Szili József: A szexualitás Arany költészetében

Ahogyan Arany értett a nőhöz, férfi és nő legbensőségesebb viszonyához, annak árnyalataihoz, megnyilvánulásaihoz, a szexuális vágy, öröm és szenvedés típusainak érzékeléséhez és érzékeltetéséhez, az a maga korát tekintve, sőt azon túl is, párját ritkítja. Miről beszélek? Olyan felismerésekről és meglátásokról, amelyek a magyar irodalomban újak, egyedülállók és a korabeli nemzetközi mércékkel mérve is jelentősek voltak. És máig azok, mert ezek a felismerések együtt születtek, egybeestek a maguk adekvát nyelvi kifejezésével és a közvetítő közegnek, a vers szövetének (Arany szava) pontos mintázatával és rendjének teljességével. A benyomások ismeretesek, a Toldi szerelmének nagyszerűsége már megjelenése idején magával ragadta az értő közönséget. Sok új jelenségről, egyedülálló újításról elvonta a figyelmet a balladák szinte műfaji együttesként jelentkező különössége, vagy az Őszikék tényleges együttese. Az Arany-költészet egészének műközeli vizsgálata statisztikai szabályszerűséggel jelzi, hogy valósággal teljes szakadás áll fenn a költő lírája és epikája között. Ez a szakadás erőteljesen megmutatkozik abban, ahogyan ezek helyt adnak a szexualitás kifejezésének. Korábban is ráterelődött a figyelem arra, hogy a szexualitás mélységei, magasságai és árnyalatai elsősorban epikus műveiben találhatók meg. A hangsúly azonban e jelenségek életrajzi hátterére terelődött. Nem véletlenül, mert a feltételezhető életrajzi körülmények és a személyiség alkata egyúttal okul és magyarázatul is szolgált.

Arany már pesti lakos folyóirat-szerkesztőként állapította meg, hogy Petőfi után csak egy újabb százados lángész volna képes a lírának új testet adni. Ez a kijelentés nemcsak a Petőfi-utánzókkal számolt le, önmagát is kirekesztette a lírának új, nagy, kort meghatározó alkotói szerepköréből. 1861-ben a Szépirodalmi Szemle lapjain tette fel ezt a kérdést: „hogyan meneküljünk azon szellemi alárendeltségből, mely öntudatlan is az ő mágiai körébe von” (Arany János: Prózai Művek, Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1975. 416.) Horváth János így látta ezt a menekülést: „Arany maga valóban igyekezett s tudott is végül menekülni alóla. Az ő igazi költői egyénisége csak a forradalom után bontakozik ki teljes nagy eredetiségében, s jelentékeny a távolodás Tolditól Toldi Szerelméig, a Varró leányoktól a Tetemre hívásig, az első lyrai daraboktól az Őszikékig. Naiv, fiatalkori könnyűség, demokrata tendencia, erősen népi nyelv, kelletlen s ügyetlen hazafiaskodás: ez a Petőfivel együtt élő s az ő erős hatása alatt álló Arany. Minden ízében tudatos, megfontolt, tömör művészet, tendenciátlanság, a régiség egész tárházát kiaknázó nyelv és vershasználat, »vaskos, reális« kézzelfoghatóság, nagyarányú koncepciók, népiesség helyett ‒ mint ő szokta mondani »általános nemzeti« jelleg: ez a Petőfi eltűntével magára maradt s egy másik lángelme bűvköréből kiszabadult, igazi Arany. Petőfitől való eltávolodása azonban épp oly csendes és tiszteletteljes, mint volt a Kisfaludyé Kazinczytól, csak végeredményében nem oly lényegbevágó.” (Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra. Bp., 1910. Benkő Gyula cs. és kir. udvari könyvkereskedése. 6–7.)

Bármit jelentsen az idézet utolsó mondata, egyértelmű, hogy Horváth János nem Aranyban látja a Petőfivel egyenrangú újabb évszázados zsenit, s hogy nemcsak a líráját veszi számításba, hanem egész költészetét, a Toldi szerelmével az epikáját is beleértve. Nem vonja magára értékelő figyelmét az az erőteljes újság, amelyet Arany költészetében a szerelmi élet és a szexualitás megjelenítése hozott magával. Pedig ennek feltűnő eleme a „Petőfitől való eltávolodása”. Ez elég „csendes és tiszteletteljes” ahhoz, hogy el lehessen feledkezni Petőfi konvencionális keretek közt megragadó szerelmi költészetéről. Igaz, ezt ő is ironizálta azzal, hogy: „Oltsuk el már a gyertyát”. Azt hiszem, Arany mindmáig homályban hagyott eredetisége a szexualitás felmutatásában van annyira „lényegbevágó”, mint Kisfaludy eltávolodása Kazinczytól.

AZ ELSŐ SZERELEM

Az első szerelem témája legkorábban a Toldi estéje (1847/48) párbaj-jelenetében tűnik fel. A Gyulafi-ikrek lépnek porondra, hogy a viadal döntsön közöttük: beleszerettek ugyanabba a lányba, és a lány azé lesz, aki életben marad.

De midőn ama szép korra eljutának,
Melyben már az ifju örvend a leánynak,
Midőn elbájolja minden, ami szűzi,
És ha mit az eldob, kebelére tűzi;
Mikor ‒ oh, élet rövid paradicsoma!
Egy virág egy fűszál, vagy csak lába nyoma,
Egy vonás, egy semmi… rája emlékeztet,
És a szívben meleg forrást gerjedeztet…
(Toldi estéje, II/19.)

Az ötödik sorban szabálytalan a metszet, a „rövid” szót kettévágja. Ez úgy juttat kivételes hangsúlyt a paradicsom rövidségének, mint egy későbbi vers, az 1855-ben írt Szibinyáni Jank a második sorban Zsigmond kettős rangjának, az utolsóban pedig Hunyadi János nevének.

A Gyulafiak bemutatásában a katalogizáló állítássorozat (virág, fűszál, lábnyom, egy vonás, egy semmi) a „gerjedeztet”-ben kulminál, ami „gerj” vagy „gerjedelem” főnévként pontos kifejezése a nemi izgalomnak is. Az Édua (töredék az 1850-es évekből) 4. része az események katalogizáló sorozatából fejti ki a hősnő első szerelemélményét:

Az első néma szív-csere,
A hosszu küzdés ingere,
Az arcon égő csába csók. . .
Ama fél dac, fél engedés,
Ohajtva félt legyőzetés…
Hosszú napok, rövidke éj,
Az oltva gyúló szenvedély,
Mely, mint sebes tűz, oltva még
Hatalmasabb lángokkal ég.

Szabó Lőrinc a Tücsökzene 222. szakaszában szól az első szerelemről. Itt is felvillan „a láng, mely a gyönyört, / megosztva csak növeli”. A töredékben maradt Öldöklő angyal 2. részében Arany 13 soron keresztül részletezi az első szerelem ismérveit, de bemutatásuk egyetlen oka éppenséggel az első szerelem hiánya:

Előtte a szerelmi vágy,
Hosszú napok, álmatlan ágy,
Fülmile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán,
A seb, mit a szem nyila vág,
A támadó s védő csaták,
Az édes győzedelmek és
Az édesebb legyőzetés, ‒
A titkos óra, esti hely,
Virágbeszéd, vagy bármi jel,
Ág-moccanás, lomb-zörrenet,
A néma kérdés, felelet,
A csalfa „nem” s hév „igen”-ek:
Előtte ismeretlenek.

A Katalin (1850) szinte sorról sorra tökéletes összhangot teremt a környezeti (külső, természeti, tájbeli) történéssorok és a személyek érzelmi, hangulati eseményei között. A 2. rész több mint 50 sorban katalogizálja az apa által kiszemelt vőlegény birtokait. Itt csak a felsorolás utolsó tételeit idézem:

Erdő, mező, dombliget és
Völgy oldalán a zöld vetés,
Melynek dűlői harmatos
Reggel, ha rájuk néz a nap,
Szivárvány-színben játszanak;
Végtére, mint lesült salak,
Fenekén, a szép völgy alatt,
Sötétlő falvak száma, hol
Becsűlet, munka és nyomor
Füstfogta kunyhókban honol:
Mind, mind, ‒ a szélső távolig ‒
Oroszlánkőhöz tartozik!

Csakhogy Katalinnak nem Oroszlánkő ura kell, s az apja gondolatára: „Leány, mi kell egyéb?” ‒ ez a válasz:

Mi kell: ‒ Egy szende kis virág,
Mely kedvesen, de rejtve nyit,
S a hosszú emberélten át
Csak egyszer, ah! egyszer virít,
Ama virág, amely vadon
Tüskéi közt is megterem,
Taposva bár, nő szabadon;
De nincsen annyi kincs, vagyon,
Mely átültesse őt oda,
Ahol önként nem fakada:
Virágod, első szerelem!
Első, utolsó, egyszeri!
Ki szellem vagy, nem földi rög,
Teljes, megoszthatatlan, ép,
Szent és hatalmas, mely, mikép
Az, akinek itten nevét
Fölvenni lantom nem meri,
Teremtesz, ölsz ‒ üdv és pokol
Határain uralkodol:
Oh jaj! miért nem vagy . . . örök?

Érdekes módon a Katalin az a mű, amelyben az első szerelem üdvözléséből elmarad a lefolyás szakaszoló katalogizálása, csak a konklúzió és annak kitörő erejű értékelése érvényesül. Nem a részek fontosak, hanem az oszthatatlanság, épség, teljesség, és következésképpen az időből való kiesése, egyszerisége, szellemléte. Ez az, ami kizárja a visszatértét, ami miatt nem lehet örök.

A Toldi szerelmében, ebben a kései alkotásban is akadt mód az első szerelem egyszeri mivoltának hangsúlyozására:

Piroska sokat tőn ‒ majdnem lehetetlent,
Elnyomni szerelmét, az első egyetlent;
Büszkébb vala, mintsem tűrne olyan dolgot,
Hogy a világ előtt ne legyen ő boldog;
Az eskü is immár neki erős gyámol,
Az a reménység is, mire apja számol;
A vérnek is abban lehet egy kis része:
Nem epe a mézes hetek ifjú méze.
(Ötödik ének, 92.)

A SZEX MURÁNYBAN

Alighanem a Murány ostroma volt Arany első olyan feladatvállalása, amely rávezette a katalogizálás és a teljes szerelmi érzelem-együttes bemutatásának módozataira. Különösen érdekes és új, amikor az érzelem tételei belső beszédben, afféle néma morfondírozásban, vagy a tudati felismerés alsó határain jelennek meg. A második szakaszban saját küldötteként érkezik a várba Veselényi. Hosszú, tizennégy négysoros versszakon át folyó beszédét követően Arany finoman jelzi Mária legelső, szinte csak leheletnyi érintettségét:

Mária csak mostan vette magát észre,
Hogy ráfeledkezett lelke a beszédre.
Másfele tekintett, elpirult az arca,
Vérrel hintve azt meg pillanatnyi harca.

Kilenc versszakos válasza újabb tizenegyet vált ki Veselényiből, aki távozása előtt átad neki egy levelet. Mária idegességében összemarcangolja, majd a maradékot mégis felolvastatja Kádassal:

„Olvasd” szólt nevetve „mit ir az az ember,
Meg sem érthetém jól felgerjedésemben,
Most nyugodt a vérem és kacaghatom már,
Mint kellene néki mindenáron a vár.”

A „felgerjedés” itt csak mérgelődés. Amikor a harmadik szakaszban Kádas csellel elfogatja Veselényit, rá kell jönnie, hogy Máriának ez nincs az ínyére:

Tisztán kezdte látni, hogy erősen gyúlad
A hölgy kebelében amaz új indúlat;
Nőttön nő tagadva, gerjedez titokban,
Visszafojtva éled, míg egyszer kilobban.

Mária szépségével akar hatni, kevésbé férfias öltözékben, kevésbé páncélba burkoltan készül
a fogoly Veselényi elé:

Hollószín fürtei amint leomlának,
Elfödék páncélját karcsu derekának,
Eltakartak mindent, ami csak férfias,
Válltól csípejéig nem látszik semmi vas.

Csak mellén tör elő, jobb és bal oldalon,
Sötét fürtök közül egy-egy ezüst halom,
Melyen a mécs fénye játszik enyelegve
És hullámzik rajta, mintha az remegne.

Vagy valóban remeg a szép hölgy kebele?
S a hideg kemény érc, az is remeg vele?
Mi az, ami bántja: borzadó félelem?
Vagy sokáig szunnyadt, nem ismert szerelem?

Érzi-e már szíve ‒ amit szája tagad ‒
A csiklándva metsző lelki fájdalmakat?
Érzi-e a lángot, mely midőn áthatja,
Fázlaló hevétől reszket minden tagja?

Nem egészen külsőleges leírás ez, hanem egyszersmind a belülről képzelt-érzett tudati elemeké
is. Kissé nővé kell válnia annak, aki mindezt így tudja érzékeltetni.

ARANY, AZ ANATÓMUS

Látjuk, miképp jeleníti meg Arany a férfiakból hiányzó testrészt, a női keblet, amikor nem is látszik. Mindkét Ráchel-versében ennek a testrésznek markáns szerepeltetésével jelzi az anya és meggyilkolt csecsemői bensőséges kapcsolatát:

Olykor lehajtja melle bimbait,
Csiklándva mintegy alvó fiait;
De visszaretten és sohajt nagyot,
Emlője érzi a halálfagyot;
Ráchel (1851)

Unszoló emlőmet elfogadni késtek
Ráchel siralma (1851)

A Téli versben (1850 novembere) a „fakó poétát» illeti pajzán célzás:

Pedig jól tudja a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél,
Körmét azon hevitni meg.

Amúgy parasztosan kerül szóba a Tengeri-hántás (1877. július 15.) Dalos Esztije:

Kerek arca, maga mellyes…

Lírájában nagyon illedelmes. A pusztai fűzben (1852) első személyben, fűzfa képében közvetlenkedik a patakba lépő lánnyal:

Karcsú leányzó járt fürdeni vizemben,
Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém,
Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;
Gondosan takartam,
Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Ez a szépelgésnek nem tekinthető emelkedettség persze nem volna helyén egy olyan szatirikus műben, mint A nagyidai cigányok (1851). A harmadik ének vége felé a „zászlós Czibak” esetében Arany anatómiai képzelete az emberi testen belüli szellemjárás pontos fizikai útját vázolja fel:

Tótágast állt fején; ég felé a lába,
Megakadt valahogy a nyeregkápába;
Lelke pedig, amint mennybe iparkodott,
Feljebb-feljebb mászva, kiment ahol tudott.

Az anatómiai képzelet legalacsonyabb szintje, a priaposzi, leginkább Nagykőrösön érvényesült.
1852 januárjából kelt egy Köszöntő vers Szász Károlynak. Egyebek közt ilyen tételekkel:

…holmi sückő gyermek,
Kinek Aprószentkor a seggire vernek. . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A farkadban álljon főfő büszkeséged!

Ugyanonnan ugyancsak 1850-ből maradt fenn A malac búcsúzása:

Ha valami éjjel paplanodban korog,
Az én lelkem lesz az, amely ott kucorog;
Az lesz, mely a legszebb női társaságban
Egyszer csak megröffen hátul a nadrágban.

De embereljük meg magunkat, mert epikai magasságokban kell feltalálnunk a fejedelmi rangú női társaságot. Ez a ragyogó kép vetül elénk a Csaba-trilógia (1855–56) harmadik részében:

Előtte a menyasszony, miként egy napsugár,
Mint tükörrel vetett fény, – táncot libegve jár;
Szépségin összeolvad, szeméremmel vegyest,
A szűz lélek szerelme s a habzó vérű test.

A második énekben a menyasszony, Mikolta mentegetődzik, amiért nem ébredt fel, amikor férjét, Átillát megölték:

Hányszor megleptük ágyán a szunnyadó Lelét,
Csiklandva pávatollal arcát, vagy kebelét!

Bulcsu egy anatómus pontosságával vigasztalja a kétségbeesett Mikoltát: már nehogy öngyilkos legyen, hiszen ártatlan a férje halálában:

Kár volna még halálra elszánni tenmagad’,
Virágjában letörni szép ifjuságodat,
Fehér öled feldúlni, mely még nem volt anya,
Melyért még sok szerelmes ifjú sohajtana

A Buda halála (1863) Ildikó udvarának kétszáz lovon léptető deli lyányát lefestve egy különös, a világköltészetben sehol nem említett női élményforrást fedez fel:

Két felül a hintón s két sorral utána
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arcokat ingerli a lovaglás kéje.

Négy szótagra terjedő rím érzékelteti Etele férfiasságának teljét:

Ím az esztendő tavaszi zöld színben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szíve-teje csordul.

Etele Nibelungoktól származó új felesége, Ildikó (Krimhilda) Szigfríd özvegye. Etele szavai választottjának korai özvegységére utalnak egy káprázatosan szexuális távlatú virághasonlattal,
melyben a bimbónak visszazárható öle van:

Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugára. . .

A Buda halála itt következő idézeteiben magának a költőnek a nőket illető ízlése nyilatkozik:

Mert szép ködös arccal, könnybeborult szemmel ‒
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.

Vagy:

Szép reggel az asszony: pihenést lehellő
Arca szelid hajnal, fris hajnali szellő,
Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.
Szebb reggel az asszony, paripára szállván,
Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja
Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

Ezek az alkalmi nőportrék eredetükül olyan személyes ráérzést sejtetnek, mint amilyent a Bolond Istókból (1850) idézhetünk Arany közvetlen vallomásaként:

Szeretem a hölgy szép szemét midőn
Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,
S a még le nem simult bánatredőn
Félénk örömnek kétes lángja bolyg.
Szeretem, hogyha ‒ mint tavasz-mezőn
Árnyékot napfény ‒ tréfa űz komolyt;
Ez a hullámos emberszív nedélye:
Halandó létünk cukrozott epéje.

A Buda halála kilencedik éneke (Isten kardja) egy szinte elképzelhetetlenül bensőséges, szerves élettani metafora-rendszerrel sejteti Ilda királyné bosszútervét ő maga és Aladár (az ő és Etele fia) által:

Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,
Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
Majd, ha király lészesz… Veled eggyütt hosszu
Feledés árnyékán, nőjön fel a bosszu.
Mert szűltelek arra kínos szeretetben,
Nem ment ki eszemből foganó percedben,
Veled azt a terhet viseltem örökké,
Szivedbe szivemből plántáltam örökké.

Lírájában, a balladákat is beleértve, Arany sohasem vetemedik olyasmire, mint a főúr Madách, aki két remekmívű költeményt is szentelt a coitusnak (Boldog óra, A téli éj dicsérete). Arany líráját lapozva nincs sok ok a szemforgatásra. Sok mindent ki tud mondani anélkül, hogy kimondaná. A Szívmorál első versszakában megcsodálhatjuk az ilyen, nem egyértelmű emelkedettséget:

Oh, ne sujtsák a szelíd nőt
A morál kemény szemöldi,
Hogyha női hívatását
Méltatlannak is betölti.

Női hívatását méltatlannak ‒ ezt a kemény szemöldű morál szájasai sem mondhatnák szebben. Persze nem is arról van szó, mintha a hölgy az illetékes női hivatásrendhez tartoznék.

A női test láttatásának legmélyebb szintje (vagy tetőfoka), amikor Arany a Daliás idők (1849–1853) első dolgozatának hatodik énekében Toldit Eszter kihívó csupaszságával szembesíti:

„Azért hivattalak” monda neki Eszter,
„Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el.”
Odamene Miklós, térdeit a kőre,
Lebocsátá frísen a márvány lépcsőre.
Fehér lábacskáit, rózsaszinű habban,
Megtalálta s kezdé mosogatni abban;
De mialatt piros szép körmeit mosta,
Eszébe jutott az ártatlan Piroska.

Felkapá az edényt, maga is felállván;
Eszter pedig most a kőleányok vállán
Pihentette lábát, amelyek ott elől
A medencét tarták, lám mondom, kétfelől;
Így űlt, mosolyogva a Toldi szemébe.

A női nadrág (bugyi) ismeretlen volt ama századokban. Toldi persze, akit már Eszter „piros szép körmei” is Piroskára emlékeztettek, ezúttal megmenekült a kísértéstől.

Coitust Arany nem ábrázol, de a Katalin 5. szakaszában bemutatja annak égi mását. Az előjátékot és magát az aktust mellőzve (szó sincs testi egyesülésről) csak a levezetést idézem:

S midőn az így könnyült kebel
Erőtlenebb ütésivel
Ritkábban kérdez és felel;
Midőn cseppenként száll a vér
S medrébe lassan visszatér;
Midőn bizalmas szív sziven,
Eggyéfonott érzelmiben,
Bágydat elomlással pihen:
Hol a szavak, e nyugalom
Édes báját kimondanom?
Egy álom ez: könnyű, mikép
Az illat és a napsugár;
Egy új világ, tündéri szép,
Hol a lélek mosolygva jár…

(Még 13 sor ilyen képekből, majd:)

Ilyet nem adhat semmi más,
Csak a boldog tapasztalás,
Melynek ha egyszer vége lett,
Nem fogja felvarázslani
Soha többé a szolgai
Másolgató… a képzelet!

Gyönyörűn gyötrelmes vonzerejét a rajongó szerelem akkor is megőrzi, ha egyneműek találkoznak.
Piroskát a bosznai(!) bánlány elkíséri „szép szűzi” szobájába:

Őt szembe magával hevesen fordítja,
Kezeit két kézzel széttartva, szorítja,
Néz a szeme közzé hosszasan és mélyen
Hajolva felé, hogy ajka odaérjen.
„Szeretlek, te leány!” kitörőleg monda,
Miután az ajkát ajakához nyomta:
„Ezt, ezt, a mosolygó, csókravaló szádat ‒
Hozzá szemeidben az a mély, mély bánat!”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Az nap, egész estig, titkát meg is őrzé,
Szeretni Piroskát Örzse alig győzé:
De mikor jó-későn nyugalomra tértek,
Panasza feltörte azt az erős kérget.
Odafutott hozzá hirtelen az ágyba,
Cseppet sem törődvén, hogy a szűz hold látja;
Odafeküdt mellé; csókolta, ölelte,
Gyenge fehér vállát pirosra lehellte.

Az Arany-vers férfiai lehetnek szépek, bátrak, erősek, lehetnek rendkívül vonzók hősnői szemében, de igazából csak nőalakjai tudják sugallatosan szuggerálni szexuális vonzerejüket. Olyanná alkotva, amilyen Költészet-allegóriája: „zárt tökélyben ott áll az egész, / Mintegy magából ellebbenni kész.” Arany ebben a kísérletében teljesen emberi vonásokkal ruházza fel a Költészet és a Színészet alakját, s éppenséggel főleg szexuális vonatkozásban. A Testvéri ünnep (1862 körül) című allegória-töredékében a szőke nővér a Költészet, az éjszín fürtű húg a Színészet. A nővér

Szemében, a menny távol kéke, mélye
Alatt, rejtelmes, égő szenvedélye;
Arc és idom, szendén borult kebel
‒ Szobrász minőt márványra nem lehell; ‒
Míg zárt tökélyben ott áll az egész,
Mintegy magából ellebbenni kész.

A kis húg még gyermek, de

Nem vágyni ‒ bírni késztő az alak:
„Várj, lepke, várj rá! hisz’ elfogjalak!…”
Könnyelmű, csalfa, játszi, tetszi, testi,
Az élet-inger duzzadt színe festi.

Arany költészetében eggyé válik ez a két nemtő. És látjuk, hogy a szexualitást felidéző költői részleteket nemcsak az ismeret nyújtotta festés tisztasága, hanem a nyelvi alakítás újdonsága, elemi ereje is hitelesíti. Gondoljunk bele, hogy ennek a könnyed allegóriának a vonalrajzában egyszerre csak megjelenik „az élet-inger duzzadt színe”. Ráismerünk erre a színre?

NŐI EGYENJOGÚSÁG ÉS LEGYŐZETÉS

A női egyenlőség kérdése legkorábban a Murány ostromában merül fel. Az ügyet Széchy Mária képviseli:

„Vagy nem ember a nő”, folytatá gerjedve.
„Hogy törvényét szabja férfi kénye, kedve?
Hogy, mikép a kisded, járjon vezetéken?
Szabad akarata megnyügözve légyen?”

„Ki adá jogotok, büszke férfiak ti!
A cselekvéstértől minket letiltani,
S arra kárhoztatni ártatlan fejünket,
Hogy türésben leljük minden erényünket”

A helyzet iróniája, hogy az egyenlőség nevében a nő férfiszerepben mutatkozik. Maga a kifejezés „Vagy nem ember a nő?” ‒ a régi nyelvben akár ezt is jelentette: „Vagy nem férfi a nő?” De hagyjuk a szószálhasogatást. Hallgassuk meg Veselényi ellentmondását:

„Nem teremtve másért, mint hogy készakarva
Meggyőzetés legyen legszebb diadalma”

A nő legfőbb vágya, telje, a nőiség elkerülhetetlen szimptómája, az „Ohajtva félt legyőzetés…” ‒ Édua esetében az egyetlen egyenlőséget, kiegyenlítést, elégtételt (irodalmilag, társadalmilag a vadromantika nyelvén) a „bosszú” jelenti. Arany sem tud mást, a mindennapi életben sem, mint a „család”-ra hárítani a szerelem dilemmáját. A szerelem oltára helyett a nő házi istenné válik, mint A lantos (1949 ősze) című költeményében: „S a szelíd nő ‒ háza üdvöz lelke ‒ / Kis családját együvé ölelte!” A feleségről van szó.

Egyenlőség férfi és nő közt leginkább abban mutatkozik, hogy a szerelem egyaránt hat férfira, nőre, s élet-halál kérdése az a különbség, ami ebben adódik. Egyenként mindkét félnél erősebb, emberin túli biológiai erő:

Ott remeg a szép nő, nem üvölt, nem jajgat,
Segély kiáltásra nem nyit zajos ajkat,
Reszket, halovány mint a liliom szirma:
Jól érzi, hogy ellent állani nem bírna.
(Toldi szerelme, V, 106.)

Ennek az erőnek szüleménye a teljes Toldi szerelme. Arany ebben a verses regényben (az ő szava) a magyar irodalom soha nem ismert magasságait éri el a szenvedély költői megjelenítésével. A szerelemnek, ha vannak fokozatai, a rajongás lehet a legmagasabb foka:

Még ajakán a csók, a bűnös, a bűvös;
Ki tudja, mikor lesz annak helye hűvös?
Még hitető szónak fülében a zajja:
Lessz-e idő, vajjon, mikor ezt ne hallja?
„Jer, jer!” az édes hang csapja fülét: „jer, jer!”
Melegíti arcát kárhozatos gerjjel:
Oh, bújni, pirulni, a földbe sülyedni,
Elveszni! . . . de mégis szeretni, követni!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Szeretni, szeretve, megimádva lenni,
S nem tudva, bosszúból szív gyilkosa lenni,
A kicsit is bánni, mi az elmulté lett:
Hát még az egész, nagy, irtózatos élet! . . . (VI, 8–9.)

A Toldi szerelmében se szeri, se száma az ilyen erőteljes passzusoknak. A negatív oldal Jodovna révén van jelen a műben. A szeretet-szerelem azonban minden mást egy szintre emel, szentté varázsol, Örzse és Piroska intemezzóját éppúgy, mint az apa (látszatra) nekrofil áradozását.
. .
S végül észre kell vennünk: Arany a szexualitás költészetének százados lángelméje.