Vendégkritika – Csoóri Sándor: Föld, nyitott sebem

(Összegyűjtött versek, Nap Kiadó, Budapest, 2010. 508 oldal)
Csoóri Sándor idén februárban töltötte be nyolcvanadik életévét. Ebből az alkalomból – vagy inkább ennek apropóján – megjelentek összegyűjtött versei. Igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, de – legyünk túl a nehezén rögtön – nem hagy-hatom szó nélkül a kötet hiányosságait.  Még akkor sem, ha ezen „hibák” egyike sem írható a szerző számlájára. A külcsínről van ugyanis szó. Pontosabban: annak nemlétéről. Mert még ha egyszerű, mélybordó borítót választott is a tervező Gábor Péter a kötethez, akkor sem illendő a kiadó nevét nagyobb fonttal szedni a címnél. Az már hagyján, hogy egy összefoglaló matematikai feladatgyűjtemény előlapja több izgalmat tartogat. És – habár verseskötetekkel nem szokás bankot robbantani a könyvpiacon – nem túl előremutató (még idézetként sem) olyan mondatot írni a fülszövegbe, hogy „Még az se lesz baj, ha a költő csak a maga számára ír verset”. És politikai szerepvállalást sem „csodálunk” versesköteten. Nevezetesen azért, mert akit a jelenkor egy bizonyos csoportja politikai értelemben csodál, azt egy legalább ugyanakkora csoport el is utasít. Még Winston Churchill megítélése sem egyöntetű, pedig nem kifejezetten friss politikai pályafutásról beszélünk esetében. Úgy vélem tehát, a nyolcvanadik évfordulón – esztétikai szempontból legalábbis – többet érdemelt volna Csoóri.
A belbecs tekintetében azonban, sietek leszögezni, fontos kötettel állunk szemben. Már csak azért is mondom ezt, mert Csoóriról mostanság mintha hajlamosak volnánk elfeledkezni (ahogyan például Juhász Ferencről, Gergely Ágnesről vagy Dobai Péterről is – a sor folytatható). Méltánytalanul, teszem hozzá. Pályaíve – jelen esetben csak a költészetéről beszélek – egyedi és meghatározó iránya a magyar költészetnek a XX. század második felében. Sőt, minden jel arra mutat, hogy a XXI. század első feléről is elmondható ugyanez. És hogy miben áll az imént említett „elfeledkezés”? Abban, hogy nem látszanak a követők, nem tapasztalható, hogy Csoóri költészete képes lett volna megtermékenyítően hatni az ifjabb generációkra. Olybá tűnik, mintha életműve valamiképpen kívül esne a magyar irodalom sokat emlegetett szervességén. Ez persze időleges és ideiglenes állapot csupán. Csoóri hangja és attitűdje nem számít divatosnak. Nincs azonban kétségem afelől, hogy költészete és hatása idővel „felbukik az árból”. Lehet, hogy még tíz évet kell várni rá. Lehet, hogy ötvenet.
Néhány kötet megvan Csoóritól, összegyűjtött versein azonban nem győztem álmélkodni. (Apropó: összegyűjtött versek. A kompilációból – nyilván tudatosan – kimaradt az 1954-es első kötet, a Felröppen a madár…) Rengeteg erő és érzelem, a személyes sors vállalásának halk méltósága szólal meg a kötet lapjain. „Számláim félrelökve bolond verseket mondtam, / hogy ami megtörténik, ne történjen meg szótlan, / soha tanutlanul, a tanút irtó korban” – írja Zavaros délután című versében, amely 1957-ben jelent meg. Csoóri stílusának rétegzettsége és plasztikussága a ’70-es évekre érett be igazán. A Cantata profana zaklatottsága, a Töredék a hetvenes évekből mély melankóliája már egy nagy költészet lenyomatai. „Majd meghalok / és meghalsz majd te is; / áthömpölyög fogunk között a sár, / ínyünk helyén a víz” – szól a De az a víz még itt folyik 1973-ból.
Érdekes viszont, hogy a ’90-es évek – Csoóri politikai szerepvállalásának időszaka – jelentik költészetének mélypontját. Rutinból ír, erőltetetten. Talán arra is bizonyság lehet ez, hogy a politika világa – legyen mégoly nemes is a szándék – nincs „jó viszonyban” a magasabb szellemi szférákkal.
A 2005-ös Futás a ködben viszont már a „visszatérés” könyve. Képei újra megtelnek elemi erővel, és egyben új fejezetet is nyitnak Csoóri költészetében. „Mindig marad valami emlék. / A kamrazugban vagy a kémény mellett: / egy kinőtt csizma, egy sérült ágyúcső, / alig hallható szárnycsattogás / az eresz alatt.” (Emlékek osztódása) Legutóbbi verseskötete, a 2009-es Harangok zúgnak bennem pedig – megkockáztatom – az egyik legfontosabb állomása a pályának. Egyúttal – hála istennek – szét is feszíti az Összegyűjtött versek eredendően zárt és múzeumszerű világát. „Háttal állok már minden ragyogásnak, / minden mosolynak, minden búnak. / Belül, legbelül csupa múlt vagyok, / nagy útjaim is hátrafelé futnak.” (Háttal állok már) Vigyázat, nagy szavak következnek. Hit, remény, szeretet. E három. És Csoóri verseit olvasván hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik a legfontosabb.
Ha a költészetet lóversenyként képzeljük el (Tandoritól – is – tudjuk, nem az), Csoóri pedig része a hivatalos versenyprogramnak, akkor én fogadok rá. Tétre, helyre, befutóra.
(Litera)