Milan Rúfus versei
Búcsúzó
A szám tele van a száddal.
A tenyerem a tenyereddel.
Mint a szél a vízmosásban,
úgy susog hangod a fülemben
Már vége. Bocsáss meg nékem.
A szégyen rám éles tőrt szegzett,
hogy keresztem az oly régen
sejtett percben meglátnod kellett,
Álmunkban álnok meleggel
bennünket a remény melegít,
aki azt mondja: felejts el,
a reménynél sokkal igazibb.
Szítja s enyhíti is harcod
a nap, mely veri érzékeid.
Lemossa a szád, az arcod
keserű szavát és könnyeit.
Nagyanyám után
A kőkapuban már nem hallatszik lépte.
Orgona szólal meg, mély az ünnep gyásza.
Gyengén sír a harang meztelen versébe.
Elhunyt a nagyanyám. Nem kattog rokkája.
Csendes már a guzsaly és szürke fonala
mélyen elmerengve a kis orsót tartja.
Imája örvénylő pora, felkavarva,
elnémult szájának ráncait takarja.
Mesék kenyerével már hiába várlak,
nem ülök lábadhoz, feszülten hallgatva.
A csend már lezárta ezüst kutacskánkat,
csokorba bújtatott halál trónol rajta.
Gyermekéveimnek mese volt itala.
Idegen bánatot mesék gyógyítottak.
Mostoha magányban bódító illatán
burgonya és friss tej békésen osztoztak.
Elhunyt a nagyanyám. A kenyér keményebb.
Mint holló a szántást siralom kíséri.
Ruhája imákból; lebben ahogy lépked,
szelíd könnyel mosott sorsát lépte méri,
viszi a trón elé, összezárva kezét.
Leszáll az alkony és a kapu kitárva.
Az üres mennyekben keresi Istenét,
s toronyban a harang rezet öntöz rája.
Amit gyötrelem szőtt szürke fejkötőben,
a keserves létben, hol imádság lebeg,
mint a fáradt madár fenn a levegőben,
hallatlan, parttalan fájdalmaink felett.
Fújdogál a szellő, a temető sötét.
A bozóton őszi, gyér eső permetez.
Háziasszony, jó éjt, háziasszony, jó éjt.
Jó éjt neked mese, és jó éjt gyermekek.
Október
Egyik nap fázósan a másikhoz simul
Az idő csordogál, napjainkat méri.
Puszta rétek hátán az ősz szertegurul.
Meluzin szépsége és sípja kíséri.
A égboltot tornyok hegye tartja lágyan.
Pásztornak a tűznél mesét mond az ajka.
A szelíd föld mint a nő a gyermekágyban,
gazdag emlőjéből utódját szoptatja.
Fűzérként tekereg a fodros barázda,
a bolygónk homlokán béke hangja rezdül.
Béke, élő béke lehel a határra,
csipkerózsán s zúgó cséplőkön keresztül.
Az anya elszunnyadt. Feje felett az ég.
Szántásra ébred fel egyszer mély álmából.
Kezéből a csókák kapkodják kenyerét.
Nem álmodik többé régi nyomoráról.
Nem gondol már többé régi szegénységre.
A sekély vízen az öreg csónak korhad.
Ez a föld nőni fog, virágba öltözve,
kalászok susognak terhes, új magoknak.
Pereszlényi Sándor fordítása