Híres magyar asszonyok a történelemben – Ozogány Ernő A nemzet virágai című kötetéről*

Alighanem a nők egyenjogúságért folytatott küzdelem hőskorában, talán éppen valamelyik szüfrazsett fejében vetődhetett fel az a gondolat, hogy nemcsak a történelemben fontos szerepet játszó férfiakat kellene számba venni, hanem azokat a nőket is, akik nélkül minden bizonnyal más lenne a világ, mint amilyen.

Bár, ha belegondolok, már az ókori Athénban élt Arisztophanész (i. e. V. sz.) is tudatában lehetett ennek, hiszen egyik vígjátékában (Lüszisztraté) a nők sajátos eszközökkel kényszerítik rá a háborúskodó férfiakat, hogy vessenek véget az értelmetlen öldöklésnek. A magyar irodalomban különösen Jókai rajzolt szívesen ilyen rokonszenves „történelemalakító” hölgyeket, de ők többnyire a nőkért rajongó író képzeletének a teremtményei, míg történetíró földije, Takáts Sándor valóban élt „nagy-asszonyoknak” állított emléket 1926-ban kiadott kétkötetes művében. Nem tudom, hogy Ozogány Ernőt inspirálta-e a kiváló történész, de tudomány- és technikatörténészként mindig is odafigyelt azokra a szellemi teljesítmények-re, amelyek kiváló nők nevéhez fűződnek. Ezzel a céllal indított egy cikksorozatot a Vasárnap hasábjain az ezredforduló táján, s ebből 2003-ban egy könyv is született Magyar nagyasszonyok cím-mel. Társszerzőként Vojtek Katalin jegy-zi a kötetet, miután néhány művésznő általa írt portréja is bekerült a válogatásba. Ez a mostani összeállítás nem egy-szerűen bővített kiadása a korábbinak, hanem alaposan átdolgozott, új nevekkel gazdagított és szerkesztésileg is nagy változáson átesett „seregszemléje” a történelmi hölgykoszorúnak, miközben szerzőként ezúttal már csak Ozogány Ernő neve szerepel a címlapon.

Ha áttanulmányozzuk a tartalomjegyzéket, először is a fejezetcímekre figyelünk fel: Szentek és uralkodók – uralkodó szentek; Harcos és önfeláldozó asszonyok; A toll mesterei; A múzsák vonzásában; Az egészség őrei; A gazdaság, a politika és a kultúra irányítói; Az iskolaügy és közművelődés napszámosai; Az emancipáció élharcosai; A tudományok hősei; Mérnökök és feltalálók. Nyilván az eligazítás szándéka szülte ezeket a skatulyacímkéket, bár vannak szereplők, akik több dobozban is elhelyezhetők lennének (például Ladányi Józsa orvosprofesszor a tudós nők között szerepel, de az egészség őrei közé is besorolható lett volna…). A szerző egy-egy fejezetben kronologikusan halad a legújabb korig, ami logikus, bár zavaró is lehet, elvégre például a második világháború vége felé vértanúhalált halt Boldog Salkaházi Sára után a 15. század első felében élt Rozgonyi Cecília port-réja következik, aki nagy lélekjelenléttel kimentette Luxemburgi Zsigmondot a hitszegő törökök karmai közül.
A neveket olvasgatva jó néhány ismerős személyre akadunk, de az átlag-olvasó számára többségük az újdonság erejével hat. Ozogány Ernő is tudatában volt ennek, ezért arra törekedett, hogy viszonylag kevés helyen minden fontosat elmondjon hőseiről, legyen szó valamelyik szentté avatott Árpád-házi királylányról, esetleg Szilágyi Erzsébet-ről, Hunyadi Mátyás édesanyjáról, Vay Saroltáról, a korabeli magyar társasági élet férfi álnéven sikeres krónikásáról vagy éppen Kéthly Anna szociáldemok-rata politikusról. Azt is el kell mondani, hogy a kötetbe került nők jegyzékét egyáltalán nem a teljesség szándéka szülte, elvégre a szebbik nem soraiban sokkal több olyan író, költő, színész, képzőművész, sőt még tudós is akad, aki méltó lehet az érdeklődésünkre. Maga a szerző a következőket jegyzi meg az előszóban: „E munka kísérletet tesz arra, hogy felmutassa azon asszonyok tevékenységét, akik talán a legtöbbet tették e nemzet megmaradásáért, felvirágoztatásáért. Természetesen nem törekedhet a teljességre. Annál is inkább, mivel sok esetben szinte lehetetlen rangsort felállítani. Jelen válogatásunk célja az volt, hogy lehetőleg olyan hölgyekkel ismertessük meg a széles olvasóközönséget, akik nem kifejezetten női tevékenységgel foglalkoztak. Bár ez utóbbit is érdemes bemutatni, hiszen a nemzetfenntartó munkában nagy szolgálatokat tettek az iskolaalapítók, írók, költők, színészek, énekesek.” Egyetért-hetünk Ozogánnyal abban is, hogy „ezúttal is bebizonyosodott: sokkal gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk. Nem kizárt, hogy az olvasónak e kötet végig-lapozása után hiányérzete támad: talán tucatjával sorolja majd fel azokat, akik megérdemelnének egy hasonló válogatást. Ez így jó: talán majd akad egy szerzőtárs, aki otthonosabban mozog azokon a területeken, amelyeken e mű ösz-szeállítója esetleg tévútra kerülne”.
A szerző az iménti idézet utolsó mondatában rávilágít az ilyen vállalkozások buktatójára is. Ha csak a szellemi élet különböző területeit vesszük figyelembe, akkor az arcképeket megrajzoló krónikásnak legalább alapfokon ismernie kell a különböző tudományágak legfontosabb fogalmait és módszereit. Ozogány eredeti szakmáját tekintve villamosmérnök, műszaki szakember tehát, aki az egzakt tudományokat alapo-sabban ismeri, ezért érthetően valamivel nagyobb az affinitása is ezek iránt, de diákkorában a szépirodalom és a történelem is csábítgatta, sőt hébe-hóba novellákat és kritikákat is publikált, így nem csoda, ha érdeklődési köre jóval szélesebb, mint legtöbb kollégájáé. Ebben a kötetben azonban más témakörökben is megmutatkozik sokrétű tájékozottsága. Igaz, erről inkább néhány „odavetett” mondat, megállapítás tanúskodik, de Árpád-házi királyaink szövevényes kapcsolatrendszerében ugyanolyan jól eligazodik, mint a reformkori neveléstörténet részleteiben. Természetesen nem állt szándékában irodalomtörténeti szempontból is értékelni Kaffka Margit vagy Lesznai Anna kiemelkedő szépírói teljesítményét, s igazából az is nehezen magyarázható, hogy miért csak ők kerültek ebbe a válogatásba, miközben például Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Magda kimaradt. Másrészt ugyan hányan tudják tájainkon, hogy a filmvászonról is jól ismert Vörös Pimpernel-történetek szerzője is egy ma-gyar származású hölgy volt, Orczy Emma bárónő, aki a múlt század tízes–hú-szas éveiben ünnepelt színpadi szerző volt Londonban. A felvidéki születésű Sziklay Szeréna neve még a tájékozot-tabbak számára sem cseng ismerősen, pedig a Magyar Hiszekegy, majd pedig ennek bővített változata, a Hitvallás című költemény déd- és nagyszüleink napi imádsága volt a Trianon utáni Magyarországon. A nők emancipációjáért küzdő Bédy-Schwimmer Rózáról meg-lepődve olvassuk, hogy három közismert Nobel-díjas: Albert Einstein német fizikus, Selma Lagerlöf svéd és Romain Rolland francia író is Nobel-békedíjra javasolta őt, amit végül mégsem kapott meg, mivel az akkori magyar kormány ezt nem támogatta, és ezen nem is csodálkozhatunk: egy olyan következetes pacifistát kellett volna felkarolnia, aki később, emigránsként még az amerikai állampolgárságot sem kaphatta meg, mert arra kellett volna felesküdnie, hogy új hazáját szükség esetén fegyverrel a kezében is megvédelmezné.
Számos olyan „virágszállal”, jeles hölggyel találkozunk még ebben a kötetben, akikre vitathatatlan érdemeik ellenére a rendhagyó jelző is ráillene. Ez lehet persze a megszokott társadalmi értékrendtől való eltérés következménye, de összefügghet Ozogány Ernő szemléletmódjával is, amely sokkal nagyobb horizontot szeretne befogni, hogy lehetőleg olyanok is helyet kaphassanak a könyvben, akik egyébként sehova sem férnének be. Talán nem is véletlenül választotta alcímül A magyar történelem legérdekesebb asszonyai meghatározást.
Ha összevetjük ezt a munkát a most hatvanéves Ozogány Ernő korábbi – elsősorban a hírközlés, a technika- és művelődéstörténet területeit bebarangoló – műveivel, talán hiányérzetünk is támad, hiszen azokban több helyet kapott az összefüggések megvilágítása. Ebben a most megjelent, szép kivitelezésű kötetben viszont mindenekelőtt az életutak tömör bemutatása volt a cél, tehát végeredményben az ismeretterjesztés, amely-nek kétségkívül egyik legsikeresebb művelője tájainkon. Sajnálatos módon ennek a műfajnak egyre kisebb az ázsi-ója, de sajtóbeli fóruma sincs már annyi, mint korábban. Ezért is örülhetünk, ha akad legalább egy-egy könyvkiadó, amely ilyen kötetek megjelentetésére is vállalkozik.
(Méry Ratio, 2011)
LACZA TIHAMÉR