Juhász Tibor: Sorompó után

Az északi városrészben régen nem használt sínek metszik ketté a Rákóczi utat, az Acélgyári úttal párhuzamosan, céltalanul futnak tovább. A sorompót, amely a balesetek elkerülése miatt jóval az acélgyári vonatok érkezése előtt útját állta a forgalomnak, már nem használják, de rendszeresen újrafestik, így olyan, mintha az élénkpiros fémcsőnek most is fontos, nélkülözhetetlen funkciója lenne. Még a gyár működésének utolsó éveiben is jártak erre vonatok, bár nyersanyagot nem szállítottak, talán csak a névtelen tulajdonos üzletelt valamit. A sorompó után, az út jobb oldalán lévő erődnek látszó templom lépcsőjén fiatal szerelmesek szoktak evődni. Sokan végzik ott a dolgukat, ha valaki kiszúrja őket, az elrejtőzik a bokrok közé, onnan nézi végig a menetet. Baloldalt, a templommal szemben, a régi tisztviselőlakások, a Kolduspaloták magasodnak. Innentől a kolónialakások elnyújtott, hosszú sora következik, csak néhány újabb építésű ház szakítja meg ezt a nyomorúságtól cifra vonalat. Az óvoda, a bezárt orvosi rendelő és a hajléktalanszálló után a vegyesbolt, a lottózó, majd az út legmagasabb pontján a kocsma, a Kék Acél, amely ütött-kopott koronaként áll a telep fölött. Mögötte a gyár, pontosabban ami maradt belőle – már csak a főkapu van meg és a csarnok, ahová a sínek vezettek. A hajdani üzemtelek betonkerítésének túloldalán újra előbukkan ez a fémpár, és a dombok között a semmibe tart. A gyár ledönthetetlennek hitt épületeiből nem maradt más hátra, csak porhegyek, amikből felkap a szél egy-egy nagyobb darabot és vádlón a nézelődő szemébe vágja.

Hiába tudom, hogy kik laknak itt, a reggeli cementszürke fényben a házak még jellegtelenebbnek tűnnek, csak az ablakokba kitett virágok, a függönyök és az üvegre ragasztott matricák árulkodnak arról, hogy otthonok vannak a vakolat mögött. Nehéz elhinni, hogy ezeknek a zugoknak valaha boldog tulajdonosaik voltak. Igaz, az Acélgyári út kolónialakásai nem minden esetben képezték a munkások tulajdonait, sokan a vezetőségtől vették bérbe őket. Ezek a dolgozók könnyebben továbbálltak. Azok, akiknek sajátja volt a ház, megpróbáltak túladni rajta vagy egyszerűen csak hátrahagyták az ingatlanokat. Az idő elteltével a pusztulás egyre jobban meglátszott, és mivel nem csak az acél-, hanem az üveg- és a tűzhelygyár is bezárt, munkahelyek híján senkinek sem volt pénze a tatarozásra. Idővel az önkormányzaté lett a telep nagy része, ami hátrányos helyzetűeknek, hajléktalanoknak utalta ki a szabaddá vált penészes zugokat, albérletüket fizetni nem tudó nagycsaládokat költöztetett ide. Végül egymáshoz idomultak az idekerültek, hiszen nem mehettek sehová, hallgatniuk kellett, ahogy valaki szórakozásból rugdossa a falat, nézni, ahogy a tinédzserek kis paketteket adnak át egymásnak az utcán, reménytelen harcot vívni a penész ellen, ami beeszi magát a ruhákba, és, akár az ágyi poloskák, lassan, észrevétlenül felfalja az embert.

A belvárosiak gyűjtőtelepként beszélnek e helyről. Egyesek szerint a rendszerváltás után Miskolcról és Ózdról is idetelepítették a népesebb cigánycsaládokat, mert azok már nem fértek el az ottani szükséglakásokban. Sokan még teherautókat is látni véltek, ahogy az éjszaka leple alatt elrobognak a sorompó mellett, majd az utca közepén a sofőrök felrántják a ponyvát, és, akár a dzsungelekből csempészett ragadozókat, kiengedik a raktérből az embereket.

Nem tudom, miért járok még ide, hiszen már az első hónapok után beláttam, hogy nem lehet segíteni. Az itteniek elisszák a segélyt vagy drogot vesznek belőle, nem ismerik a pénz értékét, kétezer forint ugyanannyi a számukra, mint kétszázezer. A nyomorban eltöltött évek kiölték belőlük a reményt, megtanították őket arra, hogy miért nem érdemes nagy célokat kitűzni – ebben az utcában csak botorkálni lehet, és aki magabiztosan lépked e bűzölgő sártengerben, hamarabb elsüllyed. Nem is csoda, ahol a pultos télen fagyállót tölt az amúgy is felvizezett pálinkákhoz, mert nincs fűtés, ott semmin sem lehet csodálkozni, főleg azon a jövésmenésen nem, ami már reggel hatkor is zajlik az utcán. Még Barna, a hajdani robbantómester is naponta elbiceg a Kék Acélba, pedig ő a sorompónál lakik – eleinte siet, dobálja mindenfelé a járókeretet, aztán már csak néha lép egyet, remegő kezével cigarettát kotor elő, gyufát, de azt szétszórja a sárban. Vár még egy kicsit, hátha jön valaki, aki segít eljutni a kocsmába, netalántán tüzet is ad.

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, szerkesztő. Első kötete 2015-ben jelent meg az Apokrif irodalmi folyóirat és a FISZ közös gondozásában, Ez nem az a környék címmel. A Debreceni Egyetem hallgatója, a KULTer.hu és a Szkholion szerkesztője.