A kockázat el van vetve – Luke Rhinehart A kockavető című darabjáról

Szerző: Száz Pál
Kockajáték
A Ledarálnakeltűntem „Kafka miatt”-i pere köszön vissza Luke Rhinehart A kockavetőjének első és utolsó jelenetében. Bodó Viktor nem először teszi fel általa a kérdést: Most akkor én vagyok a hülye, vagy mindenki más körülöttem? Erre pedig sokféleképp válaszolhatunk a mindenki által szorongatott egyénnek. Hogy ki perel kit és miért, most hagyjuk. Lényeg, hogy igazság szolgáltatik. A választás által. Valaki veszít, valaki nyer. Valamit kizár, valamit igenel.
Mindez persze eszméletlenül drámai – már több mint kétezer éve. Akkor a legdrámaibb, ha a főhős választásra van kényszerítve, noha nincs jó választás. Választ, majd viselni kénytelen a következményeket.
De mi történik akkor, ha felfüggeszti a szabad akaratát, ám a választás következményeit kénytelen viselni. Luke Rhinehart pszichológus, gyakorló férj és apa kockatörténete azzal kezdődik, hogy megunva a lagymatag, egy helyben toporgó életét, házassági hisztériát, lüke kölkeit, munkahelyi lúzerséget, az öngyilkosság helyett egy más lehetőséget választ: saját kockamódszerét. Hat lehetőség közül választ a momentán elvetett kocka, ezeket pedig ő adja meg. Megy is a dolog, egyre komolyabbak a tétek, hamarosan függőséggé válik. Mit csináljak a barátom feleségével? Négy – ja, hogy erőszakoljam meg? Oké. Hogy az illető hölgy szíves-örömest rááll a do-logra – ez nem volt benne a számításban… nos, az élet sokkal kiszámíthatatlanabbul reagál, mint a kocka.
De mi ez a kockajáték? Mentesülni akarás a döntés felelősségétől? A szabad akarat megcsúfolása? A véletlen irányít tehát – ám paradox módon ez akár a végzetnek is megfeleltethető, hiszen én – vagyis Luke – csak a lehetőségeket adom meg; de ki irányítja a kockát?
Luke hosszú monológban nyomatja a pszicho-maszlagot arról, hogy az ember személyisége nem egységes, hadd robbantsuk tehát szét, jöjjön, aminek jön-nie kell, nyíljon fel Pandora szelencéje. Éljen az önkényszer adta szabadság. Az-tán persze kitör az agyrém, téboly, hiszti – és káosz.
    
Kockafej

A darab a híres, 1971-es amerikai kultuszregény (The Dice Man) szabad(os) adaptációja. A mű (mindkettőé) világa Ellis-i világ, noha azt azért meg kell hagy-ni, hogy Luke Rhinehart (alias George Cockcroft) nem tud olyan jól írni, mint Ellis – kissé hiteltelennek és felszínesnek hat. Vinnai András, Turai Tamás, Róbert Júlia, Bodó és a társulat a mű életrekeltésében azonban nem is igyekeznek komoly, egzisztenciális mélységet adni a darabnak. A játék a lényeg – minden szinten. Csak eljátszunk a gondolattal: mi lenne, ha ez a kocka…
Fábián Gábor nagy dobása ez a koc-kavetés. Bodónál gyakori, hogy egy köz-ponti szereplő köré építi fel az előadást. Fábián – a virtuóz összjáték ellenére/ mellett is – a hátán hordozza az egész produkciót, ami számára az adott lehetőségek maximális kiaknázása. Testtudata – alkata ellenére – lenyűgöző. A legszabadabban rugaszkodik el helyzetekből – más-más arcát mutatva meg –, és tér vissza oda otthonosan. Aztán a kockafej gömbölyödni kezd, a teljes őrület egyre kézzelfoghatóbb valóság – mégis, tök „normálisan” elmebeteg.

Rubik-kocka

A játék – mint mondtam. S nem is elsősorban a színészi játékra gondolok. Vigyázat, itt most a Dramaturg játszik (így, nagy betűvel, konkrétan értve alatta a-zokat is, akik az alkotók között nem dramaturgként vannak feltüntetve).
A Regényből töredékek maradnak, ezekből állnak össze a jelenetek. Fábián nemcsak játssza Rhinehart-ot, hanem narrálja is – a saját történetét meséli is a nézőknek. A mimézis és narráció váltogatása (mondjuk, hogy brechti elidegenítés – bármennyire nem tudjuk, mit is értett alatta) az előadás dinamikusságának meg humorának az egyik fő alkotóeleme. Reflexíven van láttatva a történés. Fábiánon kívül szinte mindenki több szerepet játszik, ezt eleinte észre sem vesszük, s nem a jelmez miatt, hanem mert a belakott szerepeket abszolút természetesen váltogatják. Aztán a dramaturgia egy idő után elkezd megőrülni, egyre inkább képzettársításokat használ, egyre inkább asszociatív. Ugrál a tudatsíkok között, képzeletben vagyunk (vagyis az óceánban a halak között, vagy épp a holdon s a többi), aztán visszajön a reál, folyik egy ideig, történik valami drasztikus (Luke megöli az egyik páciensét), amiről kiderül, hogy csak gondolatjáték volt (visszaugrunk a jelenet kezdő szitujába), s a valóság sokkal szimplább és pongyolább. Variációk vil-lannak fel, a választás hatoldali variabilitása – kocka-dramaturgia van, a „mi lenne, ha” játéka a felvázolt lehetőségekkel.
Ehhez a montázstechnikához járul még a sok allúzió, intertextuális/intervizuális utalás. A padlásból énekelnek a keretező perjelenetben az előadás elején. A holdon Rhinehart helyett mintha Bruce Willist látnánk, aztán ott van a kissé suta Hairből az Aquariusra vonag-lók jelenete. De mai – popkultúrából való – utalásokon kívül vannak benne görög sorstragédiára hajazó részek is. A kar a kezdőjelenetben. Vagy Oboko, a nagy kockaisten megjelenése, veretes szöveggel, zöngő (sic!) orgánummal.
Annyiféle – elsősorban műfaji – elemből van összemontírozva az előadás, hogy szinte érthetetlen, hogy tud kompakt maradni (na jó, egy-két jelenetet inkább leszámítva), és nem válik zagyvalékká. „Őrült beszéd, de van benne rend-szer.”

Képkockák

A Bodó-rendezések filmes eszközökkel élnek: gyors vágások, a kameramozgást imitáló jelenetváltások, fejgéppel meg-oldott totálok, a játék lelassítása/fel-gyorsítása. Lényegében – szerkezetileg, túl a színészi játékon – ez adja meg az előadás ritmusát.
A MU Színház stúdiótere – egyetlen ajtón tudnak ki-be járni a színészek – és a szegényszínházi körülmények (díszletként asztal, székek) azonban nem épp a legalkalmasabbak a filmes eszközök kiaknázására – még ha ezt oldják is Kovács Andrea ötletes és vicces kosztümjei. Bodó hiába veti be minden truválját, a mise en scéne-t ez a tér akkor is megköti. Egy „színházibb” térben alighanem sokkal hatásosabb lenne – már csak vizuálisan is – az előadás.    
Bodó fogalmazásmódjában is hozza a formáját. Képregényszerű világ jelenik meg, de nem pasztell színekben, de fekete humorban. Groteszk látásmód, nyomasztó életérzés, pszicho-brutalitás. A megjelenő figurák erősen stilizáltak, szinte karikatúraszerűek – leszámítva Fábiánt. A karikírozott gyogyóban Terhes Sándor, Gyabronka József emlékezetes, Hay Anna lankadt kedvű és mellű, szocreál szabású titkárnőszerepében, Jankovics Péter meg egymástól szinte teljesen elütő karakterek megformálásával (pl. öregember, hisztis kölyök) és azzal a monoĺógimprovizációval, amikor Rhinehart terápiáján öt percig töltelék- és kötőszavakat mond.
Egyéni teljesítmények kiemelése azon-ban egyáltalán nem igazságos. Az előadás legmaradandóbb élménye alighanem az összjáték, az a fokú egymásra hangoltság, figyelem, koncentráció, ami egyre ritkább. A humor, a stílus, az elmeháborodás és egyebek csak ezután jönnek.

Kockázat

A végleg bepörgött, Pandora kockájából kiszabadított káosz laza snittel ér véget: jön Oboko, visszaveszi ajándékát, a koc-kát, és megosztja velünk a velős tanulságot: „Haladj mégis az árral.” Deus ex machinát kapunk, a végzetes elszámolás elnapolva. A véletlen posztmodern neogörög sorstragédiájában a sulyk után a kockát is végleg elvetik. Csak játék volt. Nincs kockázat.
(Szputnyik Hajózási Társaság, Bu-dapest)
SZÁZ PÁL