N. Tóth Anikó – Minden kijárat bejárat valahova I.
Csapongó beszélgetés Hunčík Péterrel*
Pszichiáter, etnopszichológus, író. A pozsonyi Comenius Egyetemen orvosi diplomát szerzett. Előbb belgyógyászként tevékenykedett, 1988 óta pszichiáterként dolgozik.
Az 1989-es rendszerváltó értelmiség legfontosabb (cseh)szlovákiai magyar személyiségeinek egyike; az ugyanezen év december 15-én induló Nap című független lap első főszerkesztője. 1990 és 1992 között Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök egyik tanácsadója volt. 1993 és 2003 között a pozsonyi Márai Sándor Alapítvány igazgatótanácsának elnöke. A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet egyik alapítója és munkatársa, s a cseh Nova Televíziónak is az alapítói közé tartozik. Szülővárosában, Ipolyságon 2001-ben létrehozta a Sigillum oppidi Saag jótékonysági alapot. Tanított az ottawai Carleton Egyetemen. Konfliktuskezelő tréningeket tart a világ számos országában. Dunaszerdahelyen él. Versei antológiákban olvashatók. 2008-ban a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg Határeset című regénye, melyet rögtön négy irodalmi díjjal jutalmaztak (Bródy-díj, 2009; Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Különdíja, 2009; Madách-nívódíj, 2009; Talamon Alfonz-díj, 2010), s amely már a negyedik kiadásnál tart.
– Az életút és annak állomásai az évfordulókhoz, ünnepségekhez kapcsolódó méltatásokban, laudációkban vissza-visszatérő közhelyek. Az utazás, az útonlét fontos irodalmi toposz is. A jelenkori ember pedig a szó szoros értelmében is folyton úton van. Játsszuk azt, Péter, hogy egy időutazás közben beszélgetünk. A start időpontja 1951. május 25., helyszíne Ipolyság. Ezek születésed adatai. Hogyan determinálta ez a tér-idő az életed?
– A Határesetbe kerülő önéletrajzi elemek nagyjából erről szólnak Érdekes módon nem a legközvetlenebb rokonoktól, anyámtól, apámtól jöttek a legkorábbi impulzusok, hanem anyám testvérétől, Révész Feri bácsitól, aki könyvmániákus volt. Elsősorban a magyar irodalmat szerettette meg velünk. Fontosnak tartotta a sportot is, de nekünk verseket kellett tudnunk, még versenyeztünk is, ki mennyi verset ismer fejből. Anyám is beszállt aztán ebbe. Apám pedig a nyelveket szorgalmazta, elsősorban a németet. Apám rendkívül racionálisan gondolkodó ügyvéd volt. Anyám sokáig azt akarta, hogy én is az legyek, mert éppen a gondolkodás, a ráció, a tiszta fej tetszett meg neki apámban. Meghatározó mentorom volt Imre bácsi, apám egyik nagy műveltségű, több nyelvet beszélő, igen olvasott nagybátyja, akinek harmincas évekbeli utazgatásai miatt számos kapcsolata volt világszerte. Ő hívta fel a figyelmem a világirodalom klasszikusaira, Ben Jonsonra, Shakespeare-re, Byronra, Keatsre, Goethére, Schillerre. A sporton és az irodalmon kívül, mint minden valamirevaló polgári családban, nálunk is adtak a gyermekek zenei nevelésére. El is végeztem az ipolysági zenedét. A szelíd kényszer hatására a zongorázás inkább taszítóan hatott rám. Ennek ellenére persze a zenét nagyon szeretem. Tehát ezekből az alap-értékekből állt össze az én értékrendem. Ehhez még aztán hozzájött egy nagyon erős, nem irodalmi jellegű magyar identitás, ami az ´56-os eseményekkel hozható összefüggésbe. Ugyan még csak óvodás voltam, ám a rádióban megszólaló Bell ezredes igen élénken él az emlékeimben. A lakás biztonságában hallgattuk a Szabad Európa Rádió sistergő szavait, a csodálatos magyar emberek szavait, és nagyra nőtt a magyar név. Később Petőfi költeményeivel, 1848-cal, Arany Jánossal, Ady Endre lázas soraival nagyon szép kerek egésszé állt össze bennem a magyar identitás.
– A Hunčík név nem kifejezetten magyarosan csengő név!
– Valóban. Hunčík nagyapa Árva megyéből származó szlovák volt, aki egy Kanyó-lányt vett feleségül. Apai nagyanyám családtörténetét szintén legendák szépítik: a família francia eredetű, még a napóleoni háborúkra vezethető vissza. A név a hangzása és néhány családi feljegyzés alapján lehet Cagnon. Ez az ipolysági magyar fiatalasszony 1940-ben meghalt, és mivel apám még kicsi volt, nagyapa pedig az első világháborúban elvesztette a fél lábát, józan számításból ismét megházasodott. Az árvai rokonok kommendáltak neki egy Ančikát. A színszlovák lány valószínűleg bedőlt a propagandaszövegeknek, melyek szerint Dél-Szlovákiában kolbászból van a kerítés, szóval talán egy kicsit rászedték. Ezzel a nénivel, akit a családban Macochának, vagyis mostohának hívtunk, nagyon sokunknak konfliktusa volt, ért-hető okokból. Ő úgy gondolta, hogy itthon van Csehszlovákiában. Büszkén vállalta, hogy egy Hunčíkhoz hozzámenjen, hiszen nagyapámnak jó neve volt a születési helyén. Erre bekerült egy magyar közegbe, ahol nem tudnak vele egy árva szót se beszélni… Hunčík nagyapa is magyarul beszélt velünk, mert tudta, hogy nem értünk máshogy. Nem véletlen, hogy mindig feszültséget okozott, amikor meg kellett őket látogatnunk. A Macocha teátrális gesztusokkal kérdezgette tőlünk, hogy mikor fogunk végre észhez térni. Persze minél édeskésebb hangon folytak ezek a beszélgetések, annál jobban eltávolodtunk tőle.
– Az iskolában tanultatok szlovákul, nem?
– Tanultunk, de az nem ért sokat. Egyszer elmentem pionírtáborba Oravská priehradára. Aztán elküldtek pár hétre a trencséni rokonokhoz is. Ezek a szlovák környezetben töltött hetek alapozták meg a szlovák nyelvtudásomat.
– Volt benned valami tartózkodás a szlovákokkal szemben?
– Ipolyságon a Turan gyerekekkel a Pál utcai fiúk módjára csatáztunk. A zsidó temp-lom udvara volt a mi grundunk, amiért harcoltunk. Velünk szemben összeverődött egy inkább szlovák gyerekekből álló csapat. Egyébként attól voltak szlovákok, hogy szlovák iskolába jártak, de egymás között magyarul beszéltek. Így a szlovákokkal is magyarul harcoltunk. Természetes volt tehát a magyar dominancia, ellenállásról vagy taszításról nem lehetett szó. Időnként összevesztünk, aztán kibékültünk. Gyerekkoromban nekem olyan téveszmém alakult ki, hogy vannak a magyarok, a szlovákok pedig azok, akik szlovák iskolába járnak, de attól még ők is magyarok. A prob-lémát inkább az jelentette, amikor elküldtek a Dočárék élelmiszerüzletébe. Az üzletvezető ugyanis nem volt hajlandó megszólalni magyarul.
– Ez próbatétel volt?
– Hát igen. A nemzetiségi elkülönülésről igazából csak Feri bácsi interpretációjából tudtam. Amikor például az iskolában tanultuk a Horí ohník, horí na Kráľovej holi…-t, és próbáltunk rájönni az ízére, Feri bácsi rögtön a Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban-nal replikázott. Feri bácsinak nagyon ironikus kommentárjai voltak a Botto- és a Hviezdoslav-versekhez, s a Suchoň-operához. Hogy a szlovákok mások, és egy kicsit ellenségesek is vagyunk és rivalizálunk velük, azt Feri bácsitól tanultuk meg. Arra is rá kellett persze jönnöm, hogy az anyai nagymamám is szlovák, hiszen imáinak, vallásos énekeinek, 1700-as évekből származó könyveinek a nyelve a staroslovienčina volt. Tehát nem lehettek ellenségeim a szlovákok, hiszen a saját nagymamám is az volt. Az össze ne boruljatok-féle érzéseknek viszont Feri bácsi volt a határsorompója. Időnként bizony keményen meghúzta a határt.
– Amit nem lehetett átlépni?
– Nem. Viszont volt még egy nagyon érdekes tapasztalat: a családi közegnek és az iskolában elhangzó hivatalos dumának a kettőssége. Amikor nyolc-kilenc éves koromban otthon meséltem, hogy a tanító elvtárs azt mondta, a Szovjetunióban jobban építik a szocializmust, mint Amerikában a kapitalizmust, rögtön helyre tettek. Így elég korán rádöbbentem, hogy itt valami nincs teljesen rendben. Ami nem azt jelenti, hogy ellenségek vagy másképp gondolkodók lettünk volna. De ebben a kérdésben is józanul meg lett húzva a határ, mint a magyar–szlovák viszonylatban, hogy vigyázz, ez más. Ezt szépen be lehetett építeni a saját személyiségembe anélkül, hogy nagyobb töréseket okozott volna. Azt hiszem, nem voltak idegbajos rángásaim amiatt, hogy ne tudtam volna megemészteni ezt vagy azt az információt.
– Komoly belépőt kaptál tehát az életbe.
– Hát igen. Elmegyógyászként most már látom, hogy a legtöbb problémánk abból származik, hogy nem tudunk viselkedni különféle közegekben. Interperszonális kapcsolatainkat az határozza meg, hogy nem tudunk kommunikációt kezdeni.
– Ez tehát nálatok a családban jól működött.
– Igen, nagyon világosak, pontosak voltak a határok: ez magyar, ez polgári, és igen, vannak mellettünk a szlovákok. És olyan vélemény is volt, hogy igen, a csehek. Vagyis hogy a cseheknél azért van polgárság, a szlovákoknál még az sincs.
– Amikor beléptél az irodalmi térbe, nem a hivatalos családi nevedet viselted, hanem Somos néven publikáltál. A Somos egy Ipolysághoz közeli erdőnek vagy egy hegynek a neve. Belejátszott a névválasztásba valamiféle tudatos kötődés a szülőhelyhez?
– Tóth Elemér, az Új Ifjúság egyik szerkesztője mondta, hogy a verseim már közölhetők, de sorolta – a névváltoztatást sugallva – az irodalmi példákat, többek között Petőfit is. (Akiről egyébként a családi fáma azt mondja, hogy valamelyik dédanyai ágon rokon…) A Somos különben a kedvenc helyünk volt. Azért is, mert Ipolyság mellett ott van legközelebb Magyarország. Az Ipoly, a határfolyó teljesen a Somos hegy alá, az út mellé kanyarodik. Életem központja mindig is Magyarország volt, minden, ami bennem történt, ami irányít, ami gondolkodásra késztet, az magyar viszonyítási rend-szerben történik meg. Tizenhét-tizennyolc évesen egyébként a nagy haditettünk az volt, hogy jót ittunk a Somosban, Lajoska cigányprímás kíséretében.
– Volt ott egy csárda?
– Persze. Később pionírtábort építettek a helyére, de akkor még szerencsére megvolt a csárda. Előnye, hogy mivel négy-öt kilométerre van Ságtól, ki lehetett józanodni, mire hazagyalogoltunk. Éjféltájban Lajoska kapott a vonójába némi pénzt, és jöttek az irredenta nóták, a Krasznahorka büszke vára, néha az erdélyi himnusz. Majd a verbális irredentizmus után jött az aktív irredentizmus: ignoráltuk a határt. Merthogy begázoltunk a határfolyóba. Néha még Lajoskát is sikerült rávenni, hogy legalább bokáig álljon be ő is. Ez amolyan magyar dzsentris beütés volt.
– Ezek szerint a polgári kultúrával jól megfért a dzsentri magatartás.
– Igen, apámék a Lengyelbe jártak, éjszakába nyúló kártyapartijaik után hajnalban dulakodás, mulatás és szerenádok adása is dívott. Egyszóval, öntömjénezésemben, hogy verseim fognak megjelenni, boldogan választottam költői nevemül duhajkodásaink helyszínét. Sajnos, elfeledkeztem arról, hogy anyám első férjét, aki a második világháborúból nem tért haza, Somos Pistának hívták. Így történt, hogy amikor tizenkilenc évesen büszkén betoppantam első nyomtatásban megjelent verseimmel, hiába vártam, hogy mindenki a nyakamba boruljon… Apám savanyú képét elég nehéz volt elfelejteni. Rögtön megerősödött abban a hitében, hogy nem elég, hogy fiacskája verset ír, ami az ő racionális világába nehezen volt beilleszthető, még ebben is hülye… És egyáltalán: egzaltált. Ez volt apám visszatérő mondása: nem akarom, hogy egzaltált legyél!
– Mit értett egyébként ezen?
– Egzaltált az, aki elszáll, aki szélsőséges, aki nem pragmatikus. Volt néhány kulcsszava, illetve megsemmisítő jelzője. Ha valakiről beszéltem neki, rögtön azt kérdezte: nem magyarfaló? És nem egzaltált? Ha a válasz nem volt, akkor folytathattam a mondókámat. Ezt egyébként a kilencvenes években is megkérdezte, amikor Havelnál dolgoztam. Hazalátogatásaim során meséltem, ki mindenkivel találkoztam; lehetett az illető akár az argentin köztársasági elnök is, apám első kérdése az volt: nem magyarfaló? Szóval a Somost azért is választottam tudatosan, mert úgy gondoltam, ettől magyarabb hely Szlovákiában nincs. Ma már persze kicsit gyerekesnek, mulatságosnak tartom a névválasztás ezen motivációját.
– A Somos egyébként szimmetrikus szó. Milyen szerepet játszik a szimmetria az életedben?
– Ezt én is fölfedeztem annak idején, nem véletlenül tetszett meg a név. Talán nem is annyira a szimmetria, hanem a játékosság volt fontos. Irodalmi tájékozódásom sarkalatos pontja Karinthy volt. Imádtam, ahogyan játszott a magyar nyelvvel. De van még egy dolog, amit el szeretnék mondani: borzasztóan szégyelltem magam, amikor a kilencvenes évek elején egyszer hazajöttem, és mondtam anyámnak, hogy éppen bejegyeztettük a Márai Sándor Alapítványt. Anyám erre annyit mondott, hogy emlékszel, édes fiam, hányszor ajánlottam, hiszen a hatvanas években is ott volt a polcon nyolc vagy tíz Márai-könyv? Akkoriban erre én úgy reagáltam, hogy mit jöttök ti nekem ezekkel az írókkal, akiket Karinthy olyan frivol módon kezel az Így írtok ti-ben!
– Karinthy Márairól nem is írt.
– Igen, ezen én is gondolkoztam. Nem tudott vagy talán nem mert róla írni? A szimmetria számomra a játszadozás lehetséges formája. Ugyanilyen fontos volt a számmisztika, és minden, ami játékos és ami Karinthy-szerű, ironikus-parodisztikus dolog. Ezzel a világszemlélettel tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kicsit egyedül éreztem magam a kortársaim között. Ott volt Varga Imre, Tóth Laci, Kulcsár Feri, Keszeli Feri a maga világlátásával, életérzésével, a népi kultúra értékeivel, és én nem értettem egy csomó kifejezést. Akkoriban Duba Gyulától kezdve a szlovákiai magyar kisebbségi prózaíróknál csak erről volt szó. Ne feledjük: Petrőczi Bálint vagy Monoszlóy eltűnt 1968 után.
– A szocializmus a polgári kultúrát alapvetően nem támogatta.
– Igen, az én szójátékos, ironikus szövegeimmel nemigen tudtak mit kezdeni. Ahány-szor olvastam magamról valamit, mindig boldog voltam, ha legalább a dramatikus feszültség nyomait fedezték fel a verseimben.
– Szóval nem tájlírát és nemzeti kisebbségi sorskérdéseken tépelődő verseket írtál?
– A nemzeti sorskérdések központi téma maradt nálam is. Ennek volt egy furcsa lecsapódása. 1992-ben a Márai Sándor Alapítvány szervezett egy nemzetközi konferenciát Élet az etnikai törésvonalakon címmel. A konferencia Kádár János páncélvonatán zajlott, az utasok jeles politikusok és ismert közéleti személyiségek voltak. A BBC csinált egy dokumentumfilmet erről a mozgó konferenciáról, és engem választottak utaskísérőnek. Egy Vergiliusnak, aki a poklon át kalauzolja az érdeklődőket Krakkótól Kolozsvárig, és onnan vissza Pestre. Az én szerepem az volt, hogy a megállóhelyeken beszéljek a városokról, az ott élő emberekről. Nem véletlenül jött hát a vonat Ipolyságra.
– Ahonnan nincs tovább, hiszen megszakad a sínpár…
– Hát igen. Szóval a BBC megpróbálta kidomborítani ennek a kalauz-figurának az érdekességét, hogy eladható legyen a film: elmondták rólam, hogy orvos vagyok meg költő meg Havel tanácsadója, kisebbségi stb.
– Mindent, ami az identitásodhoz tartozik.
– Precízen utánanéztek mindennek. Lefordíttatták néhány írásomat. Verseket is, amelyek elsősorban antológiákban jelentek meg. Akkor döbbentem meg, amikor a rendező azt mondta, hogy a verseim alapján én egy megveszekedett nacionalista va-gyok. És ezt végképp nem értették. Hiszen ők pont azért választottak kalauznak, hogy én majd bemutatom, mit is jelent a „multikulturalizmus” ezen a vidéken. Szóval ebből is látni, hogy nagyon kemény törés volt bennem 1988–1989 fordulóján. Cseh-szlovákia fennállásának hetvenedik évfordulójára Tóth Karcsi és Sándor Nóra vezetésével írtunk egy tiltakozó jegyzéket, amelyikben leszögeztük, hogy ezzel a rezsimmel nincs mit kezdeni. És azt is leírtuk, hogy a kisebbségek jogairól a csehekkel és a szlovákokkal együtt kell gondolkoznunk. Akkor harminchét éves voltam. Jött tehát egy értékváltás vagy kemény módosulás, mert addig úgy gondoltam, hogy a kisebbség jogainak kérdése kizárólag „magyar ügy”. Hogy néhány sort idézzek egyik versemből, amely a nyolcvanas években nagyon sokszor elhangzott félhivatalos összejöveteleken:„Micsoda düh, / és mekkora alázat kellett, / hogy megmaradj, / hogy itt maradj, / ahol már semmid sincsen. // Őrültek osztoztak az ősi kincsen / és röhögve tovahajóztak / egy szkizofrén viccen. // Aztán jöttek mérni. Jöttek tervezni. / Jöttek verni. Jöttek elvenni. // A tulajdon véred megzavarodott. / Élni akartál és csak dilifleppnire / lehetett kapni húst, koncot, jogot…” – ez egyértelműen szlovákiai magyar sorsvers. Gágyor Péter rendező kérésére egy kassai színházi műsorfüzetbe írtam, Gyurkó László Don Quijotéjának ürügyén. Szóval, ha ezt egy angol szemével végignézed… És hát el kellett magyarázom nekik ezt a metanyelvet. A mi nemzedékünknek egyébként ez központi témája volt, amint az is, hogy a demokrácia egyetlen és súlyos hiányossága a nemzeti kérdés. Mindez nagyon szépen harmonizált a magyarságtudatommal, illetve a Magyarországon zajló esemé-nyekkel, Kőszeg Ferenc, Demszky Gábor, Kis János, Rajk Lászlóék tevékenységével, akik a Beszélőt csinálták. Nekem ez a társaság volt a magyarországi modell. A kádári rendszer a husáki rendszer szocializmusánál összehasonlíthatatlanul szabadabb volt. Ebből a nézőpontból az én versem egyáltalán nem tűnt túlzott nacionalizmusnak. Nekem a pofon´89 márciusában csattant. Úgy gondoltam, ha Budapesten, a Vörösmarty téren, egy tiltakozó megmozduláson vagyok Havel bebörtönzése miatt és ellen, akkor ott nekem is kötelességem felszólalni. Mert hát mi történhet velem? A legnagyobb természetességgel, minden félsz nélkül mondtam el, mi történt Havellal. Akkor döbbentem meg, amikor este hazafelé a vámosszabadi határállomáson félreállították az autómat. Bevittek az irodába, fényképeket raktak elém a nagygyűlésről. Csak néztem, hogy kerültek ezek délután háromtól este nyol-cig a határra, előhíva… Olyan naiv voltam, hogy csaknem összekacsintottam a magyar határőrökkel, hogy ugye, ezt nem mondják meg a csehszlovák kollégáiknak. Szóval ekkor ismertem fel, hogy Magyarország ebben a kérdésben teljesen azonos Csehszlovákiával. Csak a magyar ellenzékiek viselkedtek másként, mint mi. Pár-szor voltam Légrády Péterékkel Lengyelországban a szolidaritás idején. Olyan könynyedséggel vitték a nyomda alkatrészeit a különböző csomagokban, mintha tényleg csak egy gyalogtúrán lennének. Aztán a lengyel határon összerakták, hogy segít-hessék a szolidaritás-fiúkat. Ehhez képest a mi világunk itthon igencsak nyomorúságosnak tűnt. A magyar másként gondolkodók meg a lengyelek is világszabadság-ról, szociális juttatásokról, szolidaritásról gondolkodtak, ugyanúgy, mint a csehek. Nálunk, kisebbségieknél viszont nagyon behatároltak voltak a tematikák, ami nyomot hagyott a költészeten is. Nem volt egyszerű kinőni ebből a közegből.
– Az utazás jellegzetes életformád lett. Kanadától Santiago de Compostellán át a Kínai Nagy Falig mindenhol otthonosan mozogsz. Világpolgár vagy?
– Hát azért nem. Hajt valami, persze, de a fehér ember sovinizmusa egy kicsit bennem is megvan. San Franciscóban voltam egy elmegyógyászati konferencián, és szabad időmben bóklásztam a városban. Este az amerikai kollégáimnak beszámoltam a kínai negyedről, ahol a forgatagban görcsösen szorongattam a táskámat, a zsebemet, melyben az útlevelem volt. Boldog voltam, mikor végre kijutottam valamelyik „fehér utcára”. A kollégák pedig mondták, hogy elég fura, mert pont fordítva van: a biztonságos hely a kínai negyed, ott még soha senkivel nem történt baj, mert betegesen vigyáznak a turistáikra, akikből élnek. Épp hogy a „fehér utcán” nem voltam biztonságban, mert ott történik a legtöbb gyilkosság, rablás. Nekem is volt tehát fehérember-sovinizmusom. És amikor az ember először találkozik kínai költészettel, japán haikuval, kínai és japán porcelánnal, indiai mozgásművészettel vagy afrikai dolgokkal, vagy az aztékok és a mayák kultúrájával, akkor felteheti a kérdést, hogy hát mitől is jobb a reneszánsz festészet? Persze büszkék lehetünk az értékeinkre, de tudnunk kell, hogy nem magasabb rendű alkotásokról van szó.
– A felismerésekhez szükséged van a helyszínekre? Nyakig benne kell lenned a kulturális kontextusban?
– Amikor legutóbb Indiában voltam, megpróbáltam hozzáolvasni, felkészülni, de itt-honról túlságosan egyszerűnek, mondhatnám, naivnak tűnt minden. Föl is bosszantott, hogy banalitásokkal akarnak megetetni, hiszen micsoda elmaradott körülmények között élnek, és közben boldogságról meg harmóniáról beszélnek. Bizony, el kellett mennem Indiába, és ott a helyére tudtam tenni az egészet. Egyszerre minden érthetővé vált, megnyíltak számomra a keleti filozófiák, ezeken belül is egy nagyon meghatározó mondat: Minden kijárat bejárat valahová. Hogy világos legyen a dolog: én csak 1990-től kezdtem utazgatni, mert miután az 1960-as évek végén fél évet töltöttem Angliában, és hazajöttem ugyan, később mégsem kaptam útlevelet. Még Jugoszláviáig sem kaptam vízumot (pedig a feleségemmel emigrálni akartunk az 1980-as évek közepén: Jugoszlávián keresztül, Ausztrália volt a végcél). Az 1990-es évektől aztán kipótoltam az utazási hiányosságokat. Persze nem turistautak voltak ezek, hanem különböző konferenciákra jártam. Akkoriban csapatom, a liberális szellemiségű Független Magyar Kezdeményezés nagyon gazdagító környezet volt. Portugáliában, Sintrában volt egy németek által fenntartott liberális központ. Először hallgatóként, később előadóként fordultam meg náluk, és ott találkoztam liberális orientáltságú thaiföldiekkel, kínaiakkal, malajziaiakkal. Egyszer beszélgettünk az emberi jogokról. Fennkölten soroltam, hogy szólásszabadság, vallásszabadság, gyülekezési szabadság… Akkor megszólalt valamelyik maláj, hogy náluk a halászati szabadság és a föld bevetésének joga nem tartozik az emberi jogok közé. És akkor az emberi szabadságjogoknak teljesen más, egzisztenciális dimenziója is kezdett kitárulkozni. Szembe kellett nézni azzal, hogy nagyon szép az európai világ, de a mi problémáink eltörpülnek a mondottakhoz képest.
– Bárhol jársz a nagyvilágban, előadsz, konferenciákon szerepelsz, egyetemen tanítasz, rögtön vezető értelmiségiekkel kerülsz kapcsolatba. Hogy találod meg őket, vagy ők hogy találnak meg téged?
– Ezen én is elgondolkodom olykor. Anyám nagyon fel szokott azzal húzni, hogy no és mit tudsz te ezeknek mondani?! Bár talán egy kicsit igaza is van ezzel. Mit is mondok nekik? Tulajdonképpen azt, ami egyben a problémám is: a kisebbségi létformáról beszélek nekik. Most jöttem haza Párizsból, a Sorbonne-on töltöttem néhány napot. A francia értelmiség egy részének mind a mai napig lelkiismeret-furdalása van az első világháborús elrendezés miatt.
– Valóban van?
– Igenis van. Ezek az értelmiségiek elmondták, hogy micsoda nagy baromságnak tartják Chirac, Sárközy, De Gaulle kijelentéseit, melyek szerint Franciaországban csak franciák vannak. De a francia politikai elit nem hajlandó rájönni, még a lázadások után sem, hogy ez önáltatás. Szóval, azért hívtak meg, hogy az egyik vezetője legyek a Sorbonne kisebbségkutató intézetének, mert úgy gondolták, hogy ezt a kérdést ki láthatná jobban, és ki tudna nálam empatikusabban együttérezni mondjuk a walesi, a katalán, a roma és egyéb kisebbséggel.
– Tőkét kovácsoltál a kisebbségi kínokból?
– Nézd, ezt a fajta szenzitivitást nem lehet külsősként megtanulni. Ez egy élettapasztalat. Vádolják a zsidókat az üldözési mániájuk miatt, ironizálnak azon, hogy folyton összecsomagolt bőrönddel ülnek. Igen, mert a zsidó nép is megtapasztalta az állandó és őrült hajszákat és pogromokat, előre megérzik a gyűlöletet, a veszélyt. Ezért voltam nagyon dühös magunkra, hogy mikor kormánykoalícióban voltunk 1998 és 2006 között, nem léptünk fel keményebben a romák jogai mellett. Mert nekünk igenis szolidárisnak kell lennünk más kisebbségiekkel. A kisebbségi problémát jobban el lehetne adni a nagyvilágban, ha nemcsak a mi problémáinkról beszélnénk, hanem a romákét is felvállalnánk. De hát micsoda dolog lenne egy kategóriában lenni a cigányokkal, ugye?! Miközben a romák tulajdonképpen ugyanazt érzik, amit mi vagy a zsidók. A többségi ember ezeket a dolgokat sokszor észre sem veszi.
– Mindezt hoztad magaddal.
– Igen. Ezt az irodalomban is lehetett hozni. Érdekes, hogy a szlovák értelmiségiek is felfigyelnek erre a megközelítésre. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben intenzívebb kapcsolataim alakultak ki szlovákokkal, mint magyarokkal. A magyarokkal a legnagyobb gondom az, hogy a szociál-liberális oldal érzéketlen erre a problémára, a nemzeti oldal meg túl patetikusan interpretálja, ami sokszor aztán átmegy gyűlölködésbe is, én pedig ebben a buliban nem találom meg a helyemet. Nem könnyű helyzet, de megpróbálom előnyömre fordítani. Úgy, hogy azt mondom: az én kijáratom bejárat valahová máshová. Idevág Örkény egypercese is: tessék terpeszbe állni, előrehajolni, és a két láb között nézni a világot: fordítva. Bejönnek Karinthy hasonló dolgai, alulról, felülről, fordítva nézni a dolgokat. Ilyen értelemben Frida kutyám is gazdagító tényező, mert egyszer csak kezdem alulról nézni a világot abban a harminc centismélységben, és rájövök, milyen kosz, milyen rendetlenség van köröttünk. Ez a felismerésnek, a tudásnak új rétegeit nyitotta meg számomra. Az indiánok erre azt mondják, ha meg akarsz ismerni valakit, egy hétig járj a mokaszinjában. Ami azt jelenti, hogy bújj bele a bőrébe. Én ebbe a bőrbe beleszülettem. Ezért tudok Próteusz módjára átváltozni – nem okoz olyan nagy gondot a szlovákiai magyar identitásból átmenni homoszexuális identitásba vagy zsidó identitásba, vagy kutyaidentitásba, vagy lappföldi identitásba. Nem kell feltétlenül nemzeti identitásban gondolkodni.
Ipolyság, 2011. március 15.