Gál Sánor – Azok a távoli hangok
„…a napok csak haladnak,
ám semmivé lesz minden látás.”
( Ezékiel: l2. 22.)
I. A V E R S
ma délután
elgondoltam egy verset
egy igen hosszú költeményt
eposzi áradásút
megírása egyszerűnek tűnt
szinte magam előtt láttam
ahogy a verssorok
egymás alá igazodnak
úgy éreztem utánam jön
mindaz ami elmúlt
majd megelőz mindaz
ami tudott
s mégis ismeretlen
akár a hóval borított hegyélek
volt mélysége
magassága és tere
s miként a teremtés előtt
az Úr lelke lebegett felette
előbb kitágult
majd összezsugorodott
egyazon időben tűnt
súlyosnak és könnyűnek
a látható mindenség
különös fényt sugárzott
s az árnyak
egyszerre
négy égtáj felé vetültek
a versnek
volt saját hangja
és saját csendje
csak ideje nem volt
mert mint a halál
időtlen a vers
II. A T Ö R T É N É S
minden ami alásüllyedt
a halál titokzatos vermeibe
tulajdonommá lett
az én történelmévé
amiként minden hullám is
az őszi folyó éjszakájában
vagy az ég felhő-redőzeteit felnyitó
napkorong tűzsugarában
mert a mindenségnek
volt egy pillanata
amikor minden együtt mozdult
velem bennem és általam
nem megélni
elfogadni volt nehéz
s megérteni
hogy mindez véges
és egyszeri
vagy aki vagy
véletlen-egy
örök-létező
mindenre jogosult
a fénytelen ég ölébe
lehajló mozdulat mögül
az időtlenség árnya
rád borul könnyű szemfedőként
de nem takar el
csak lágyan magához ölel
lombozatának örök szerelmével
s a távolságok mézillatát hozza
a végső egyesülés csúcsára felívelőt
az örömosztás kettős húr-pendülését
amely végigborzong
az éjszaka magaslatain
és megérinti az egek trónusát
tovább már nincs különbség
közte és köztem
hiszen e pusztasághoz sincs
többé közöm
szerteomoltak a létezés emlékei
s visszaváltoztak hegyormokká
a katedrálisok szentséges kövei
III. A Z Á L O M
az omlások utáni éjszakán
az Istennel álmodtam
fekete álmodás volt
végtelen pusztaság tereit láttam
halottak világához hasonlatosat
forgószelek kergették egymást
s a seregek ura ott ült a földön
egyedül társtalanul
borzasan anyaszült meztelenül
mellkasának ritkás szőrpamacsait
forró szél borzolta
nyomorult volt szenvedő
s nem volt felette ég
s a vizek is hiányoztak
lába alól
az elszáradt növényi maradványok
tölcsér alakban felpörögtek a magasba
majd aláhullván lángot vetettek
és sistergő nősténykígyókká változtak
megkísértvén az Örök Teremtőt
ő pedig lehunyt szemmel
mintha hozzám beszélt volna
ám ajkát
semmilyen hang nem hagyta el
olykor megkísérelte
a fölemelkedést
de visszahanyatlott
a maga alkotta
kiégett halott földre
s mintha kegyelemért
könyörgött volna
hogy bocsássam meg
minden ellenünk elkövetett vétkét
de az is lehet
hogy káromkodott
IV. A L Á T O M Á S
az estéli látomás
rendre visszatér hozzám
s elpihen
saját árnyéka mögött
már-már láthatatlanná válik
a tetőtlen magasság csillagainak
foglalatában
s mintha a mennyei ménes
fényes seregei benne
a láthatár mögé ügetnének
moccanatlanul nézem
vonulásukat
a betört ablak mögül
suhogó légáramlatok kavargásában
aztán a földet fölszaggató lángtölcsérek
borzongató fekete-vörös
gyöngysora ér el hozzám
remegő-mély morajlással
és közben megvirrad
a friss halottak fölött
a gránát vájta föld-mély pedig
gazdagon megtelik emberi hússal
különös csend borul
akkor a tájra
a torony roncsain belül
a harangok hiánya
a tó is némává dermedt
s a jég alatti hínár-mélyben
fehéren lebegett a halál
emberalakja
az akácfák tüskés magányában
a varjak dús lakodalmat ültek
egy lótetemen
minden közeli volt
egyszeri áttetsző és érthető
megégett pillanata
az én huszadik századomnak