai viszont élettelenek, mégis hatásuk van az életre, a homo scriptor alapállása tehát eleve kettős, mert szerepe határlény szerep, egyik világában sem lehet teljesen jelen, akárcsak Elemér és a díjnok. Az írott és a beszélt világ otthontalanságában bolyongva képtelen meghatározni önmagát. Ortega szavaival élve, a kifejezésben a kifejező – spontán módon – folyton feláldozza magát a kifejezettnek, hagyja, hogy keresztülhatoljon rajta, mert számára a lét voltaképpen abban van, hogy átadja a helyét valami másnak.[21] [22]
Tábory Elemérnek lételeme a kettősség, elválaszthatatlan tőle, ahogy írótól az írás, ezért lehetséges csak a halálban való egyesülés, az ősi aktus, melyben a teremtett lélek a teremtővel hal, és viszont. Viszonyuk olyan szimbiózis, mely érzékletesen szemlélteti alkotó és mű kapcsolatát, ahol az alkotó pusztán annyiban alkotja művét, amennyiben műve műveli alkotóját. Oswald Spengler szerint az írás egészen új nyelvfajta, és az emberi éberlétkapcsolatok teljes megváltozását jelenti, mivel megszabadítja őket a jelen kényszerétől.22 Esetünkben ez olyannyira igaz, hogy szereplőink kényszeresen menekülnek a jelen karmaiból, de nem a múltba, nem a jövőbe, hanem egy másik jelenbe, egy másik életbe. Mindketten egymás megszállottai lesznek, kötelékük fojtóvá válik, létjogosultságuk utólagossá, mert azt csak a közös halálban (a másik, közös életben) nyerik el.
Platón óta tudjuk, hogy a szó hatalma: lélekvezetés.[23] Tábory Elemér kétségbeesésében ragad tollat, azért ragad tollat, mert a díjnok a Szó megváltó erejében bízik, míg Elemér a szavakba görcsösen kapaszkodik, így az egy lélek két teste az írásban találkozik, egy harmadik testben, mely meghalni nem, de ölni képes. Marad tehát a szöveg, Tábory Elemér önéletírása, és egy utolsó csavar, Az író levele, egy appendix, mely a végső távolító mozzanat, hiszen az író személye, a rejtélyes halálesetről beszámoló, az objektívnak tűnő, bizalmaskodó közreműködő, egy afféle „minden lében kanál”, akinek megjelenése, kevéske, de annál jelentősebb szerepe már-már Émile Ciorant idézi, miszerint már nem a mű számít, hanem a művet megelőző vagy követő magyarázó jegyzet.[24] Mint amilyen ez is.
—
[1] Néhány kapcsolódó tanulmány: Bábics Andrea, A gólyakalifa néhány szerkezeti sajátossága, Irodalomtörténet, 1992/1, 40-55.; Éder Zoltán, orsolya meséje Babits „Gólyakalifa” c. regényében, Irodalomismeret, 1997/4, 97-101.; Rónay László, A gólyakalifa: Babits, Bergson, Freud, Irodalomtörténet, 1984/3, 666-676.; Török Lajos, A gólyakalifa álma (Babits Mihály: A gólyakalifa) = „egy csonk maradhat”. Tanulmányok az 1920-as évek magyar irodalmáról, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Horváth Csaba, Szitár Katalin, Török Lajos, Bp., Ració Kiadó, 2004, 78-85.
[2] Ungvári Tamás, A regényíró Babits = Uő, Ikarusz fiai, Bp., Szépirodalmi, 1970, 283.
[3] Szávai János, A fantasztikum mint a valóság provokációja, Alföld, 2004/10, 42.
[4] Platón, Phaidrosz = Platón válogatott művei I., Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997, 82-83.
[5] Lásd: Fredric Jameson, A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, Bp., Noran Libro, 2010.
[6] Babits Mihály, A gólyakalifa, Bp., Szépirodalmi, 1981, 5.
[7] Ungvári Tamás, A regény és az idő, Bp., Gondolat, 1977, 252.
[8] Bókay Antal, Vázlat a modernről – társadalom, nyelv és irodalom = Uő, Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Bp., Osiris, 2001., 128-129.
[9] Első megjelenésekor ez a szövegegység a Levél Móricz Zsigmondhoz címet viselte (!).
[10] Borisz Uszpenszkij, A kompozíció poétikája, Bp., Európa, 1984, 237.
[11] Babits, i.m., 50.
[12] Babits, i.m., 114.
[13] Terry Eagleton, A fenomenológiától a pszichoanalízisig, Bp., Helikon, 2000, 138-150.
[14] Babits, i.m., 7.
[15] Babits, i.m., 66.
[16] Babits, i.m., 109.
[17] Hamvas Béla, Az írás platonizmusa = Uő, A láthatatlan történet, Sziget, szerk. Dúl Antal, Bp., Medio, 2000 (Hamvas Béla művei 18), 281.
[18] Babits, i.m., 98.
[19] Babits, i.m., 131.
2 1 José Ortega y Gasset, A kifejezés mint kozmikus jelenség = Uő, Tájak és emberek, Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor, 2008, 117.
2 2 Oswald Spengler, A Nyugat alkonya II., Bp., Európa, 1994, 210.
2 4 Émile Michel Cioran, A regényen túl = Uő, Egy kifulladt civilizációról, Bp., Nagyvilág, 1998, 26.