Iancu Laura versei

A félkegyelmű siralmai 1.

        Megsokasodtak éjszakáim,
        mint nyári égen a csillagok.
        Ki szembe jő velem, mind Káin,
        és mindnek útjába’ én állok.
        Pilláim közé bújt a halál.
        Boldog, aki meg nem született.
        És te is, ki köveket dobtál,
        menetelő galambok felett,
        hogy kettétörjön, mi elhajolt,
        a hegyek közt fázzon a folyó,
        s a felhőkbe temetkező hold.
        Terólad nem olvad már a hó.
        Fejfák mögött felbukó hajnal,
        gyászt viselsz, világra gyászt hozol,
        cirógass, takarj fehér gyolccsal,
        és hunyd le szemed, míg búcsúzol.

A félkegyelmű siralmai 2.

        Hűvös volt még.
        A hajdani fák felett
        selyemruhájú halottak.
        S akár az újszülött,
        vakon nézem, hol vagyok?
        Miféle táj?
        Meghaltam tán kilencvenegyben,
        útszéli gazt szült az anyám,
        vadhajtás szózatom,
        már csak a gázkamrák belében
        forr egybe a csontom?
        Miféle táj?
        Tört kardra
        legyint az ellenség,
        foga között aranypengő.
        Torkon ragad és megcsókol.
        Falhoz vágja a csecsemőt.
        Miféle táj vagy szülőföld…

Fagypont alatt

        Oltó igéket hoz a fagy.
        Hat napja már, hogy nem eszem,
        szívedet hallgatom.
        Nem ringatsz – nem ringatom
        bölcsőben telelő tegnapunk.
        Karácsonyfán a papírmadár
        a huzatban felszáll.
        Számít-e még, hogy meghalunk?