Petres Csizmadia Gabriella – Emancipált menyasszonyok és felvágott nyelvű fruskák
A mátka toposza Darvasi László Trapiti és a Borzasztó Nyúl című művében
A varázsmese struktúrájának vizsgálata során Vlagyimir J. Propp rámutatott, hogy a mesék szüzséje bizonyos séma mentén, előre vázolható funkciókból és szerepkörökből épül fel.1 Az egyik ilyen szerepkört a cárkisasszony2 (királykisasszony/ menyasszony/mátka) tölti be: ennek a hajadonnak az a küldetése, hogy türelmesen kivárja férjhez menése idejét. A házasságra/szerelemre váró lány toposza tehát a varázsmesében a keresett személy típusát testesíti meg, amely predesztinálja a narratívában betöltött passzív helyzetét, mivel a másik segítségére, megmentésre rászoruló szereplőként mutatkozik. A lány fő attribútuma a szépsége (a Napba lehet nézni, de rá nem), amelyet hozzárendelt magatartástípusa – a várakozás, sorsának feltétlen elfogadása, a funkcionális némaság, a megmentő iránti odaadó szerelme és csodálata – tesz még ragyogóbbá. Marie-Louise von Franz mélylélektani szempontból vizsgálta a mesékben megjelenő jellegzetes női magatartásmintákat, és a férjhez menés előtt álló lány toposzába az apakomplexusokkal küzdő lány (A kezetlen lány meséje), a férfifüggő, önállótlan, öntudatra nem ébredt hajadon (Csipkerózsika), a némán szenvedő és a mostohával küzdő (A világszép Vaszilissza)3 stb. típusát gyűjtötte egybe. Különböző mátkatípusokkal találkozunk tehát, abban azonban megegyeznek, hogy – bár a párkeresésre fókuszáló cselekmény célja éppen az említett nő megszerzése – a történet aktív(abb) szereplője, vagyis főszereplője és hérosza nem ő, hanem az érte küzdő férfi.
A népmese szüzséje azonban nem feltétlenül érvényesül a meseregényekben is. A kortárs gyermekirodalmi művekre pedig különösen jellemző a hagyományos mesediskurzus tudatos felforgatása és megszegése – ezt láthatjuk az egyes szerepkörök, sztereotípiák újragondolásakor is. Lovász Andrea arra is rámutat, hogy a meseregényt fokozatosan felváltja a mesei elemekkel átszőtt, kalandos gyermekregény.4 Az alábbiakban egy olyan szöveget szeretnék megvizsgálni, ahol a mátka szerepkörének paszszivitása helyett aktív, cselekvő, emancipált nőkkel/lányokkal találkozunk. Darvasi László Trapiti és a Borzasztó Nyúl 5 című műve szinte kínálja önmagát, mivel – a Szerelmes és bűnügyi gyermekregény alcímhez hűen – hemzseg a szerelmes női karakterektől. Ezek a lányok nem várnak ölbe tett kézzel a nagy őre, hanem sorsukat kezükbe véve elhatározzák, hogy megszerzik maguknak a kiszemelt jövendőbelit.
A népmese mátka-toposzával szemben leglátványosabban Szőkeszép Líbia, az elhagyott menyasszony karaktere lép fel. „Mindenki tudja, hogy a menyasszonyok ritka bátor emberek”6 – indul a lány történetének bemutatása, ami máris eltér a népmesei sztereotípiától, hiszen azokban nem a menyasszony, hanem az érte küzdő vőlegény bátorságával szoktunk találkozni. Esetünkben éppen fordítva történik minden, mivel a városban garázdálkodó Rém az esküvő kezdetén egy – a mese idillikus világából kilógó – nagyon is reális házasságképet vetít elő (idővel ráncos lesz a lány bőre, mosogatással fog eltelni az élete, férje orrából ő fogja vágni a göndörödő szálakat stb.7), ami annyira rémisztő a vőlegény és a násznép számára, hogy fejvesztve menekülnek. A kárt tehát a nő szenvedi el, és ő is állítja helyre a felborult rendet, ám ehhez fizikai erő helyett lelki erejét használja. Líbia sorsa a házasság megakadályozásával megakad: története az asszonnyá válással, az esküvővel kezdődne, ám cserbenhagyásakor bennreked a menyasszonyi identitásban („Én elhagyott menyasszony vagyok, vegyen komolyan, felügyelő!”8). Ezek után nem hajlandó levetni menyasszonyi ruháját, számára megállt az idő, mivel – házasság híján – nincs további története. A lány azonban nem adja fel, és – forró természetére utaló nevéhez hűen – elhatározza, megharcol a vőlegényéért: úgy száll szembe a házasságát meghiúsító Rémmel, hogy nem hajlandó megijedni tőle, sőt komolytalannak tartja („Leült a templomlépcsőre, unott képpel mutogatott, hogy tűnés, szűnj már meg”9). Ezzel a Rém fő attribútumát semmisíti meg, mivel az a rémisztgetés által szerez hatalmat mások felett. A lány azonban nemcsak erkölcsileg győz, mivel a történet végén rátalál az őrülten menekülő násznépre, és szenvedélyes sikoltozások közepette az elgyötört vőlegény nyakába borul.
A realista – bár kevésbé groteszk – figuraábrázolást követi Pirike karaktere is, aki a főpolgármester, Samu bácsi titkárnője. A szöveg nem kis iróniával célozgat a főnök–titkárnő kapcsolat sztereotípiájára: Pirike a titkárnők gyöngyszeme, aki nemcsak a legjobb kávét főzi a világon, hanem már az első megnyilatkozásakor kijelenti, ő biztosan tudja, „Samu bácsi meg fogja találni az igazit, és akkor el fogja venni feleségül!”10 Pirike tehát a céltudatos és határozott nőtípust testesíti meg, aki pontosan tudja, mit és kit akar: Samu bácsi távollétében polgármester-helyettesként működik (karrierista nő toposza), Samu bácsi jelenlétében új frizurával, szőke hajfürtjeinek lobogtatásával az ujja köré csavarja a férfit (csábító nő toposza). A kétféle identitását remekül tudja vegyíteni: főnöki pozícióban karakán és kemény, aki nem ijed meg az ellenség fenyegetésétől, szerelme mellett viszont magára vállalja a hűséges és kitartó társ árnyékszerepét, vagyis a kezdeményező és a csábító nő szerepköréből a megszelídült mátka típusába lép át.
Hasonló sorsú Valika is, Samu bácsi unokahúga, aki Trapitiba szeret bele. A kislány a meseregények – szinte elengedhetetlenül jelen lévő – gyermekszereplőit képviseli, azonban magatartásformája az elkényeztetett királykisasszony toposzát idézi, aki tisztában van önmaga csodált és elérhetetlen pozíciójával. Jellemzését saját levelében találjuk: „Tízéves vagyok, és, mondjuk, kinézek már tizenegy és félnek, elég helyes vagyok, de ezt nem én mondom, hanem mások, tulajdonképpen mindenki, szép a szemem, fényes a hajam, sokan szerelmesek belém az osztályból,
de engem ez nem érdekel.”11 A jövendőbelik között válogató mátkához tehát magabiztos nagyszájúságával és finnyáskodásával hasonlítható (még az elrablóit is kritizálja, amiért felületesen takarítanak), ám életkorából adódóan nem a házasságra, hanem az első szerelemre vár. Valika a kényeskisasszony-típus kortárs megtestesítője, aki a Kukorelly Endre Samunadrágjából ismert életfilozófiához hasonlóan – „Most költőnő legyek vagy táncosnő, vagy uralkodjak?”12 – természetesnek tartja a világ meghódítását és irányítását. Trapitival folyamatosan csipkelődik („– Ahol te vagy, ott mindig bedurvul valami? – érdeklődött Valika. Gúny festette át a hangját, és a szeme pajkosan csillogott”13), lenézi a környezetét („Azt hittem, hogy komolyabb fickók vagytok – fitymálta a díszes kompániát”14), nem tűri, ha parancsolgatnak neki („– Dirigálsz megint? – kérdezte Valika, és megvillant a tekintete, a keze ökölbe szorult”15). Felvágott nyelve miatti megleckézetése azonban kimerül abban, hogy kénytelen elismerni önmagának a Trapiti iránti szerelmét – és hagyja, hogy a kis manó megfogja a kezét. Valika figurájával hozható párhuzamba Csokiarcú Hedda karaktere, aki szintén az elkényeztetett királykisasszonyt testesíti meg a műben. Hedda azonban már nem a reális világhoz tartozó figura, hanem a mesevilág bizurr-mizurrjainak egyik hírhedt királykisasszonya, Minyon kapitány régi szerelme, aki „mindig a felhajtást, a hűhót és a szokatlant kereste”.16 Itt már megjelenik a szüzsében az elutasítás motívuma és a megalázott férfi bosszúja is: a folyton különlegesre vágyó Heddát Minyon kapitány nyilvánosan megleckézteti (pofon dobja egy csokitortával), és – elképzelve a veszekedéstől terhes jövőt – nem veszi feleségül. Fontos megjegyeznünk, hogy Minyon kapitány és Csokiarcú Hedda történetét a kapitány interpretálásával, a sértett szerelmes nézőpontjából ismerjük csupán.
A műben megjelenő női mesealakok legizgalmasabb csoportját a szerelmes boszorkányok képezik, akik sorsát metamorfózisaik határozzák meg. A népmese tudattalan szimbólumai értelmében a szépség összeforr a jósággal, a csúnyaság pedig egyben gonoszságot is takar: Vén Nyanya Csúfság éppen e konvenció megszegésének esik áldozatául. Hiába javult meg, csúnyasága elriasztja tőle az embereket (így Hektor Viktort, a szerelmét is), egy anyuka például megfenyegeti kislányát, hogy ha nem fogad szót, olyan csúnya lesz, mint Nyanya.17 A jó boszorkánynak tehát szüksége lenne külseje átalakulására is ahhoz, hogy meg tudja hódítani szerelmét. Egy tanfolyam elvégzése után ez meg is történik, ám Hektor Viktor továbbra is közönyös marad iránta – ami szintén ellentmond a népmesei sztereotípiának. Csak a történet végén derül ki, hogy Nyanya tévedésből rossz embert imádott, vagyis – a mátka-toposztól eltérően18 – nem ismerte fel Hektor Viktorban az álhőst. Ezen a ponton Nyanya nagyon is hús-vér nőként viselkedik, hiszen hiányzik belőle az igaz szerelmet felismerő biztos tudás természetfeletti képessége. Nyanya bonyolult karaktere végül mégis azonosul a tipikus mátka-toposszal, amikor alakot váltva Csipkerózsika-identitásúvá válik, majd hosszú álom után végre felismeri a neki szánt férfit („Az nem igazi szerelem volt.. Én titokban mindig téged szerettelek”19).
Bibircsókos Rozália még Nyanyánál is összetettebb személyiség, ő nem egy átváltozáson megy át, hanem hol Barbaraként, egy gyönyörű szőke csábítóként szerepel, aki minden férfit levesz a lábáról, hol pedig a csúnyaság elvesztésén aggódó boszorkányként mutatkozik. A történet végén a kétféle identitásából egy harmadik jön létre: megtartja rút külsejét, ám egy jóságbogyónak köszönhetően mindenkinek lelki tanácsokat ad. Számunkra a csúnya Rozál szerelmi szála érdekes: ő válik dominánssá a kapcsolatában, folyton Gerozán minyonját simogatja és csókolgatja (enyhe erotikus felhanggal), a házimunka végzését párjára hárítja, „hiszen egy bo-szorkányt sem lehet olyan cselekedetre kényszeríteni, amiről fogalma sincsen, hogyan kell véghezvinni”.20 Rozál tehát lényegesen erősebb maszkulin identitással bír, mint az összeesküvést szövögető Kukta Gerozán. Legszívesebben kisajátítaná magának a férfit, vagy ugyanúgy tárgyiasítaná, mint Szipót Kotyvalék, aki inkább békává változtatta szerelmét, csakhogy mindig vele lehessen és uralkodhasson rajta.
A történet nőalakjai közül már csak Kelemen Aranka maradt hátra, aki a mátka-toposz karikatúrájaként képviselteti magát a műben. Aranka leginkább Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjának világát idézi: folyton romantikus álmodozások közepette találjuk, minden férfiban jövendőbeli udvarlóját látja („Szent ég! Már hárman szerelmesek belé!.. És egy szörnyű napon hármas párbajt fognak vívni érte!”21), azonban leginkább a hős megmentő figurájához, az erős tűzoltóparancsnokhoz húz a szíve. A sok sóhajtozás, álmodozás, szempilla-rebegtetés, kacsingatás, bájos integetés meghozza gyümölcsét, és miután a történet végén hagyja magát megmenteni, Viktorral végre egymásra találnak.
A megvizsgált női mesealakok tehát meglehetősen elrugaszkodnak a népmese mátka-toposzától, mivel nagyszájúak és kezdeményezők, azonban közben „tipikus” nők maradnak: szőkék, életük fő célja az áhított férfi megszerzése, nagy hangsúlyt fektetnek a szép ruhákra és a tökéletes frizurára. A mesék nőalakjai tehát bármennyire emancipálódnak, fő céljuk továbbra is a szerelem (vagyis a férfi) megszerzése marad. De vigyázat: ezek a lányok már nem félnek bevetni semmilyen eszközt sem!
JEGYZETEK
6 Uo., 249.
7 Vö. uo., 250.
8 Uo., 249.
9 Uo., 231.
10 Uo., 46.
11 Uo., 49.
12 Kukorelly Endre: Mostköl. In uő: Samunadrág. Kalligram, Budapest,
2005, 23.
13 Darvasi László: Trapiti és a Borzasztó Nyúl, i. m., 233.
14 Uo., 261
15 Uo., 295
16 Uo., 184.
17 Vö. uo., 61.
18 A mátka éppen azért válik méltóvá az érte megküzdő hőshöz, mivel el tudja különíteni az álhőst a valódi hőstől.
19 Darvasi László: Trapiti és a Borzasztó Nyúl, i. m., 371.
20 Uo., 115.
21 Uo., 163.