Trial and error /Kukorelly Endre Mennyit hibázok, te úristencímű kötetéről

Van egy Mesterházi Mónika-vers, amely Szilágyi Lenke Error-fotójához íródott, ugyanúgy, ahogy az új Kukorelly-kötet címét adó vers. A kép a Terror Háza jellegzetes homlokzatát és betűtípusát mutatja, csak éppen hiányzik róla a T betű. Mesterházi Error c ímű verse a képtől így rugaszkodik el: „Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa. / […] ez nem az őrültek anyája itt, / nincs hasadt udatú értelmiség, / sőt, étje van az értelmes beszédnek, / az örvényeket józanul betartják, / amiként az ízparancsolatot, / az űzzel nem játszanak, […] Hát nyugodj meg, évedtél, előfordul, / felírva áll a rettentő anulság, / olvasd roppant hibaüzenetét.” Politikai relevanciájú szöveg, hiszen nem hagyja ki az interpretációs hálóból a kép eredeti helyszínét – és nyel-vi abszurddal erősít rá a történelmi abszurdra. A Kukorelly-vers (Hiba) más stratégiát választ, miközben ő is megtartja a kép kontextusának egyik fontos elemét, a hatalmi pozícióra vonatkozó reflexiót. Valaki utasításokat ad a versben – betiltja a hibázás lehetőségét, de azért engedékeny is: egyszer vagy két-szer még elfogadható a hiba, mondja. A vers végigpörgeti a tiltás vonatkozási körét több beszédhelyzeten, nyelvtani számon és személyen, és sokféle nyelvi regiszteren; a tiltás forrása viszont ismeretlen, megközelíthetetlen marad: „Nem tudom, hogy ki, nem nézi el”; „Ez volt az utolsó, közli ez a valaki. / Akiről nem tudom, hogy ki a csoda”; „Előírták neki, hiába, most mit csináljon, nem?”
A Kukorelly-vers egy konkrét praxis logikájába szippantja be az olvasót, szin-te észrevétlenül: a tiltás beszédhelyzetébe, ahol a tiltó motivációi nem egészen világosak, de valószínűleg felsőbb utasításra cselekszik, ezért valószínűleg ő nem is annyira rossz fiú/lány stb. Ott vagyunk a diktatúrák elviselését meg-könnyítő mentalitások kellős közepében – amely mentalitások nyilván a Terror Házában bemutatott rendszerekben nagy erőkkel működtek. A látszólagos engedékenységet nem is annyira burkolt fenyegetésként olvassuk.
Kukorelly esetében ez a hibázásra vonatkozó tiltás élesebb, mint amilyen mások esetében volna: ha van olyan magyar költő, aki a „trial and error” mód-szerét változtatta tudatos költői elvvé, akkor Kukorelly az. Ebben a megközelítésben Kukorelly költészete arról szól, hogy folyton hibákba fut bele – művé-szi hibákba és „élethibákba” is, és ezeket azonnali reflexió tárgyává teszi, megmutatja, nem rejti el. Egyik értelmezési szinten ez a „tökéletes remekmű” kritikája – a hiba vállalása kicsit életszagúbbá, élethez hozzáépíthetőbbé teszi a műalkotást. A „hibázó művész” mint típus nem akar más lenni, mint a köznapi ember, aki épp beveri az ujját. Legfeljebb odafigyel ezekre a dolgokra, és morfondírozik rajtuk valamennyit. Margócsy István kritikájában a „keresés” mozzanatát rendeli hozzá ehhez az attitűdhöz: „…mivel a keresés, természe-ténél fogva, állandóan kudarcokon keresztül zajlik, a költészettől nem szakítható el a hibázás kategóriája sem, sem az alkotó személyének, sem a költői működésnek, sem magának a költői műnek esetében sem […]: a költői keresés és hibázás együttesen teszik ki azt a valamit, amit Kukorelly és olvasója költészetnek hisz.”1 Látható, hogy miért baj az, ha valaki a hibázás (a keresgélés) jogát korlátozza.
A Kukorelly-féle keresés – ezt a kötet második, Vojtina-redivivus című verséből láthatjuk – nem mutatja magát metafizikusnak a szó szoros értelmében. Elveti a „valóság/igazság” jellegű áldichotómiákat, amelyek jeles megfogalmazóiként Arany Jánost és József Attilát vezeti elénk. K., a vers beszélője nem reméli, hogy e fogalmakkal jelölhető princípiumok közelébe ér, vagy hogy megragadhatja azokat. De valamit azért remél, olyasvalamit, ami Carlos Castaneda tanítómesterénél, Don Juannál is fontos kiindulópont volt (és a fogalom tautologikus érvényességével Oravecz Imre költészete is sokat foglalkozott egy időben): hogy a szív működhet egyfajta relatív centrumként. Azért nem abszolút centrumként, mert csak saját magunkon keresztül férhetünk így hozzá a saját – valószínűleg időbeliségnek is kitett – igazságainkhoz. A Kukorelly-vers ezt így mondja: „Nyugodtan engedd, hogy az egész hasson, / És írj le egy szót. Írd eleve át, / És hajítsd ki valahány harmadát! / Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra. / Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja, / Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad, / Ha el nem felejted. Ha el nem rejted.”
Egy nagyon személyes költészet felé is vezethetne ez a belátás. Mégsem egészen erről van szó: a jól felismerhető Kukorelly-versbeszéd egyik összetevője a lírátlanító effektus. Nincs stabilitása a lírai alanynak – bármelyik pillanatban kimozdulhat a versben a hozzá tartozó nyelvi regiszter, a térbeli-időbeli elhelyezkedés, felülíródhat és helyesbítődhet az előző mondat vagy megváltozhat a nyelvtani szám és személy. And-rás Sándor így ragadja meg ezt a jellegzetes beszédmódot: „Kukorelly költé-szete egy közérzet. A közérzet általában jó vagy rossz, Kukorellyé viszont se nem jó, se nem rossz, hanem van. […] A közérzetre az jellemző, hogy nem tárgy. A közérzet tárgya és alanya maga az érzés, azaz nincs se tárgya, se alanya. Az, ami alanyának tűnik, csak egyik összetevője. […] »Az én közérzetem« nem valami, ami az én birtokom: az »én« a hovatartozást, az együvé tartozás egyik fajtáját jelöli, nem birtokviszonyt.”2 A találó megfigyelés voltaképpen arra figyelmeztet, hogy bármennyire tabusértően kitárulkozó is olykor a K.-féle beszélő a kötet verseiben, ez nem olyasfajta személyesség-konstrukcióba épül, amilyen például az Ady-féle lírában még érvényesül. A Vojtina-átirat reflektál is erre a távolított énre, és részben épp a reflexió miatt távolítja: „’Vagyok’, ’belőlem’, ’rólam’, ’énvelem’, / Ez így együtt elég veszélyesen / Hübrisz-közeli helyzet, ezt tudom jól, / […] Csak hogy elegem van – vagy nincs – belőlem, / Mégis simán mondok ilyesmiket, / És meg se látszik rajtam, úgy lehet, / ’Rólam’, mondom, és te simán veszed, / Hogy így élen van tartva a beszéd, / Épp ebben a veszélyes tartományban”. Távolítódik, mert tudatosként mutatkozik itt meg a személyesség, mint választott stratégia. Ugyanakkor nagy invencióval aknázza alá a verseiben Kukorelly a romantikus költő pózait – ez is távolításként működik voltaképpen, a befogadó számára rendelkezésre álló előzetes tudástól való távolításképpen: „a költészet fontos dolog szép dolog / felolvasom a verseimet nekem is / jó nekem jó tényleg jó / szeretek fölolvasni sze. / Retem a verseimet felolvasni meg / prózát és utána beszélgetünk / ez egy ilyen kérdeznek–felelsz 25 / plusz áfáért tíz plusz áfa / vagy van hogy negyven plusz” (Hallgat szépen ül).
A naplószerűséget – amelyet szintén a személyesség fontos műfajaként ismerünk – hasonlóképpen bontja le a kötet, különösen az Élet és nem ezeket ismételgetik című sorozatban. Itt egyrészt a folytonosság hiányával – például a felejtéssel – való szembesülés, az erre a problémára összpontosító beszéd moz-dítja ki a műfajt és a naplóíró-pozíciót, másrészt pedig a hétköznapi cselekvésekben szétszóródó ént látjuk, és ezek a feljegyzett apróságok a szövegekben nem szerveződnek afféle céltudatos egységgé. Ugyanez a technika más téteket is nyer például az 1956 című versben – itt a visszaidézett gyermeki pers-pektíva helyez egymás mellé homályos érzeteket, összefüggés nélküli képeket. Itt is reflexióval zár a vers („Nyilván egy gyerek nem ért semmit. / Nyilván a felnőttek értenek mindent”) – amelynek az ambivalenciája lehetővé teszi számunkra, hogy a jelentéssel különböző modalitásokban is egyetértsünk, egy-szerre bólogatva a manifeszt jelentésre és az ellenkezőjére.
A napló nem visz közelebb a személyiség „titkához”, olyan ebben a konst-rukcióban nincs neki (bár vágyott, zsigeri egésze azért van, lásd a szívről mondottakat) – de visszanézhető, és látszik benne például az, hogy „pár éve ugyanaz megy” vagy esetleg mégis cserélődik valami. A napló a „hibák” követésére is való, természetesen – felbukkan néhány történettöredék, ahol kapcsolatok alakulnak és szűnnek meg, bomlanak fel más emberekkel, nőkkel, barátokkal, ez is belefér némi keserűség kíséretében a „trial and error”-üzemmódba.
A Kukorelly-költészet ebben a könyv-ben nem fordulatához érkezett, hanem nyugvóponthoz, a retrospekció helyéhez. Az újdonságot a változó élethelyzetek, a kert és még hasonló néhány elem felbukkanása jelenti – ez azonban nem hoz magával beszédmódváltozást. Ez itt nem is volna indokolt: a jól szerkesztett kötet továbbra is kiváltja az olvasóból a (funkcionális) tabusértések esetében valószínű reakciót, kiben-kiben vérmérsék-lete szerint, lehetővé teszi a költészethez való hozzáférésre, annak helyeire, rituáléira vonatkozó reflexiót, és erős tapasztalatot kínál arról továbbra is, hogy a nyelv: anyag – ellenállása, hajlékonysága, görbületei, élei vannak, lehet dolgozni vele, mint egy saját kertben.
(Kalligram, Pozsony, 2010)

BALÁZS IMRE JÓZSEF