Kovács Lajos – „Volt egyszer… volt egyszer…

Tán már nem is igaz” – Három gyermekkönyvről és az eklektikáról
Három szép könyv – több kérdéssel, útvesztővel, „tanulsággal”.
A szépség itt és most vizuális élmény, esztétikai kategória. Értsd: szépen tervezett, kivitelezett munka. Benne van az illusztrátorok jókedve, esetenként szöveg fölötti, lényteremtő leleménye.
Ennyi elhatárolódás már sejtetheti, hogy ez a feltétel az, amely maradéktalanul teljesült élményeink befogadásakor.

* * *

A szlovákiai magyar irodalom költői – s itt most csehszlovákiait is értek – a gyermekköltészet vonzásával szemben mintha kisebb ellenállást tanúsítottak volna az anyaországinál. Mondhatnám: rangján kezelték a lehetőséget és közönségüket. Szerepet játszhatott ebben sok minden, de most csak axiómát „hirdetek” (ehhez nem kell bizonyíték, amire nincs hely és idő). A felföldi költők közt sok a novellista is, ritkábban regényt is írnak, s nem vonakodnak a gyermekköltészettől sem, nem kis örömére a nyelvőröknek, a legkisebb nyelvtanulóknak s a legaggodalmasabb nyelv-védőknek. Többgenerációs meg egymáshoz csiszolt lett ez a kőfolyam, amely éppen úgy megőrzi az archaikus elemeket, mint ahogy felkapja a nála puhábban görgethető újabb kori mésztufát.
Tóth Elemér gyermekírásait olvasva efféle metaforákra ragadtatom magam, s ennek oka a legutóbbi – gyerekeknek szánt – verses meséskönyve, A bátor nyúl. Amire elhatározta magát, kevesek játéka a költészetben. S már most leszögezem: nem veszélytelen játéknak gondolom.
Amikor kézen-közön végigkóstolgattuk a legkisebbekkel, mindenkinek dejà vu érzése támadt. Csak arra gondolhattam, hogy Zelk Zoltán újabban megint nép-szerű (és hasonló műfajú) írásainak emlékei moccantak meg a zsigerekben. Aztán mégis próbát tettem, olvassunk már el valamit arról a nyúlról! Kézenfekvő elölről kezdeni, A zongorista nyuszika nyitotta a  sort.
A legkisebbek – sokféle animációs csatorna rutinos vendégei – a mozgóképregény-költészet sztoriját vélték megtalálni a történetben. A nagyobbak pontosan tudták, hogy ez egy vicc (ők már egy kis variációs készlettel is rendelkeztek), de versként idegenkedtek tőle (a régi poén csak az újszülöttnek új: „Kinek nem tetszik, / ahogyan a társam, / nyuszika zenél / ebben a bárban?” – kérdezi az oroszlán). A fogait az okos lóval kirúgató buta farkas máshonnan tűnt ismerősnek, de az egér és az elefánt fürdőruhacseréjének abszurdja sem volt ismeretlen. Mire a bátor nyúl verbális hősiességéhez érkeztünk, már sínen voltunk: ezek az írások bizony hol a klasszikusok újabb dramaturgiára átírt tanmeséi, hol az aszfaltról fölszedett viccek, anekdoták verses fabulái. Kicsit ezópusi opusok, kicsit La Fontaine-i csapongások, kevesebb Heltai Gáspár-i komorság, Fáy András-i görcsösség. Tóth Elemér-i a parasztbarokkos bonyolítás, a vaskosságot humorral és ízléssel megszelídítő képfestés. S persze akad teljesen eredeti, saját történet is, az óvatossá tett ítész azonban már nem vállalkozik a kiemelésére. Még nem tudni, hogy az aszfalt mai poénjai mennyire lesznek időtálló remekei korunk butaságainak. A nyelvtudást hirdető egér, az állatkerti majomnak öltözött munkanélküliek, a drágaságról parlamenti prog-rambeszédet mondó patások?
Az űrhajós játék, a Mézescsók cukrászdai pimaszkodás, a „folklórbolond” farkas csúffá tétele kétségtelenül aktuálisabb(nak tűnő) elemei a mai óvodáskori praxisnak. Tóth Elemér paradox módon ebben eredeti a leginkább. Ezek már „világmesék” – a világzene jól feltalált fazonjához igazodva. Minket – korosztályok egymás közt – megosztott a költői kísérlet.

* * *

Mitől lesz valaki (valami) iskolateremtő?
A verses állatkertet műfajostul bizonyosan Devecseri Gábor teremtette meg. Szerény mennyiségben, néhány ólban, ketrecben, akváriumban, kifutóban emberkedtek az ő teremtményei. A szabály az szabály: a szimbolikus lény hasonlatossá válik teremtőjéhez. Ők a verses burokban született ikrek.
A tényleges múlt homályba vész, már a régi görögök is… Csak Devecseri egyáltalán nem tőlük tanult. Az ő teremtései mindenféle okító szándékot nélkülöztek. Volt tehát egy(-két) titka ennek a költői játéknak. Írta, ha élvezte, hogy dobolnak az ujjaiban a ritmusok, vagy ha a becsukott szeme alatt rokonok és szomszédok sejlettek föl közben: csókra hajló tapírok, nehézkes agyú bálnakamaszok mindenféle tévedésekkel és babonákkal. Tanulság nélkül. És talán nem is könyvet akart szerkeszteni. A vers arrafelé ballagott, mókázott, táncolt és botladozott, amerre éppen járt-kelt a költő, olyankor szépen összetalálkoztak. Nem számolt senki pettyet, púpot, lábat, csak olyan emberesen mulatságosra firkálták egymást. Mikor pedig minden tréfából kifogytak, szépen abbahagyták.
Talán ezért élték túl a teremtőjüket. Közben lett belőlük dalcsokor, meg sokadik kiadások mindenféle összeállításokban, főleg óvodásoknak. Mert az óvó nénik és a kedves anyukák-apukák ezeken nőttek fel, és nagyon kedvelték a múltjukat. Ez pedig még ma is él a fülükben így vagy úgy. Szép történet.
Dénes György kedvelői most már bizonyosan sejtik, miért beszél mellé enynyit a kritikus. Egy hagyaték szépen szerkesztett könyvéről, egy költői termés maradékairól keresgéljük a szavakat. Van itt egy kimeríthetetlennek látszó ötlet, de vajon mit lehet kihozni belőle? Meg kell-e születnie egy könyvnek? Ez az első tanácstalan észrevételünk. Lett tehát egy könyv, szerkesztették, átigazították kifulladó lendülettel. Felező nyolcasokra – nagy ritkán hatosokra – bízták az esti altatás monotóniáját? Akkor még azt is gondolhatnánk, hogy jól van ez így. De kicsinyeket kicsiségekkel ringassunk? „Szemétdombon áll a kakas, / tél van, a szemétdomb havas. / Kakas tollát fújja a szél, / kukorikú!, ő így beszél.”  Akad szép számban hasonló tanítás a tarsolyban. „A hiéna gonosz állat, / veszedelme Afrikának. / Settenkedve, lopakodva / ront a gyöngébb állatokra.” Egyes tanulságai ökológiai szomorúságok (a csík – mint hal – kipusztulásának epigrammája, vagy a harcsa gyermek-lelket megrázó falánksága haltársai pusztításában).
A rímek a nyelvelés szolgálatában föl-fölerősítik a kép erejét („A kertekben hull a dió, / szépen szól a rigó-trió” – „Lombos ágon fülemüle. / Nézegetem, hol a füle?”) De a prozódia el-elbicsaklik az egy ütemre léptetés kerékzajában („Ni csak, mily dühös a párduc…” – „Friss levelet tép a zsiráf, / fosztja a mahagóni fát”). Bizonyos rímpároknak pedig ellent szabad(na) állni, ha túl ismerősen csendülnek (cincér – pincér; macska – nagyobbacska), mert eredetire is bukkanunk, ha jól figyelünk (tükörpontyok – pontyporontyok). S kár azokért az ismétlődésekért is, melyek egymást visszhangozzák. Az örvösgalamb és a vadgalamb ugyanazt a harang rímet hívja elő néhány oldallal arrébb. Ha pedig A pajor két versre való invenciót is meg-ér tízoldalnyi távolságban, miért nem lett inkább egy vers belőle?
Látható már, mi itt a fő kérdés. Egy ujjgyakorlat-sorozat jó és kevésbé szerencsés darabjai kötetté szerveződtek. Könnyű ítélet lenne azt mondani: a kevesebb több lett volna. De talán nem tiszteletlenség. Nincs költő tévedés, elrontott vers nélkül.
És persze ne essünk túlzásba, nehogy azt értsük, hogy olvashatatlan verscsokor a Verses állatkert. Időnként kedvesen botladozó játékosság jellemzi („A százlábú száz zokniját / esténként gondosan mossa, / s elbúsul, mert a sok zokni / oly lyukas már, mint a rosta”).  Azért is szerethető, amiért nem röstelli a bumfordi humort. A vaddisznó „Röfög, böfög, foga csattog, / megevett fél véka makkot?” Üdítően élvezetesek megcsavart szójátékai (a harkálynak például „csőre van töltve a csőre”).
Legszebb képeit lírai finomságok emelik költői magasságokba. Néha egy zárósorban villan a vaku: A pocok „sötétséggel takarózik”. Máskor a négysoros olvad szervesen egységes, lassított felvétellé:„Száll a sirály fönt a légben, / szikrázik a napsütésben, / olykor lecsap a Dunára, / suhan árnyéka utána.” „Arany ostor a napsugár, / elszunnyadt a rózsabogár. / Sziromlevél a vánkosa, / nem álmodik rosszat soha.”
S mikor már hinni sem merünk az ujjaink megtorpanásának, fölfedezzük a megbomlott-megbontott ritmust is: „Itt is fütyülnek, ott is fütyülnek, / a poszáták ünnepet ülnek. / Ameddig a két szemed ellát, / zúgnak-zengnek a réten a trillák.” Fellélegzünk, hogy az értés szabályára tanít a feszültséget teremtő szabálytalanság. (Az idézetek, úgy gondolom, verscímek nélkül is eligazítanak a költő állatkertjében.)
S van egy bátor leleménye is ennek a hátrahagyott versciklusnak. Nemcsak az ólak, ketrecek, akváriumok, kifutók lényeit kínálja. Élnek itt pondrók, giliszták, molyok, könyvtetűk is. Szegény Micimackó sem kerülheti el a sorsát. Ez a mi sárgolyóbisunk nagy állatkertje szavannástul, erdőstül, óceánostul, levegőstül, földalattistul. Tankönyv? Vázlatfüzet? Óvodásoknak? Balázsy Géza rajzaitól, bajusz alatti mosolygásaitól jobban szerethető az eklektikája. Ha a felolvasó szülő válogat benne: kicsinyek világát-világosságát nyitogató kézikönyv lehet belőle. Aki nem hiszi, járjon utána!

* * *

Vannak tiszteletet parancsoló életművek, ilyen a Gyüre Lajosé is. A tisztelet szól egy polihisztori szemléletnek, magatartásnak ugyanúgy, mint az alkotói teljesítménynek. Egyrészről tehát hiteles, megalapozott tudás, másrészt eredeti és műfaji határokon átívelő összegzési szándék van mögötte  (és ez nem azonos az omnihisztori mindenhez értés és mindent csinálás elsöprő, bár teljesíthetetlen lendületével).
Pillantsunk bele Gesztenye Guszti különös kalandjai című, verseket és meséket tartalmazó gyermekkönyvébe!
Már lapozás közben is megállapítható: Gyüre Lajos kötete három kis könyv összeigazítása, egymásba fűzése. Megszólal a költő mellett a klasszikus hagyományokon felnőtt mesegyűjtő és -író, s az emberi élet kortalanságát átlépő – meghökkentően korszerű – kísérletező. Gyerekkönyv egyszerre ritkán akar megfelelni enynyi kihívásnak.
De haladjunk csak szép sorjában!
A lírikus és a gyűjtő-író opusai egy jól ismert – mondhatni konzervatív – szerkesztői-dramaturgiai elv mentén fűzik-ölelik át egymást. Az évszakok egymásba hajlása, múltidézése és jelen idejű aktualitásai bravúrosan egynyelvű, egyfolyamú szerkezetet alkotnak. Ehhez nélkülözhetetlen a már említett hiteles és megalapozott tudás mindarról, amit nép- és műköltészet feldolgozása és művelése közben újraalkotásnak nevezhetünk. Gyüre Lajos képes arra, hogy nyelvi eszközeivel szintézist teremtsen a líra és az epika mezsgyéin haladva, mert ugyanaz a képi-fogalmi világ itatja át választott témáit is, üzenetközvetítő nyelvezetét is. Epikája líraian érzéki, lírája epikusan mozgalmas. Ez a klasszikusnak (konzervatívnak) nevezett törekvés máig képes egy ősi kultúra erőteljes hangsúlyainak, értékeinek továbbéltetésére. Tartalékai vannak a két műnemben egyaránt. A fiatal magyar költő és írónemzedék ugyan kicserélte már ezek szókészleteit, természet közeli képiségének burjánzó gazdagságát, de eredeti gyökereiről hajtanak groteszkségei, expresszív villanásai, póztalanságukban is csodatévő mindennapi hőseinek alapvonásai.
Ez a mesekönyv – a maga egyszerű alcímével: Versek és mesék – az alapvető klasszikus célszerűség jegyében született. Játsszunk együtt a szóval, a gondolattal, az emlékkel, altasson el a mesém, mégis emlékezz rá, hogy holnap valahol másutt folytassuk, de vissza is térhessünk hozzá, ha újra szeretnéd élni, amit álmodhoz kaptál tőlünk!
Kiktől is?
A költőtől, a meseírótól, a meseíró nagyapjától, valakitől otthon az ágy szélén, ráérő tíz percében.
A költő kínálja a játékosságait, versei – hónapsoroló, rímfeleselő, beszélőnév-szócsavarintás, csattanós életkép formájában – nemcsak tanulásra, hanem köny-nyed költői játékra is ösztönöznek. Teremt régi-új hagyományt is, amikor állatmeseverset (Béka Béla lakodalma), balladát (Tiszavirág), fordított világot (Fókaapák egymás közt) foglal tömör, sűrű képi világába. Ünnepi versei (Karácsony; Aranyeső; Anyák napjára) a legjobb értelemben – antológiákba is kívánkozó – alkalmi költemények. Hangulatai pedig (A dió – őszi öregségünk lecsupaszított variációja; Esteledik – a teremtés áhítatos imája) a költő legszebb lírai remeklései közé emelkednek.
Epikusként is ennek a líraiságnak hódol, legyen az versben lüktető történet (Búbos Blanka lakodalma; Pösze Cini reggelije stb.), vagy gyűjtéseinek közös nyelv-beszédre fordítása. Mert ezen a – csaknem archaikus – nyelven szólal meg a régmúlt országos vándorhőse (Borsszem Jankó), és az Ung vidéki újabb szegényekről kelt írások (Őszi vihar; Pórul járt sárkány stb.) iskolás gyerek meg tanító hőseinek szeretetteljes világa. Világos, tiszta ez a nyelvezet, képköltése, ritmusai tovább lüktetnek bennünk, variációs gazdagsága, megszerkesztett rendje világosságot teremt mesélő és olvasó-hallgató között. Néha csak egy elszólás árulja el, hogy éppen születőben botlottunk egy új-klasszikus mesébe, ahol a falánk kis egérnek „Olyan pocakja lett, hogy az iskolában az igazgató bácsinak se volt különb”. És az újabb hasonlat szerint „Mi járatban vagy errefelé, ahol még a traktorok is párosával járnak, hogy bele ne ragadjanak a sárba?” (Cingár Cini meghízott).
Ez a két könyv: egykönyv.
A Merre tovább? kérdésére felelő harmadik mesefolyam talán idegen is ettől a szemlélettől. De megérezzük benne a maiság felé fordulás minden kínját és gyöt-relmét is. Mert a Gesztenye Guszti különös kalandjai mai mese, a kulcsos gyerekek szikár nyelvű költészete. Odafordulás mindenhez, ami aktuálisan vagány (itt az almát furkáló kukacok éppen olyanok, „mint a pesti négyes metró vonal építői”), a gesztenyéből faragott ló hasonlít a pardubicei kétéves kategóriában versengő ménre. De már napi szinten kesereghetünk a gesztenyeló okán a tankönyvek mai állapotáról, pedagógiai kritikaként odavetve: „Ilyen könyvet én ki sem adnék.” Gyüre Lajos meséje persze – minden kiábrándultsága ellenére – elsősorban azért bátor újítás, mert szakít mindennel, ami „konzervatív”. Témái közé beemeli az első cigi emlékét, vagy a fogamzásgátlótabletta-trükköt ugyanúgy, ahogy nyelvhasználatába a zrít, az idegenlégiósokat, sőt az aktuálpolitika május elsejei zenekar-értékelő topo-szát. A tragikusnak induló mesezáró tanulság ugyan optimista fordulatot vesz, ám a hajdani győztes hősökre már egyáltalán nem hasonlít a mi fordulatos mesénk elpusztított, főnixmadárként önmagából gyökeret eresztő, ápolásra szoruló magja (a képzavar a kritikus zagyvasága!).
Mi ez: eklektika vagy mesefejlődés-történet?
Fiatal meseírók: íme, az örök megújulás kalandja!

(Tóth Elemér: A bátor nyúl. Bálint Mariann illusztrációival. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2010; Dénes György: Verses állatkert. Óvodásoknak. Illusztrálta Balázsy Géza. Madách-Posonium, 2010; Gyüre Lajos: Gesztenye Guszti különös kalandjai. Versek és mesék. Illusztrálta Rácz Noémi. Madách-Posonium, 2010.)