N. Tóth Anikó: Tragé

Liam Moody felvétele

Dia valamelyik reggel elszólta magát a fényezőknél, hogy szombaton céges buli lesz, méghozzá nagyszabású, mivel huszonöt éves a cég. A fényezők köztudottan a legpletykásabb emberek, így fájront előtt már mindenki a céges buliról beszélt. Ment a találgatás a menüről, a műsorról, a meghívottakról. Dia a kijáratnál várta a fényezőket. Azért járatjátok a pofátokat, hogy engem lejárassatok, szapulta őket kiscsoportban, megjátszott haraggal. Persze semmi baja nem lett az elszólásból. Sárl mindent elnéz neki, Franszoá pedig rendszeresen belefeledkezik a dekoltázsába. Igazából nem is lehet tudni, mit csinál Dia egész nap, vagy egyáltalán mi a beosztása. Eredetileg tolmács volt, most talán píáros. Nem árt vigyázni vele. A legváratlanabb pillanatokban képes felbukkanni, vagyis rögtön észreveszi a legkisebb kihágást is. Finoman odaszól. Azt nem lehet tudni, Sárlnak vagy Franszoának is leadja-e a drótot.

A vezetőség nem bízta a véletlenre a huszonötödik születésnapot: rendezvényszervezőket szerződtetett. Már pénteken nagy volt a jövés-menés, a délutánosok kicsit lazíthattak is, mert feléjük se néztek. Szombaton pedig kora reggeltől vagy ötvenen nyüzsögtek a parton, merthogy Sárl mindenképpen romantikus környezetbe képzelte a bulit, mondván, eleget tartózkodnak az alkalmazottak a hangárokban. Az időjósok hírei kedvezőek voltak, felhő egy szál se, napon vagy negyven fok, szerencsére állt legalább húsz hatalmas sátor, és délutánra a partmenti füzek és topolyfák is kellemes árnyékot adtak.

Mindenki négy embert hozhatott magával. Ezzel a lehetőséggel persze mindenki boldogan élt. A háromgyerekes családok teljes létszámban jöttek. Volt, aki a keresztgyerekeivel állított be. Volt, aki a szüleit és a testvéreit hozta, volt, aki a barátait vagy távoli rokonait, és aki végképp nem tudott kit, az a szomszédoknak szólt. Juhász Petit bízták meg, hogy ellenőrizze a létszámot. Amíg csak szállingóztak az emberek, számolgatta is, de kettő körül tömegesen érkeztek a bulizók, követhetetlen volt, ki kihez tartozik. Petit rövid méltatlankodás után felmentették a méltatlan feladat alól. Ebben feltehetően Dia keze volt, valamiért bírja Petit. Pötit, ahogy Sárl mondja, aki minden alkalmazottat névről ismer. Dia a színpadról navigálta az embereket, semmi spontán csoportosulás. Minden részleg kapott egy csomag lufit, kéket és fehéret, a cég színeit, abból kellett gyorsan huszonötöt felfújni. A gyerekek boldogan vállalták, a felnőttek pedig segítettek nekik madzagra kötni a lufikat. Néhány idő előtt felrobbant, de volt
tartalék is bőven.

Negyed háromkor megérkezett a vezetőség három mercédeszen. A főfő is Belgiumból, őt eddig senki sem látta. Rózsaszín ingben, fehér hajához passzoló fehér csőnadrágban korát meghazudtolva kettesével vette a színpadra vezető lépcsőket. Utána lendült Dia, sportos eleganciával. Aztán Franszoá következett, óvatosan lépkedett, a teniszbalesete óta még nem jött rendbe a térde. Sárl maga elé engedte Zsüliettet. Húsz centis tűsarkain sem volt nagy megpróbáltatás feljutnia a színpadra, állítólag modellkedett, ami látszott is minden mozdulatán. Az extravagáns fehér miniruhán áttetszett a bugyi és a melltartó csipkemintája, ezt a közelebb állók és főleg férfiak áhítattal figyelték. A nők inkább az ékszereit csodálták, a legtöbbjének persze fogalma sem volt, mekkora értéket cipel magán. Sárl kivárt, hogy Zsüliett ringó csípővel zavartalanul végigvonulhasson a színpadon, mint egykor a kifutón, majd a főfőhöz hasonlóan felszökkent a többiekhez. Tojáshéjszínű zakójában, melyet egy fehér csokréta díszített, olyan volt, mint egy vőlegény fehér ruhás menyasszonya, Zsüliett oldalán. Szélesen mosolyogtak mind, a főfő műfogsora csillogott a leginkább.

Természetesen Dia volt a ceremóniamester. Előbb franciául, majd lendületből magyarul beszélt. Egyszerre volt protokolláris és laza, kétségtelenül jó a humora, előbb mindig a vezetőség nevetett, majd a magyar mondatok után lentről jött az öblösen hahotázó visszhang. A lényeg az volt, hogy minden szép, minden jó, főképp a felhőtlen ég és a felhőtlen siker, amit a cég huszonöt év óta töretlenül produkál, micsoda nagyszerű ember Sárl, aki nemcsak hogy minden alkalmazottat névről ismer, hanem a rettentő nehéz magyar nyelven szólít meg mindenkit, micsoda kiválóság Franszoá, aki a nemzetközi kapcsolatokban verhetetlen, de a legnagyszerűbb a kimondhatatlan (és hozzávetőlegesen olvashatatlan) nevű főfő, aki huszonöt éve tele van újabb és újabb ötletekkel, megvalósításra váró tervekkel, aki huszonöt kőkemény évet áldozott az életéből fáradtságot nem kímélve, hogy ennyi embernek jó legyen. Minden harmadik mondat után tapsvihar tört ki (Dia hatékonyan villogtatta a szemét néhány beavatott tapsoncra), majd a dicséretözön végén a részlegek egyenként felengedték a kék-fehér lufikat. Összesen kétszázötvenet. A főfő pedig ünnepélyesen ragyogó műmosollyal engedélyt adott az eszemiszomra.

És akkor mindenki megrohamozta a katlanokat, kondérokat. Peti szerint volt vagy ötven, ami ennyi emberhez képest is iszonyatos mennyiség. Gulyás és töltött káposzta volt a fő fogás, ahány tűzhely, annyiféle ízesítéssel. Nagy darab húsok főttek, különböző mintájú babok úsztak, káposztacsíkok rotyogtak, nehéz illatok szálltak, embersorok kígyóztak. Műanyag tányérját szinte mindenki hosszasan tartotta az ételt osztó fehér kesztyűs pincér elé, aki mindenféle kívánságot volt kénytelen teljesíteni (nekem jó sűrűt, a zsírjából is merjen, ne sajnálja már azt a levet, no tegyen csak rá bátran abból a mócsingosból is). Hogy aztán nehéz legyen eljutni az asztalokig, hiszen lötyögött kifelé a forró, zsíros, paprikás lé, bepöttyözve az ünneplő teniszcipőket, szandálokat. A kenyérkosarak pillanatok alatt kiürültek. De nem kellett sokáig várni az utánpótlásra. Az első tányér ételt szinte mindenki gyorsan elpusztította, amire rásegített a színpadról lüktető zene is. A legtöbben azzal se törődtek, ha összeég a nyelvük. Egyszerre többet kanalaztak a szájukba, mint amennyi egy falásra normálisan belefér, ezért a pofazacskók nevetségesen felfúvódtak, mint amikor lufit fúj az ember. A második körben általában katlant váltottak, hogy más ízt is kipróbáljanak. Sokan ismét színültig kérték a tányért (keletkeztek is újabb paprikapöttyök). Pali bácsi heccelődött Lalival, akivel talán távoli rokonságban áll, hogy ne sajnálja magától, a hordónyi pocakba még jócskán fér. Lali nem kapta fel a vizet, hisz evésben bajnok, általában kétszer annyi kaját hoz magával, mint a többiek, mégis egyszerre fejezi be az ebédet velük. Közben a pincérek direkt erre az akalomra gyártott kék-fehér, cégemblémás papírpoharakat osztottak. Hatalmas hűtőládákat gurítottak a sátorok mellé, korlátlan mennyiségben lehetett dobozos sörhöz és kólához jutni. A legtöbben nem töltötték a céges pohárba, hanem egyenesen a szájukba csorgatták a választott italt, egymás után többet is. Desszertnek jégkrémet hoztak, néhányan elégedetlenkedtek, miért csak egyfélét, csokis-vaníliásat, mandulareszelékkel megszórva. A gyerekek örültek persze a legjobban, de a felnőttek is önfeledten szopogatták a tölcséres nyalánkságot. Egymás után többet, nem lehetett ellenállni. Óriási mennyiség volt. Ráadásul ingyen volt.

A vezetőség svédasztala a színpad mellett, a leghűvösebb helyen állt. Hidegsültek, tarka saláták, rántott zöldségek, pompás gyümölcstálak, homár, rák, kaviár, mindenféle bogyók parádés elrendezésben, az italpulton márkás töményitalok, borok, pezsgők nagy választéka. Zsüliett fanyalogva sétált körbe, mindent külön újabb – természetesen porcelán – tányéron kóstolgatott, s minden falat után gondosan megtörölgette a szája szélét egy cégemblémás asztalkendővel. Koktélt kevertetett magának, amit a hintapadon üldögélve kortyolgatott hosszasan. Sárl csak homárt evett, később salátát csipegetett. Franszoá hidegsültet majszolt svédgombával. A főfő pedig egy óvatlan pillanatban elvegyült a tömegben. Egy szemfüles pincér nagy igyekezettel és egy ezüsttálcával követte, amin több terítéket egyensúlyozott. A főfő azonban műanyag tányérból kívánta fogyasztani a katlanban főtt töltött káposztát. Pali bácsit próbálta utánozni, ahogy a zavaros lébe tunkolta a foszlós kenyeret. Csodával határos módon nem lett paprikapöttyös a fehér csőnadrág.

Közben beindult DJ Nick. A legmenőbb slágerek között szirupos örökzöldeket is leforgatott. Dia időnként utasításokat kiabált a fülébe, aztán a mikrofonba. Táncba szólított mindenkit. Diának nem lehetett ellenállni, s mivel senki sem akart hétfőn csípős megjegyzéseket hallgatni, a kívánságot teljesítették, mint a napi normát. Lötyögtek a különböző gulyások, sörök, kólák, jégkrémek a hordó-, kocka-, lapos és gömbölyded hasakban, verejtékpatakok csorogtak a hátakon és halántékokon, szúrós szagok kanyarogtak a hónaljakból, gyerekek bújócskáztak a keringő, vonagló, párolgó testek útvesztőjében. Alkonyatkor már mindenki elég fáradt volt a tánctól és a zabálástól, de senki nem ment haza. Várták a tombolát. Amint besötétedett, a pincérek lampionokat gyújtottak a sátrakban, az asztalokon pedig színes üvegekben mécsesek égtek. A jónép pihegett, néhány pár táncolt, főleg csomagolók, a színpadi reflektorok fénypászmái között. A hangulatfénykörön kívül eső katlanok és a hűtőládák körül aztán egyszer csak sűrű árnyékok gomolyogtak. Dobozos italok vándoroltak retikülökbe és nejlonszatyrokba, szedőkanalak koccantak árulkodón fém ételhordók falán. Nem lehetett ellenállni. Nagy volt a kísértés, mint a mennyiség. A svédasztal környékén néhány autó-csomagtartó zárja is kattant. Aztán mindenki őrülten táncolt, örömében, hogy sikerült bespájzolni, meg azért is, hogy elterelje a gyanút.

Zsüliett a sokadik koktél után felállt a hintáról. Nehezen viselte, ha hosszabb ideig kívül esik a figyelem középpontján. Felbillegett a színpadra. Mindenki azt hitte, énekelni fog, mert állítólag benne volt egy zenekarban, még a modellkedés előtt. Ám éneklés helyett kiütötte a dj kezéből a mikrofont. Csak találgatni lehetett, hogy teljesíthetetlent kért, mert a dj-nek teljesen összegyűrődött az arca. Látta elúszni a gázsit a reflektorfényben. Pillanatok alatt összepakolt, miközben, hogy mentse a helyzetet, Dia nyomta a szöveget a tömegnek. A dj hosszú árnyéka aztán feloldódott a sötétben. A cirkusz végül elmaradt. Rövid ideig volt csak zeneszünet, mert Peti már matatott is az egyik mercédeszből előrángatott laptopon. Dia ugyanis a pesszimista verzióra is készül rendszeresen. Sokan észre sem vették a váltást. Szerencsére Zsüliett, hogy megszabadulhasson fölösleges energiáitól, beindult egy pörgős rakenrollra, magával ráncigálva Petit a billentyűzettől. A visszafogottnak tartott Petiről senki se gondolta, hogy egyszer csak a táncparkett ördögévé válik. Pötisó, pötisó, kurjongatott elismerően Sárl a svédasztal mellől, száraz pezsgőt kortyolgatva.

Tombolt a tömeg ezután hosszú félórákig. Pontosan tombolahúzásig. Dia azt is nagy lendülettel vezényelte le. A fődíjat Lackó nyerte a polírosoktól. Örült a borítéknak, fénylett az arca, mint egy műszerfal. Bringát akar venni, így nem kell tavaszig gyűjtögetnie. A szerencsés többiek is elégedetten lapogatták a szerényebb tételeket rejtő borítékukat. Aztán hogy a nyeremények és a szerzemények biztonságba kerüljenek, rövidesen megüresedett a tánctér, elnéptelenedtek az ideiglenes asztalok, padok. A legkitartóbbak viszont kettőig szórakoztak. Dia akkor felmentette Petit.

Amint abbamaradt a zene, a part felől kiáltozás hallatszott. Pali bácsi vizelni indult, amikor a sötétben valami puhába botlott. Mobilokkal és elemlámpákkal világítva odabotorkáltak a maradék bulizók.

Egy topolyfa tövében feküdt az oldalán. Körülötte néhány rózsaszín rák hevert. Pali bácsi óvatosan a hátára fordította. Dia fölé tartotta speciális lámpáját. A kockás ing alól további rákok csúsztak a nyakába. Szeme a csillagokba akadt. Már nem lélegzett.

Kék volt a szája, fehér az arca. Céghű alkalmazott.

Kízs Janózs, mondta szárazon Sárl, aki mindenkit névről ismer a cégnél.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/5-ös számában.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék).