Jelen a múltban – Fukári Valéria Visszatekintés című könyvéről

Szerző: FILEP TAMÁS GUSZTÁV
Fukári Valéria Visszatekintés című, válogatott cikkeit, kritikáit, vallomásait, tanulmányait tartalmazó, vegyes műfajú kö-tete negyven évet fog át ugyan, de az 1960-as éveket csak két, az 1970-es éveket egyetlen és az 1980-asokat is csak néhány írás képviseli benne; a könyv na-gyobbik hányadát a demokratikus kor-szakban megjelent tanulmányok adják. A szerző azok közé tartozott, akikre a Prágai Tavaszt követő normalizáció korszakában publikációs tilalmat róttak ki, s azt, bár nem maradéktalan következetességgel, a diktatúra bukásáig fönntartották; az 1980-as évekből ezért kerülhetett be a kötetbe mindössze három apró írás s egyetlen nagyobb – de eredetileg nem Cseh-szlovákiában, hanem a szegedi Tiszatájban napvilágot látott –, Babits Mihály és štefan Krčméry szellemi rokonságát megvilágító tanulmány. A törzsanyagot adó viszonylag újabb dolgozatok a pálya látszólagos megtöretése utáni fölismerésben gyökereznek. Elhallgattatása kapcsán írja Fukári: „A magam számára én ebből akkor azt a tanulságot vontam le, hogy senki sem foszthat meg attól, amit nem adok fel.” Ez a szemlélet, s következménye, a levéltári forráskutatás adta meg számára az élethez szükséges egyensúlyt. Azzal szemben, amiben élnie kellett, a művelődéstörténetet mozgósította; hiteles múltismeretre törekedett, s nem zavarta, hogy az általa előbányászott s részlegesen talán már akkor földolgozott anyag közzétételére nem volt esély.
Pedig a kötetbe fölvett első írásai, a belgiumi jegyzetsor és a francia lapszemle a nyugat-európai akkori mentalitáshoz, szellemi áramlatokhoz, a kultúra élő kérdéseihez fűznek – részben személyes benyomásokat okosan elvonatkoztatva – kommentárokat, ritka példájaként annak, hogy a szlovákiai magyar szellemi élet néhány művelt és érzékeny képviselője révén az 1960-as években képes volt fogadni azt, ami a Nyugatot foglalkoztatta. (Nem feltétlenül befogadni – Fukári például látta az amerikanizálódás ellentmondásait s a kisnemzetek problémáit is.) A két szövegcsoportot, a normalizáció előttit és utánit azonban összeköti a szerző korai tapasztalata, hogy a múlt jelen van, méghozzá nem csak az „archaikusabb”, illetve társadalomfejlődésében elmaradottabb Közép-Európában. Nem szimpla múltba fordulásról van szó – Fukárit a természet- és társadalomtudományok, a bölcselet és a jövőkutatás egyaránt vonzották-vonzzák. Egy Babits-idézetet kommentálva mondja: „…életünk, tetteink, magatartásunk a következmé-nyeikben messze túlnőnek rajtunk”; „…nem csupán biológiai mivoltunkban, hanem értelmünkkel, egész testi-szellemi habitusunkkal is a mi életünknél egy sokkal nagyobb folyamatnak a hordozói és átörökítői vagyunk”. Szlovák–magyar vonatkozásban ez számára azt is jelenti, hogy – „nem is egészen üres kézzel” – csak a régi, többkultúrájú voltában „egységes és európai szellemiségű” Magyar-ország örököseiként térhetünk meg az integrálódó Európába. A jelent, a jövőt és a múltat Fukári megragadhatónak véli egyazon pillanatban; az egésznek az értelmezéséhez, úgy látom, egyaránt nélkülözhetetlennek tartja a tág szellemi horizontot, az adatszerűséget, az empátiát és az intuíciót. Könyvéből ezek egyike sem hiányzik – noha úgy tűnik föl, mintha olykor kimondottan törekedne a „száraz” tárgyszerűségre.
Tanulmányai sokszor filológiai leletekre épülnek, de mindig távlatosabbak; nemegyszer apróbb-nagyobb, a szerző által fölkutatott forrásszövegből s az ahhoz társított egy-két kiegészítő adatból szinte észrevétlenül kezdenek új képet formálni a művelődéstörténet egy-egy eleméről. Van úgy, hogy Fukári Valéria a látszólag szilárd ismeretek közti légüres térbe bejutva ad támpontot annak részleges átszerkesztéséhez, amit egy-egy jelenségről tudni vélünk. A törzsanyag tárgya – az összhatás legalábbis ez – az egykori közös vagy számos szálon összekapcsolódó magyar–szlovák világ. A csehszlovákiai magyar örökséget részben két, emberi tartásban, műveltségben, szellemi gazdagságban is kimagasló emberről, a két „nevelő”-ről, Krammer Jenőről és Rákos Péterről írt dolgozatok képviselik, s Krammer az egyik fontos szereplője a szlovák és a magyar írók közötti, a diszkriminációs korszakban dokumentálható kapcsolatokat tárgyaló tanulmánynak is. Fukári néhány munkája összmagyar eszmetörténeti vonatkozásban fontos kérdésekhez ad lényeges forrásokat, adalékokat, ilyen például a rendszeralkotó filozófus, Böhm Károly pozsonyi korszakáról szóló írás, amelynek szintén van magyar–szlovák kapcsolattörténeti vonatkozása. A 18. század sokszínű világát támasztja föl a Mossótzy Institoris Mihály levelezése című, kötet-záró dolgozat, amely éppen a teoretikus bíbelődések hiánya, a forrásszövegekre irányultság révén válik az egykori hungarustudat létének érzékletes bizonyítékává.
A kötetbe sorolt írásait szerzőjük nem tartalmi összefüggéseik, hanem műfajok szerint (cikkek, kritikák, vallomások, tanulmányok) csoportosította. Ez mindenesetre szokatlan, s azt a látszatot kelti, hogy a műfajok között értékhierarchikus viszony létezik, s a tanulmányok képviselik a magasabb fokozatot. Ha elfogadjuk is, hogy a hierarchia helytálló, akkor ezt ki kell egészítünk azzal, hogy a cikkek, a kritikák és a vallomások között is vannak olyanok, amelyek – például szempontgazdagságuk, állításaik súlya vagy módszerességük révén – tanulmánynak minősítendők.
(Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2010)