M. Csepécz Szilvia – Történet a nevekhez ajándékozott nátháról*

Olyan hatalmas „haappcii” hallatszott a folyosóról, hogy szinte az egész ház beleremegett. Az elsőt ráadásul egész sorozat tüsszentés követte, így nem csoda, hogy Mazúr, a testes falióra ijedtében majdnem összecsattantotta a mutatóit.
– Ez Jutka lesz – szólt oda Csilivilinek, a nappali utcára néző ablakának.
– Tudom – felelte az ablak, bosszúsan villantva egyet az üvegén. – Láttam, amikor a sarkon direkt lelépett a járdáról, bele a legmélyebb útszéli pocsolyába. A párkányom jácintjára mondom, hogy ebből már holnap reggelre nagy megfázás lesz! És pont a szülinapi zsúrja előtt!
Mazúr a család régi bútordarabjának számított, Jutka anyukája még a dédszüleitől örökölte. Derék, tölgyfából készült időmérő volt, hatalmas ingával, s javításra sohasem szoruló szerkezettel. Azt nem merném állítani, hogy mindig percre pontosan mutatta az időt, kicsit szeszélyes volt ugyanis. Ám mihelyst felvetették a szétszerelésének és megtisztításának lehetőségét, vagy csupán csak elhangzott az óraműves neve, már rendezgette is a mutatóit. Általában az esti tévéhíradó kezdetének időpontja szerint. A Mazúr nevet már apának, pontosabban Jutkának köszönhette. Apa nehezen szokta meg, hogy minden kerek órát hatalmas gongütésekkel jelez.
– Mi ez a ramazuri?! – Harsogta ilyenkor, ha éppen belemerült az újságjába vagy focimeccset nézett. Az akkor még óvodás Jutka előbb rácsodálkozott a „ramazuri” szóra, mert nagyon úgy hangzott, mint apa egyik nemtetszése. Amikor rájött, hogy apa ilyenkor az órára haragszik, igyekezett azt valamivel kiengesztelni. Módfelett kedvelte ugyanis a méretes faliórát, amely alig egy hajszálnyival, de még nála is magasabb volt. Anya azt mondta, csak idő kérdése, és Jutka túlnövi. Ez még akkor volt, amikor elárulta neki, hogy szerinte az óra olyan, mint Jakab nagybácsi. Amin anya jóízűen és hosszan nevetett, mert csakugyan. Gondolkodott hát egy pirinyót, és kiötlötte, hogy a ramazuri nem is feltétlenül annyira rossz. Apa néha őket is ezzel intette, amikor a barátnőivel valamilyen telitorkos játékba merültek a kertben. De mégis, hogyan lehet halkan kacarászni, például a Kapd el a medvét! fogócska váratlan kanyarjaiba fordulva?! Meg különben is, miért van az, hogy a felnőttek közelében mindig csöndben kell gyereknek látszani?!
Jutka tehát arra gondolt, hogy a ramazuri is olyan, mint a fejenállás: lehet az jó is, ha tornadresszben gyakorolja, meg rossz is, amikor csak úgy, heccből próbálgatja, s közben minden kipotyog a zsebeiből… Csakhogy amíg apa szájából könynyedén gördült a szó, az óvodás Jutkának túl hosszúnak tűnt a négy szótag. Így lett a falióra neve ramazuri helyett Mazúr, ami végső soron sokkal jobban is illik a méltóságteljes bútordarabhoz. A falióra legalábbis igencsak büszke lett rá.
Csilivili, az ablak már kevésbé örült a nevének, amit akkor kapott, amikor anya és Jutka együtt dörzsölték először tükörfényesre.
– Nagyon ügyes vagy! Ez az ablaküveg olyan csilivili lett, hogy csak! – dicsérte meg anya a kislányát, aki azonnal megjegyezte a karácsonyfa harangocskáinak, s a jégcsapütögetéseknek hangját felidéző szót.
– Csilivili, ünnep! Ez télen is, nyáron is szuper jó! – bólintott oda az ablak-nak. Azt hiszem, ennyiből már kitűnik, hogy Jutka szerette elnevezni a számára fontos és kedves dolgokat, és a holmijai közül is soknak volt saját neve. Talán, mert egy szem gyerekként nőtt, nődögélt. Ám ha éppen nem volt kivel beszélgetnie, kizárólag Mazúrnak mondta el, ami foglalkoztatta. Ez a szokása mostanáig megmaradt, mert, hogy szavam ne felejtsem, közben iskolás lett, és másodikos korára tényleg túlnőtte a faliórát. Mazúr a maga tiktakolós módján válaszolgatott neki, de azt már Jutka sem sejtette, hogy a tárgyak egymással is szoktak társalogni. Mazúr rengeteg érdekes történetet és mesét ismert, emellett Csilivilivel azt is naponta megvitatták, mi történik a családban és az utcán. Ez utóbbiban az ablakkal szemközti falon elhelyezett falióra Csilivili segítségére szorult: az utca eseményeit nála jobban senki sem láthatta. Mazúr óvakodott is megbántani az ablakot, de ez néha mégis bekövetkezett. Ha a faliórának rossz napja volt, és szemközti barátnéját Csilivilmának szólította, beállt az azonnali, akár napokig is tartó néma mosolyszünet. Csilivili legfőképpen azért nem szerette a nevét, mert szerinte ilyet inkább a szitakötők vagy a mesebeli pöttöm tündérlányok érdemelnek. Az olyan finom ablaküveg-hölgyet, mint ő, sokkal elegánsabb név illetné meg. Amire Mazúr rendre azt szokta vála-szolni, hogy nosza, válasszon magának másik nevet! Igen ám, vetette ellen Csilivili, a baj csak az, hogy őt már elnevezték. A legtöbb ablaknak egyáltalán nincs is külön neve. S az ajándékba kapott nevet lecserélni nyilvánvaló modortalanság.
– Régebben, amikor még nem volt sötétítőm, és folyton függönyt cseréltek rajtam, az olyan volt, mint amikor az ember tiszta ruhába bújik. De hogyan is érhetne fel egy új fodros függöny a névváltoztatással! Jutkának köszönhetően a környéken mindenki régóta tudja, „ki” az a Csilivili! És amilyen gyorsan öregszik, szegénykém, aligha jut már eszébe átkeresztelni…
Igaz is, Jutka! A tüsszögős Jutka, aki holnapután kereken nyolcesztendős lesz. Mazúr és Csilivili aggódva hallgatózott, de a nappali csukott ajtaja mögül csak halk csörömpölés, és anya elfojtott, ingerült hangjának foszlányai hallatszottak.
– Szerintem ágyba dugták, hársfavirágteát főznek neki, és izzadnia kell! – jegyezte meg Mazúr. Aznap már nem is tudtak meg többet. Jutka csak másnap délelőtt jelent meg a nappaliban, hatalmas skótkockás plédbe bugyolálva. Pár percig válogatott a mesefilmek között, majd legyintve bekucorodott a Mazúr közelében álló fotelba. Az orra piros volt, és az ölébe rakott nagy doboz papírzsebkendőből félpercenként kihúzott egyet, hogy beletrombitáljon.
– Begfáztab – közölte. – Deb behetek suliba, és anya azt bondta, hogy jól kiválasztottab a szülinapi ajándékobat… Bindenkinek telefonált, hogy el lesz halasztva a zsúr, bert neb akarja, hogy a „hozás” helyett tőleb kapjanak náthát ajándékba.
Mazúr megértően és vigasztalóan tiktakolt, de Csilivili csöppet sem barátságos, inkább szemrehányó nyikorgásokat hallatott. Jutka mintha megértette volna, kicsit óvatosabban folytatta:
– Da bost én igazán deb tehetek sebbiről! Az úgy volt, hogy szépen jötteb hazafelé a suliból, és bár bajdneb haza is érteb, abikor a Brúnók belevittek egy pocsolyába. Hát bit tehetteb volna?! A vízilovak a vízben érzik jól bagukat, deb igaz?!
Ha azt hiszitek, hogy Jutkát vízilovak kísérgetik az iskolába, akkor – bármilyen érdekes is lenne –, ki kell ábrándítsalak benneteket. A két Brúnó valójában Jutka kiscsizmája. Igaz, a nevüket múlt ősszel, egy állatkerti látogatás során kapták, s éppen mert Jutka szerint kifejezetten hasonítottak az új vízilóbébire…
Amikor a kislány egy újabb hapcisor után visszament lefeküdni a szobájába, Mazúr szólalt meg elsőnek:
– Ugye, hogy igazam volt? Ahogy mondják, a név igenis kötelez! Jutka azért nem lett mondjuk Judy, mert az nem magyar név, hanem angol kiejtés. Szóval egyáltalán nem baj, hogy téged Csilivilinek nevezett el, hisz egy ablak akkor a leg-szebb, ha tisztán csillog-villog. Bár, ami a Brúnókat illeti, számukra találóbb, és főképp hasznosabb lett volna, ha az Izidor nevet kapják. Ismertem egyszer egy zsiráfot…
– Jó, jó, azt elfogadom, hogy…Haappcii! – Csilivili ijedten rezzent össze. – Te magasságos felhőkarcoló, csak nem kaptam el Jutkától a náthát?!
– Miért is ne? A tavaszi nagytakarítás előtt állunk, miközben vírusok és bacilusok hadai portyáznak a levegőben. De ne aggódj, mire Jutka meggyógyul, az anyukája téged is szépen megtisztít! És, khm, remélem engem is áttöröl valami fertőtlenítővel, mert mintha kaparna a torkom – fűzte hozzá rekedtes tiktakkal Mazúr.