Kell-e a vers, a haza? / Dusza István meg nem élt 60. születésnapjára

Dusza István április 12-én született – az istenek vagy a Moirák valami apró hibát követtek el odafent vagy odaát, mert Pista már az anyaméhben elhatározta, hogy a költészet napján, április 11-én látja meg Isten szabad egét… „Írók, költők kortársának lenni legalább akkora feladat, mint kortárs írónak, költőnek lenni.” Tíz évvel ezelőtt, 2001 áprilisában, a költészet napján ütötte le a magyar nyelv „kétszázezer billentyűs aranyorgonáján” e szavakat Dusza István. Kitűnő kisesszéjében – Mai költők kortársának lenni – arról értekezik, kell-e még a vers bárkinek is, van-e olvasója a kortárs költőnek, mondjuk úgy, mint a 18–19. század íróinak, költőinek volt olvasója a polgárság; az a polgárság, amely nemcsak hálás volt az íróknak és a költőknek a meghirdetett és megteremtett felvilágosodásért, hanem még bátorította is őket a humanista eszmék terjesztésében… Száz évvel később mindez megváltozott: Kosztolányi, Babits, Móricz számára az olvasó arcát már „ködfátyol borította”, hiába érezték ezek a költők és írók az irodalmat „evangéliumi” híradásnak, és hiába volt számukra az Irodalom egyszerre „játék és liturgia, összeesküvés és mesterség, eleusisi szertartás és cinkosi vérszerződés”. Különös módon – ahogy Márai Sándor írja – a kispolgári, dzsentri és arisztokrata Magyarországgal ellentétben a Felvidéken és Erdélyben, az elszakított országrészeken ekkor – Kosztolányiék, Babitsék, Móriczék idejében – még élt egy értelmiség, amelynek számára a trianoni évtizedekben, kisebbségi sorsban is életigény volt a jó magyar könyv…
De aztán, 1945 után, sok minden megváltozott. Nyugaton a „kommercionális-indusztriális civilizáció többnyire a tömegízlést kielégítő tömegárut követelt az írótól”, a Moszkva által gyarmatosított és bolsevizált Kelet-Európában pedig az történt, ami történt: időszerűtlennek minősítettek szinte mindent, ami nemes és polgári érték volt a nemzetek irodalmában, kultúrájában – szellemi sivárságot, lélektelen pusztaságot teremtve; az Isten se tudja, mit takaró szocialista realizmus meghirdetői által kinevezett „csürhe csaholt az agorán: irodalmi kapcabetyárok, világnézeti bárcával sétáló ripőkök érdemes írók, festők, zeneszerzők életművét a nagy nyilvánosság előtt lepiszkolták, nemes erőfeszítéssel, végső áldozattal készült alkotásokat odaköpött mellékmondatokban rondítottak le”. Aztán – a szabad sajtó, könyvkiadás megbénítása után, elfoglalván „ezek”, e megalkuvó, „kommunista” írók a magyar, cseh, román, lengyel Parnasszust – elárasztották a könyvtárakat, könyvesboltokat, iskolákat „kuláknyelő trilógiákkal”, a tébolyult új undokokat „szexuális felajzottsággal ajnározó” versekkel, „művekkel”, melyek lihegve, orgasztikus önkívületben dicsőítették azt a Pártot, azt az eszmét, mely elvette az emberektől nemcsak a magántulajdont, a szólás- és lelkiismereti szabadságot, a jólétet, a karriert, hanem a leg-elemibb emberi rangot is, azt, hogy a maguk hite szerint legyenek emberek. „Szabadságról” szajkóztak azok a zsarnokok, akik megfosztották a magyar, cseh, lengyel, román társadalmat a szabadságjogoktól, s ami a szégyen, írók, költők egész nemzedéke – tisztelet a kivételnek – „kengyelfutóként beállt abba az irodalmi versenybe, ahol izzadt verslábakkal loholtak” nyomorult módon, szolgaian ünnepelni ezeket a zsarnokokat, nem azt írván, amit ők gondolnak, hanem azt, amit a zsarnok gondol. S miközben megedzették az acélt s a Sztalinyecek mély barázdát szántottak, nemcsak a frissen támadt igricek és antibárdok, hanem még a pacsirták is csasztuskákat csettegtek a búzamezők fölött, éltetve az új Eduárdot, Dzsugasvilit, a papból lett hat lábujjú antikrisztust és zsarnok konjunktúralovagjait…
De mi történt 1989 után? Mondjuk 2001-ben, amikor Pista felteszi a kérdést: kell-e az elérkezett szabadságban a költő, az író, a vers, a regény? A válasz: kell! Kell azoknak, akik szeretnek vagy szeretnének a mai írók, költők kortársai lenni. S nincs ebben a szándékban egy szemernyivel sem kevesebb szépség, mint a kortársi írói és költői létben – mondta Pista. Ám végül kifakadt: 1989 után megszegtünk ígéreteket, megszegtünk adott szót, és megszegtünk ugyanilyen könnyedén életadó kenyereket. Adtunk új szavakat, ígértünk forradalom után forradalmat. A szellemét. Ami ismét elmaradt, s uralkodik helyette a pénz és a butaság hatalma. Testvéreken, barátokon – mindannyiunkon.
„Ma a költészet napja van. Lesz-e költészete a holnapi napnak?” – kérdezte Pista. Ha a költőkön fog múlni, mindenkor – válaszolta. Mert minden ellenkező híresztelés ellenére sincs válságban a költészet. Az olvasók vannak válságban, akik nem olvasnak, vagy nem olvasnak eleget. Vagyis: nem akarnak kortársai lenni kortárs költőknek, íróknak. Pedig nem kevés szépség rejlik olvasóként társul szegődni maiakhoz, akik között bizonyára ott rejtezik-készülődik már a 21. századi Babits Mihály, Krúdy Gyula, Pilinszky János. „Kortárs olvasónak lenni legalább annyi szellemet, alkotókészséget, befogadói kreativitást kíván, mint maga az alkotás” – vallotta Dusza István. Csupán a közlekedés iránya más ugyanabban az utcában, amelyben a magyar nyelv költői jönnek felénk. „Gondoljuk meg, barátaim: ők tudnak írni, mi pedig akarjuk olvasni műveiket!”
 
Pista két évvel volt fiatalabb nálam. Most lenne hatvanéves. Én 1968-ban érettségiztem az „írók iskolájában”, a kassai ipariban, ő 1970-ben ugyanitt. Aztán mindketten a négytornyú, koronázó városba, Pozsonyba vetődtünk, s éltük az akkor már a Kreml által újrabolsevizált, perverz módon megregulázott fővárosban a szlovákiai magyar értelmiség jövőtlen és kilátástalan, ám dacos életét sok-sok olyan író, költő, szerkesztő között – is –, akiknek a csábítások, megfélemlítések és ígérgetések nyomán már nem volt erejük és akaratuk tiltakozni, s ezáltal már nem látták vagy nem akarták látni a szellemi terrort, az ember- és népellenes zsarnoki valóságot, mi több, már tulajdon sorsukat sem, olyannyira, hogy végül mindezt rendjén valónak ítélték, immár nem is tudatosítván, hogy nem szabadok. Márai Sándor írja, hogy ebben az „internáltságban” elkövetkezik egy pillanat, amikor az egyéniség már nemcsak idomított, kondicionált fogoly egy erőszakos rendszerben, hanem önkéntes segítőtárs és cinkos, mert kiégett benne a szabadulás szükségességének utolsó tudatszikrája. Ez volt az ő „forradalmiságuk”, következésképpen akik nem hasonultak meg, nem hasonultak hozzájuk, ellenforradalmárok, jobb esetben burzsoá nacionalisták voltak. (A szlovákiai magyarok esetében már az is ellenforradalmi tettnek számított – és számít sokak szemében még ma is –, ha valaki nemes egy-szerűséggel annak vallotta magát, ami, vagyis magyarnak. Következésképp magyar-nak lenni Szlovákiában: bűn volt, nacionalizmus és árulás.) Nos, ebben a konszolidált világban Pista is, én is és mások is gyakran az asztalfióknak írtunk, mert verseink, kritikáink egy részét a lapok elutasították. Tóth Lászlót A múlt idejű Múlt idejű ember című verséért száműzték Szlovákiából, később az én Óriás arany-orgona és a Tompa-versem miatt meg akarták szüntetni az Irodalmi Szemlét. A felkiáltójeles ember című verseskötetemet pedig az elvtárs-írók feljelentései nyomán öt évig a könyvkiadó fiókjaiban hevertették gerinctelen, gyáva, nemzeti kisebbségük ellen ügyködő ügynökök. Talán nem szerénytelenség hát, s talán nem is istenkísértés, ha e személyes érintettségek kapcsán idemásolok pár mondatot Dusza István ama kis-esszéjéből, melyet 2001. április 11-én írt, írhatott (ellentétben az 1975-ös évvel), a költészet napján – egyik versemről, mely arról „tudósít”, hogy szép verset írni egy-szerű: megy az ember az erdei örvényen át, keresve az örök hazát, miközben szívében kísértő öldököl, lelkében Isten tündököl, s csipkebokor lángol körben, a mélyünkben, százezer millió évünkben, így ha az ember, a költő szóra nyílik, világok nyílnak: égzengések, hegyomlások, népek és sorsok verset írnak. Pistának e versről írt vallomása is annak bizonyítéka, mennyire együtt élt – 1989 előtt és után is – a kultúrával, a frissen született szlovákiai magyar irodalommal, a költészettel, s alázatában is mennyire tudott örülni értékeinknek: s bizonyítja az alábbi idézet azt is, mennyire nem szerette a „kötelező szenvtelenséget, az előírt és elvárt tudományosság álarcát”, ahogyan ő maga vallja Zs. Nagy Lajosról írt monográfiájában az „elmondhatatlannal” kapcsolatban; ő, Pista, mindvégig a nagybetűs Olvasó maradt, az irodalmi mű olvasása közben katartikus élményeket – dühkitöréseket vagy könnyekig való meghatódást – átélni tudó Olvasó, na és persze ezen vélemények lelkiismeretes Megvallója is: „Hosszú idő után a napokban ismét van – legalábbis számomra létezik – eseménye a kortárs költészetnek. – írta Pista 2001-ben. – Így megint kortárs olvasónak tudhatom magam, olyannak, aki még meghatódik, talán meg is könnyez egy olyan verset, mint Kulcsár Ferenc Episztolája. Ettől költészetnapi lesz a legegyszerűbb szó is. Ha van egyáltalán egyszerű szava annak a nyelvnek, amelyből a legmagasabb rendű nyelvi szépség vétetik a magyar olvasónak. Kulcsár Ferenc kortársunk, nem mindennapi költő, éppen ezért tartom megtiszteltetésnek, hogy olykor kezet foghatok vele, hogy szemébe nézhetek, hogy megkérdezhetem tőle, jut-e ideje a szerkesztés robotja mellett a költészet Istentől való világosságára.
Azért emlegetem éppen őt, mert ismét neki köszönhetem azt a kortársi élményt, amelyhez hasonlótól valamikor a hetvenes évek közepén itt a fővárosban egyedül botorkálva, egyik verseskötetével csordultig telt a lelkem. Az Episztola manapság ugyanazt jelenti számomra, mint jelentette az Emelje könnyű szél 1975-ben. A szavak mások, az üzenet, a szenvedély és a látomás ugyanaz.”
 
Dusza István április 12-én született. Az istenek vagy a Párkák apró hibát követtek el, ezért nem 11-én, a költészet napján látta meg a napvilágot, fájdalmasan rövid életét mégis a kultúra, a színház, az irodalom, a költészet nagyköveteként élte le, szigorával, jogos indulataival valamennyiünket erősítve a hitben, hogy a történelem, mely bennünk, a mélyünkben, százezermillió évünkben alakul, képes világra hívni műveket, melyek – Zrínyi Miklóssal szólva – nem rontatnak vassal, sem égi haraggal; e művek által pedig a történelem képes megérlelni az életadó szabadságot, a hazát, azt a hazát, melyet mindig is a titokzatos, múltat és jövőt tudó anyagból, a nyelvből előszikrázó vers által a költők teremtettek meg elvadult erdőségekből, dudvával, muharral benőtt legelőkből, benépesítve azokat szellemmel, látomással, szenvedéllyel, haraggal és szeretettel; igen, mindig is a költők teremtenek házat és hazát a lét számára, Petőfivel szólva, olyan „szentegyházat”, mely nyitva áll boldog-boldogtalannak, aki imádkozni vágyik, s ahova belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad. Ahogyan Ezra Pound mondta: „A Költészetben kap igazolást minden, amit a népek akarnak.”
És Pista ezt végig, mindhalálig tudta és mondta.