Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek

No, te Fridolin!

Meg ne sértődj, tudom, persze, hogy tudom, már most késik a válaszlevelem legalább két hetet, de mit csináljak, ha sürgősebb dolgom is lett annál, minthogy epekedésedet olvasgassam s arra máris választ írjak a napi dolog végeztével. Ne aggódj, ki nem dobtam és eltettem azt a múltkori leveledet, mert olyan sok okosat, szépet írtál benne nekem az ünnepről! Bár inkább tovább maradhattál volna, mikor idesodort a jó világ valóságos mivoltodban megünnepelni a megünneplendőt, de hát ismerlek, mindig hajt valami valamerre, soha meg nem melegszel egy helyen egy csepp ideig sem! Én most, hogy tudjad azért kések, mert jelenleg az nálam a jelszó: túrni kell a földet! Igen, azt a kis kertecskét, amiről olyan vagányul azt mondtad, mikor itt sétálgattál, olyan aprócska, hogy ha nagyobb cipőd lenne, elhordanád sárként! Jó, valóban, persze, igazán nem egy nagyméretű kert ez a miénk, ám mégis, miénk! Meg aztán erre is érvényes lehet, amit a váraknál mondanak, hogy azoknál sem a fal vastagsága a véderő, hanem a védők bártorsága! Az én kiskertemben pedig nem a vetés és ültetés felülete a mérvadó, hanem a hozam, ami abban a tenyérnyi kertecskében megterem! Majd meglátod, micsoda csodákra képes egy apró kis csodakert. Már sorolom is, hogy ha majd idesodor a szél, és kedved lesz kint, háromlábú kondérlábon lógatni azt a kormos, zománcozott edényt, a lepercentett peremű kondért, s abban jóféle gulyást varázsolni, akkor már nem kell majd semmiért sem a városi boltba bemenned. Azaz pontosítanék! Hagyma-, zöldség-, krumplihiányod nem lehet majd, még néhány fűszerrel is tudok neked szolgálni a kotyvasztáshoz, úgymint rozmaring, kakukkfű, fokhagyma meg édes- és pirospaprika, de a gulyásnak legjavát adó, abba belevaló húsért el kell baktatnod a henteshez, mert állatot nem ölök, arra is alkalmatlan vagyok! Ja, és ahogy ismerlek, szalonnával indítod a jóféle bográcsos gulyást, hát akkor majd hozzál, kérlek! Más nem igen kell! Szóval ott lesz kiskertemben minden egyéb még, és igen szeretném, hogy legyen ilyenem nekem, mert, ahogy anyám beszél mindig a kertjéről, valahogy úgy szeretnék én is gazdája is, ura is lenni ennek a tenyérnyi kis valaminek itt a ház mögött. Jó gazda, igazi földtúró. Ehhez se értek, mint annyi minden máshoz se, így például a te finom rezgésű lelkedhez se konyítok, de tán a gyomot felismerem, ahogy a gonoszságaid is fel szoktam ismerni, még ha bűbájos, csábos szavakba csomagolod is azokat! Kertnél meg amúgy mindig az időjárás a gazda, te, a földdel bajlódó csak segíthetsz neki, hogy gyomlálgatsz, kapálgatsz, öntözöl, lazítod a talajt. Mert végül is, ha úgy dönt a jó idő, hogy most május végén fagyni fog két nap egyhuzamban, akkor fagyni is fog, ha meg betakarítás előtt egy sártengert akar varázsolni a kertedből, akkor sártenger is lesz abból. De azért szeretnék én mindennek részese lenni, még a fagyottnak, sártengernek is, ha sok eredményt nem is ad nekem, csak erőmet szedi ki. Marad legfeljebb a jó érzés: megtettük, amit akartunk, amit kellett, a többi Isten dolga. Ha meg nem az övé, akkor rajtunk túl lévő dolgok formálják, azokkal meg nem érdemes, nem is kell, nem is szabad vitatkozni. Minden úgy van, ahogy lennie kell neki! Vagy nem!

Rajtad viszont sokkal nagyobb dolgok terhelődnek, mert te, mint mondtad a lelkeket ápolgatod most éppen, beteg emberek kedvét derítenéd, állapotukon javítanál. Mert ugye, nyughatatlan létedre most éppen a mások gondozásában lelted meg az életed értelmét. Beteg, idős, leromlott kedélyű, szomorú állapotú emberek gondozásában. Hogy miért pont ebben, nem tudom, nem is értem, hiszen korábban egy macska simogatásához sem volt elég türelmed, de látom magamon, miként változik az ember, ha az, ez az életnek nevezett folyamat ide vagy oda pofozza. Hiszen nézd csak, pont én, aki magas hangárokban hideg és tüzes vasakkal birkóztam mindig, hajlítottam, esztergályoztam, méretre vágtam, csiszoltam, krómoztam, horganyoztam, savaztam, kovácsoltam, fúrtam, forgácsoltam azokat, most az omlós, langyosan meleg, porhanyós és élő kerti földdel kívánok már csak foglalatoskodni. Annak tapintását vágyják ujjaim begyei. Ha egyszer meghalok – ki tudja mikor s hogyan lesz, de mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez is, hogy lesz ilyen, hogy félek tőle – szóval, ha kimúlok majd egyszer vagy ordítva, vagy csendesen, akkor a kínos esemény után a lehető leggyorsabban szeretnék visszatérni ilyen por állapotomban erre a világra. Talán a legegyszerűbb az lenne, ha belekevernének valami kerti virág vagy zöldség alá való komposztba. Hát nem jó dolog halálod után szinte hónapokon belül akár egy friss sóskalevélként megint átszűrni a napot? Máris érezni a harmatot, az esőt, a hajnali párásság simogatását, a szelet, ami hónaljban csiklandoz? Hát ugye de! Fridolin, te okos ember, te én fura barátom, gondoltál te erre valaha is? Biztosan, hiszen tudom rólad, a múlás kérdését sokszor felteszed, de szemérmesen nem velem tárgyalod azt meg, ha tárgyalod, akkor nem velem, aki annyira fél a múlástól, mert még rád ragasztanám a félelmeket. Ne velem tárgyald ki a halál kérdését s a feltámadásét se, mert én vagyok az, aki az órát is lopva nézi, aki úgy tudja, gyors, olyan félelmetesen gyors minden. Szóval értelek én, barátom, miért e fellángolás, s miért a döntés, hogy messzi idegenben dolgozz. Ápolóként. Nyelvet is tanulsz, a más kultúráján kissé kupálódsz, sok új dolgot megtanulsz. Még úriember lesz belőled a végén, te senkinek soha szót nem fogadó garabonciás, mert ugye ott, idegenben viselkedni kell, így az átkozott keményfejűségedet, hirtelen haragodat saját jól megfontolt érdekeid miatt kordában kell tartanod, hát tartsad is! Világot is látsz! Mindig mozgásban lenni! Irigyellek, fene egye meg az irigységet! Hát akkor legyen az élet nagyon élet! Hogy visszatérjek hát a megkezdett gondolatomhoz: megértelek, garabonciás Fridolin! Ha fejlődni akarsz, tedd, amit a kor kíván tőled, de magaddal szembe ne menj sohase! Ha még egy ilyen álbölcsességet leírok, amit más valós bölcsességként értelmezhet, akkor kérlek, nyugodtan írd meg, hogy Coelhónak képzelem magam, de legalábbis valami mostani kori újplatonista filozófusnak. Sőt akár szószátyár Oravecz Nórának is nevezhetsz, még azt elfogadom tőled, de te tudd, mindez a te bosszantásodra történik, meg valahol igaz is szeretne lenni. Mármint azok a borzasztó okosnak tűnő mondatok, hogy az élet az élet, meg mit kíván a kor, s pont tetőled csak nehogy már magaddal menj szembe! Vagy hogy, na! De tán így!

Fridolin!
Tervezd be. A győzelem napja minden civilizált államban ünnep. Ja, hogy melyik győzelem? Csak silabizáld ki magadnak a borzasztóan hatalmas történelmi tudásoddal, te huncut, te mindenféle leány és asszonynépekre veszélyes világcsavargó, te tulipántolvaj és szoknyavadász! Miért írtam a tulipántolvajt? Nocsak, beste labancok seggének mosogatója, gondolkozz csak! Április múlik, lassan elhervadnak a legszebbek, de még nyílni fog némelyik, ha május elején hazavet a jó idő. Emlékezz csak! Súgok! 1982! Most 35 éve. Írd meg, ha rájöttél!

Jószerencse, semmi más! Meleg földet simogató kezével ölel Hermanod