Szászi Zoltán / Zimankó mesélni kezd

– Úgy emlékszem, régen a cukrászlányok sokkal csinosabbak voltak, na ja, meg talán kicsit kedvesebbek is! – morogta oda kávézó, éppen kiskanalát nyalogató barátjának Zimankó. Két Mikszáth szelet (kétféle, egymásbafonódó piskóta tésztájából, valamilyen savanykás gyümölcsízzel megbódított, reszelt pörkölt mandulával megszórt úri sütemény) romjai felett ücsörögtek a Balassák ősi gyar-mataként számon tartott Ipoly menti kisváros szecessziós cukrászdájában.

Péntek délutánhoz képest lanyha volt a forgalom, rajtuk kívül talán ha három asztalnál ültek még vendégek, imitt-amott betévedt egy-egy tortát, süteményt becsomagoltató emberke, sápatag, kelttészta-arccal, talpig, lelkig szürkében. Ennyi. Ilyen egy péntek délutáni kép fizetésnaptól már és még messze, segélyosztáson túl.
 Zimankó kinézett a díszes, de a sarkokban erősen pókhálós ablakon, ám kint se látott sokkal szebbet, mint amit bent láthatott, január közepi tél húzott barátságtalan csíkokat a piszkos üvegre. Társasága, az ifjú barát, újságja olvasásába mélyedt, így neki nem maradt más választása, mint megidézni az emlékei szerint régen sokkal csinosabb cukrászlányokat, akik minden bizonnyal sokkal kedvesebbek is voltak. Mert akit éppen a pult mögött látott kiszolgálni, az az unott képű, érezhetően undorral dolgozó, a palócok földjén farban vállasnak mondható leány – akinek ugyan biztos másfél óráig építették a műkörmét – a cukrászathoz édes-kevés, a vendéglátáshoz meg egyenesen semmi érdemi hozzáállást nem bizonyított az eddig tapasztaltak szerint. Egyenes száján mosolynak szikrája se, arcán hiába a kozmetikum, darabos, durva az, s tán ha Zimankó most, ennek a nőnek a méla undorral végzett munkája idején kattintott fényképét beállítaná háttérképnek a számítógépén, hát biztos, menten elindulna a vírusirtó a gépen.
Hirtelenjében bizony el is szomorodott, mert egy olyan régi, emlékezetes és szép lány se jutott eszébe emiatt a durván faragott arcú banyának a látványa miatt. Kicsit szégyenkezett is miatta, s barátja előtt eltusolni akarva a korábbi, talán kissé meggondolatlan kijelentését, megpróbálta figyelni a pult mögött kiszolgáló és a hátsó műhelyből elő-előbukkanó cukrászlányokat. Hátha talál végre egy szépet, olyan békebeli kedvest, olyan nekivaló, olyan igazi teremtést, amilyet emléke-zetéből kívánt  megidézni. Keresett előbukkanni kívánó régi arcokat, hát óvatos pillongatással mérte fel a terepet. Nem akart nagyon szemtelenkedni vagy a figyelmet magára felhívni, csak olyan megfigyelői posztról nézte, egy bő fél óra, az erre rászánható fél óra alatt történik-e valami olyan itt, ebben a kisvárosi cukrászdában, amit érdemes rögzíteni, aminek sajátos íze van, amitől végre eszébe jut majd valami vagy valaki, meglát-e valakit, mondjuk talán egy kedves cukrászlányt, akiről ifjú barátjának mesélni kívánt.
Mi is történhetne egy januári pénteki napon egy kisvárosi cukrászdában? Szinte szégyenkezve a pulthoz zarádokolnak a vásárlók, kételkedve, nyálukat óva-tosan termelve bámulják az üvegburák mögé felhalmozott sós és édes finomságokat, gondolatban is, meg az ujjbegyükkel valóban is, pontosan és még egyszer átszámolják a zsebükben előre elkészített, a legolcsóbb süteményre és egy szimpla fekete kávéra elég aprót, még egyszer végignyálazzák a pultot, oda s vissza, majd rendelnek. Koszos, zsebpiszkos, dohánymorzsás és sárból felszedett aprópénzek cserélnek gazdát, a kiszolgálásra talán büntetésből beosztott cukrászlány vagy asz-szony, egyenes szájjal mondja a kérem – köszönöm szópárost, de akár azt is mondhatná ezzel a hangsúllyal, hogy cseszd meg – dögölj meg. Mintha száraz kenyeret nyammogna, úgy beszél; s mint aki ha trágyába nyúlt, annyira  undorodva szórja be a pénzt a rekeszekre osztott kasszába, kényszeredett, húzzál már innen te csóró érzést sugárzó mosollyal adja ki a legolcsóbb süteményt. Eközben a kávéfőző gépezet csappantyús, odaszorítandó edénykéjébe félig csapott mércényi friss kávét szór, majd a maradt még abban annyi zacc az előbbi főzésből, ami ennek a lepattant figurának jó lesz szimplának elv alapján, kisziszegteti a masinából a fekete löttyöt. Előre tudta, hát persze, hogy előre tudta, nem francia krémest, nem is Mikszáth szeletet rendel a kedves vendég, hát persze, hogy nem, hanem linzert és mokkát. Gépiesen mondja be a fizetendő végösszeget, száztíz forint, s szedi be az aprót, a fémpénzt, az átkozott fémpénzt, egy ötvenest, egy húszast, egy tízest és harminc forintot ötösökben. Utálat! Gyomorforgató! Pocsék!
 – Húzzunk innen,  drága öcsém, mert felidegített ez a műmárvány asztal. Nem való ez ebbe az egész kiglancolt miskulanciába! Nézzed, no, még a plafon is  kivikszolva, az asztal meg műkő! – zárta rövidre a délutáni cukrászatlátogatást Zimankó. Hosszú, fekete kabátját hirtelen mozdulattal magára terítve, öles léptekkel vonult ki, a kisváros szecessziós cukrászdájának szinte feltépve az ajtaját. A drága öcsém néven megszólított, gyors távozásra felszólított barát tudta, nem érdemes vitatkozni Zimankóval, ha begurul, se embert, se istent nem ismer, még a mindig a zsebében lapuló, fanyelű bicsakot is képes előkapni. Igaz, ezt soha senki nem látta még valójában. Mesélni viszont azt mesélték Zimankóról, nagyon kutya természete tud neki lenni, különösen ha erősen  másnapos, vagy ha hirtelen megéhezik, vagy ha jól felhúzták valamivel, s ez a jó valami általában a politika szokott lenni.
 Szótlan ballagtak hát kettesben a Majomsziget felé, a múzeum mellett, halvány hófoltokon kapaszkodó gépolajfoltokat kerülgetve, a szélben didergő verebek szemtelenkedését észre sem véve a volt megyeháza felé.
 – Mondom neked, régen, pontosabban úgy emlékszem, hogy régebben a cukrászlányok sokkal csinosabbak voltak, no ja, meg el ne feledjem, talán kedvesebbek is – mondta már nagy lelkesen ifjú barátjának ballagás közben, aztán folytatta, igen, folytatta, de már magában, dörmögve, mosolyogva, morgolódva, az ifjú barát meg hiába próbált elcsípni valamit is, a történet már bent, Zimankó fejében kezdett alakulni.
Emlékezett, igen, most már emlékezett arra az igen magas, igen karcsú és igen szép lánykára, aki nohát ugyan hol is, hát T.-ben dolgozott, ott a Fő téri cukrászdában. Szóval T.-ben, a Fő téren volt egy cukrászda. Ott a hátsó udvarból nyílt a műhely, s a régi nagyszálló felőli bejáratból lehetett csak teherautóval bejutni a hátsó udvarba. Így mélázgatott magában Zimankó, akinek ilyenkor mindig elváltozott kicsit az arca. Megdobta őt az emlékezés szele, csakúgy, mint most a valóságban, a hirtelen Kékkő felől az Ipoly völgyébe lezúgó északi zimankós szél. Hó lesz még a héten, meglásd, majd kaparunk hazafelé még az autóval, de nem gond, rajta van a téli óvszer! – érezte fáradó csontjaiban Zimankó, míg drága ö-csém néven becézett, fiatal barátja sietve kapkodta mellette a lábát. Az ifjú barát csak annyit látott, megváltozott a morgós férfi arca, látszott, valami történt, történik most vele, valami szép szállt rá a szívére, lelkére s még a mellette autóval, dübörgő zenedobozként elsüvöltő, egybenyakú, rádudáló, kopasz rosszarcúak sem hozták ki a sodrából, mikor a zebrán átlépdelt nagy, szögletes mozdulatokkal.
Történt valami, bizony, mert megsimogatta az idő Zimankót. Szépnek látta abban a pillanatban az ifjuságát, lehet, hogy azon igen egyszerű oknál fogva, mert messze volt már az, s egyre messzebb csúszott. A nosztalgia, a szelektív emlékezet pedig szivárványba fonja még a szomorúságot is, ha nagyon akarja. Nem volt már Zimankónak teher az a sok korábbi zaklatás meg a múlt rendszer. Már nem volt teher az akkor jó másfél évtizedre állandósított segédmunkási sor. Ilyen rálátásból, rendszer- és gengszterváltások után, az elmúlt húsz év távlatából már úgy érezte Zimankó, csak profitált a nehéz időkből. Kivéve annak az ominózus másfél évtizednek a folyamatos és alapos ivászatai által a májára mért csapásokat. Ugyan hát, melyik lírikus alkat viseli azt könnyen, hogy a világ nem érti meg, s nem csak nem érti meg, még meg is hurcolja a lírikus alkatáért? Melyik lírikus alkatnak nem megy a vagonrakodásban tropára a hátgerince?! Legalább elmondhatta, nem hajlott meg a múltnak, csak szabályosan beletört. Mi már ez most, mi már ez, csak lepke szárnyán por csupán, most,  amikor elkapta őt a szépre emlékezés szédítő szele.
Zimankó fejében most már annak az emlékezete szerint igen magas, igen karcsú és igen szép lánykának talán kissé idealizált képe lebegett, akit cukrász-lányként ismert meg, még boldogult kocsikísérő korában, amikor is két járás élelmi-szer üzleteibe, kocsmáiba, gyorsbüféibe, cukrászdáiba, talponállóiba és fényes vendég-lőibe szállította az árut. Azzal a Bajszú nevezetű kollégájával, aki magát mindig pilóta úrnak szólítatta, s aki Zimankót nemes egyszerűséggel trógernak hívta. Tulajdonképpen Bajszú csapta volna a szelet az emlékezet szépítő távlatából igen magas, igen karcsú és igen szép lánykának, aki ott a T. Fő terén működő cukrászdai műhelyben, hosszú, barna haját mindig fehér neccből varrt sapka alá gyűrve, kissé maszatos, de soha nem mocskos kötényben fogadta az árut a központi raktárból. Bajszút a lány nem csípte, a mindig áthatóan lábszagú, odvas első két lapátfoga közt állandóan gyu-faszálat, jobb esetben fogpiszkálót forgató, csapott vállú és kissé dadogós, mínusz száz inteligencia hányadosú sofőrt nem is igen volt miért kitüntetni kegyeivel.
Zimankó eleinte észre sem vette, az emlékezet szépítő távlatában is igen magas, tőle fél fejjel is talán, igen karcsú, hatvanas csípőbőségű,  kedves, csengety-tyű hangú, hamvas bőrű, mindig tiszta tekintetű, szinte állandóan mosolygós lénynek, szóval, hogy ennek a lánykának ő tetszett inkább, nem Bajszú, a pilóta. Ennek megértéséhez kellett egy kis idő, Zimankó nem ismerte még akkoriban a női lélek finom kis rezdüléseit, a jelzéseket, a mozdulatokat, a fura kódolású testbeszédet, amivel egy magát felkínáló nő próbálja a pasit megfogni.
Második hónapja ült a kocsikísérő posztján, ez napi két úttal számolva, mert legkevesebb ennyi egységet kellett egyetlen nap ellátni akkoriban a cégnek, már egészen tekintélyes számú útnak, sok kilométernek számított. Soha még ennyi ideig nem bírta ki senki kocsikísérőként Bajszúval; az idegesítő, mindig áthatóan láb- és nem mellesleg penetránsan izzadásszagú, odvas és emiatt bűzös első két lapátfoga közt állandóan gyufaszálat, jobb esetben fogpiszkálót forgató, csapott vállú és kissé dadogós, mínusz száz inteligencia hányadosú sofőrrel nem volt könnyű az élet. Pláne nem, ha minden kollégáját letrógerozta, de az ifjú Zimankón ilyesmi nem fogott ki, sokkal rosszabb helyen is dolgozott ő már ezelőtt.
 – Most legalább melegben van az úri segged, azt a pár karton tojást meg lisztet, piát meg üdítőt meg ki bírod pakolni, cseszd meg, oszt pontos légy, mert seperc alatt a seggedbe rúgom a napi dátumot, ha valamit elszúrsz, te tróger! – ez volt a bemutatkozás, amiből sok jót nem jósolt magának Zimankó eleinte.
Volt, ahogy volt a bemutatkozás, gondot nem csinált belőle, mellesleg Zimankó igen hamar rájött arra, ha automatikusan, mondjuk másfél percenként felröhög a folyamatosan nyomott, hülyébbnél is hülye viccekre mintha reagálva, akkor nem lesz semmi gondja. Csak ellenkezni nem kell, csak nemet mondani nem kell, mindenre csak bólogatni szabad. Bajszú Zimankónál talán ha öt évvel volt idősebb, alapiskoláit éppen be tudta fejezni, s pártmókus apukája a teherautókat amúgy imádó, féldebil fiacskájának ezt a melót tudta elintézni problémák nélkül. Melegben volt a segge, naponta két egységet kellett kiszolgálni, ment ez, mint az ágyba szarás, ahogy Bajszú mondaná.
Zimankó akkoriban mindig reggel ötkor kelt. Tél elején került a céghez, amely két járás élelmiszerüzleteibe, kocsmáiba, gyorsbüféibe, cukrászdáiba, talponállóiba és fényes vendéglőibe szállította az árut. Nem is a fizetés miatt állt be, egyszerűn unta már az egy helyben lebzselést, ha meg nem áll be a korábbi munkahelyre, a vagonkirakodó állása után, ahonnan megint kirúgták korábbi politikai morgásaiért, akkor közveszélyes munkakerülőként úgy a sittre vágták volna, hogy esetleg belefeketedik. Elment hát trógernak, csak most már nem cementet, sódert, aszfaltot, slippert, betonelemeket meg azbesztcsöveket rakodott, hanem finom italokat, üdítőket meg mindenféle, vendéglátóiparban használatos alapanyagokat, tejet, lisztet, tojást, cukrot, lekvárokat. Mivel ezek szállításhoz használt göngyölegei, ládái és rekeszei soha nem voltak nehezebbek tizenöt kilónál, a vendéglátóipar hátországában, a konyhákon és bárokban, kocsmákban és restikben, talponállókban és cukrászdákban dolgozó nőkre, lányokra, asszonyokra való tekintettel, így Zimankó még csak meg sem erőltette magát. Afféle levezető edzés volt neki csupán negyvenládányi italt meg két-három mázsa élelmiszert, alapanyagot le-rakni. – Ugyan mi ez, egy dupla hosszú, kétezer-hatszáz zsákos román vagonhoz képest mínusz tízfokos hidegben? – nevetett olykor magában, mikor alig tíz perc alatt megrakta a kis rakterű IFA platóját.
 Zimankó minden reggel ötkor kelt új állása iránti tiszteletből, meg azért is, hogy időben elérje a járási székhelyre induló hat tízes járatot. A budin, máshol és máskor nem volt rá lehetősége, elolvasott egy verset, akkoriban Nagy Lászlót csípte nagyon, aztán nekilendült a napnak, néha magával hordozva egy verssor mentőövét az aznapi marhaságok meg Bajszú elviseléséhez. Reggelre löttyintett magának egy zaccos kávét, legkevesebb fél szelet barna kenyeret szelt hozzá, egy féldeci házi pálinkát lehúzva mellé reggeli részecskegyorsítás, helyi és általános érzéstelenítés céljából. Ezt még korábbi munkahelyén tanulta Fittyu bától. Fittyu bá, a régi kolléga, a bakter, aki a város széli mezőgazdasági reptéren innen, a kanyargó iparvágányokon túl őrizte hűségesen évekig az állandóan változó mennyiségű cementtel, égetett mésszel, motorolajjal és alkatrészekkel, slipperrel és szurokkal terhelt raktárakat.
A meleg kávé, a féldeci házi pálinka, a szelet kenyér egy egyszerre megnyugató és az életet elindító keverékké vált benne. Hideg, kutya morcos hideg tél volt, amikor trógernak szegődött a céghez, de ha belegondolt, hogy ehelyett most, ilyen időben vagont kellene kiraknia a korábbi, már majdnem megszokott munkahelyén, ahonnan egy hangosabban elmondott véleménye miatt rúgták fenékbe, szinte nevetett.
 – Melegben a segged, alig emelsz valamit, egész nap csak utazol, csak utazol, mi bajod, mi bajod, nincs neked semmi bajod! – így biztatgatta magát Zimankó, és kicsit meg is ijedt. Ha innen, erről a helyről is mennie kell, ciki lesz, mert egész jó, hát egészen jó, nem zúzza magát agyon a melóval, nyugi is van, Baj-szú olyan, amilyen, de akár sokkal hülyébb is lehetne. Egy-egy kiszálláskor még újságolvasásra is volt néha idő, mert ha Bajszú éppen bakkantani akart, s mikor nem akart a magát legnagyobb farkúnak kikiáltó félhülye és a szexualitást kizá-rólag ösztönalapon értelmező pilóta, így néha órákat is várakozott az egyik kies falu kocsmájának és kisvendéglőjének hátsó rakodórámpájánál, mert bent a Bajszú éppen a Szép Özvegyként emlegetett Öblítős Bözsit gyömöszölte az irodahelységben, a megkopott rekamién. Mindemelett persze a T. Fő terén lévő cukrászdában dolgozó, az áru fogadásakor hosszú, barna haját mindig fehér neccből varrt sapka alá rejtő, kissé maszatos, de soha nem mocskos kötényű, karcsú és magas cukrász-lánynak udvarolt a maga esetlen, faragatlan módján.
– Igen fontos dolog az egy cukrászatban dolgozó lánynál, hogy tiszta legyen a ruhája is, meg ő maga is – ezt magának morogta el Zimankó, mert úgy gondolta, túl erősen kapaszkodik ebbe a tiszta cuccba, még megzavarja az emlékek lényegét, hát inkább lezárta magában végre ezt a részletkérdést. Visszatérve pilóta kollégájára, a Szép Özvegy Öblítős Erzsi az csak a biológia volt Bajszúnak, s az alkalmi rekamiédöngetés után Bajszú is, meg Szép Özvegy Öblítős Erzsi is nyugodtabban folytatta aznapi dolgát, aminek kiváltképpen Zimankó tudott nagyon örülni.
 – Persze az élet az marha bonyolult, hát ez van – állapította meg magában Zimankó, amikor már jóval az ellátó cégből való kilépés után végül megtudta Szép Özvegy Öblítős Erzsi történetét. Az alig húszas éveinek végén megözvegyült Erzsi boldogult férjét másfél év házasság után temette el. Baleset volt, persze baleset, villant be Zimankó agyába a történet ennyi év után is. A férj, az Erzsi férje, aki kombájnista volt, az egyik csehországi vendégaratáson borult olyan szerencsétlenül a nagy orosz, rozsdabarnára festett kombájnnal egy durva kaptatón, ahol sörárpát aratott, hogy a nyitott kabinból egyenesen a még zakatoló kések közé zuhant. A téesz saját halottjának tekintette, az özvegy pedig meg se nézhette. Zárt dobozban hozták haza, senkinek nem hagyták felnyitni, nagy botrány volt abból, mert rendőrt kellett hívni, hogy neki ne essen a kombájnista apja a koporsónak kisfejszével a temetés előtt. A csehországi kórházból hónapokkal a baleset után hazakerült gépészsegéd, az esetbe beleőszült Csocsó Jancsi, egy sokkal későbbi kocsmai beszélgetéskor mesélt neki az esetről, talán már bőven tíz-tizenkét évvel is a történtek után, de akkor is remegő kézzel és reszkető hangon dadogva, miután a tizedik vodkát gyűrte magába.
 – Az úgy volt, Zimankó, az úgy volt, tudod, hogy előtte este én be, nagyon berúgtam, hidd el, de marhára, meg valami lánynál is aludtam, reggel elkéstem, oszt nem néztem meg az asztalt feszítő ékszíjt, az meg, bammeg, ha megcsúszik, az egész miskulanciát megrántja. De én mondtam, mondtam neki, bammeg, ne úgy menjék neki annak a kurva dombnak, ne lefelé gurulva kezdje, de azt mondta, ne szarjál be, Csocsó, lefelé gurulva majd spórolok az üzemanyaggal, van rá vevő, bammeg! Hát spórolt bammeg, nagyot spórolt! Én már csak azt láttam, amikor bakkan az egész, mert gyomot fogott az asztal a kombájnon, megcsúszott az ékszíj, a gép meg bakkant, bammeg, nagyot bakkant, letette az asztalt, a csávó meg csu-kafejessel bele a csép meg a kések közé, én meg hátast bele a hátsó kiskerékbe. Onnan nekem passzé, csak még azt láttam, spriccelt a vér, apuskám, százfelé, bőven, én meg elájultam, majd Prágában mosódtam fel, nyakig gipszben, bammeg, csak a csö-vemnél volt kihagyva egy lyuk a katéternek. Na hagyjál most már, mert deréktól lefelé semmi vagyok, de úgy kell nekem, minek piáltam előtte este, miért nem húztam meg azt a baszott ékszíjat! Mostan meg gyorsítva kérjél nekem vodkát, de ha lehet, száz  grammot, mint a ruszkiknál, oszt húzzál el, Zimankó, húzzál el!
 Van ez így, van ez így, ilyenek az igazi tragédiák, a csávó meg a Szép Öz-vegy Öblítős Erzsi esete. Az öblítős címet akkor kapta Erzsi, mikor egy féldepressziós, berúgós napon egyik, Zimankó által is ismert szomszédasszonyánál tett látogatásakor megitta az öblítőszert, némi önmeggyilkolási szándékkal, azt gondol-va a vegyszerről, hogy az átsegíti a férjeurához a nagy és örök sörárpamezőkre, de csak a gyomormosásig meg a pszichiátriáig jutott a másfél liternyi, márkás öblítőszer bekortyolgatásával. Visszakerülve az úgynevezett normálisba, mintegy önvigasztalásul adakozó természetű lett. Igaz, diszkréten csinálta és csak stabil vendégkörrel, tisztán biológiai igények kielégítése céljából.  Bajszú az egyik stabil kliense volt, mindig az előre megbeszélt fuvar napján gyömöszkölődtek egy másfél órácskát a kocsma és kisvendéglő irodájának megkopott rekamiéján. Tisztán biológiai igényeik és némi nemi ösztönük karbantartásának céljából!
 – Hol is hagytam el, mit is meséltem? – kérdezte Zimankó a téli csipős hidegben  kitartóan mellette ballagó barátjától, aki szinte megriadt a kérdéstől, hiszen idős társa eddig szótlanul baktatott mellette. – Tudom már, tudom, a cukrász-lányt, a Bajszú kiszemeltjét akartam neked elmesélni – s ahogy ezt kimondta Zimankó, már egészen tisztán maga előtt látta, milyen is volt ez a cukrászlány. Előhívta az emlékezet szépítő távlatából a lányt. Zimankónak rossz ízlése sose volt, a lánykának a képét magában most már lefixálta és a hozzá tartozó történeteket kezdte megidézni. Megtalálta már az arc minden pihéjét, hisz volt sze-rencséje azokat eléggé alaposan tanulmányozni egy kis ideig, aztán a jobb ajak mellett a gombostűfejnyi anyajegyet, a száj sarkában a szarakláb szirmánál is finomabb ráncocskákat, az apró fület, amibe olykor malacságot is suttogott, a hajat, aminek göndör rengetegjétől az első öleléskor megrészegedett, a karcsú, két kézzel átfogható derekat, a vékonyka, de izmos karokat, a comb belső ívén incselkedő pihéket, a lábszáron egy gyerekkori biciklibaleset sebhelyét, a tompor hűvös elefáncsontszínét, az ágyék vörhenyes háromszögét, a has kirándulásra csábító hullámait, a kicsi, formás mellek izzó golyóit, dárdahegynyi, májbarna bimbókkal, a nyak hajlását ablakkal szembeni reggeli fényben villanni. Mindenre emlékezni kezdett hirtelen. Fényezgette, becézgette az emlékeit, simogatta őket, hagyta, hogy maguktól kibomoljanak, újraéledjenek, lombosodjanak. Olyan  volt ezt megidézni, mint amikor nyári viharban szerelmes kamaszként kedvesétől elválva, hazafelé ballagott, míg szivárványt húzott fölé az ég, s tocsogott a cipője a friss, jószagú eső-től. Mert így volt, mert ilyen is volt. Szép volt.
 Szóval, már egészen tisztán fel tudta idézni a cukrászlányt meg a hozzá tartozó történetet is. Amiben nem volt biztos, úgy gondolta, majd a fantáziája átse-gíti rajta, amúgy is, ha már belefogott egy történetbe, akkor már nem volt akadály, sodorta őt a valóság és a fantázia öntvényeként megszülető, újra átélhető élményként őt megfiatalító múlt.
 Egy péntek délutánon, az utolsó szállítmány lerakodását éppen T.-be tervezték a központban, már majdnem sötét volt, pálforduló, január huszonöt környé-kén, amikor fél öt tájban már kormos az ég. Hó hullt akkor egész nap, nagy pihéjű, sofőrt és útkarbantartót bosszantó hó, csúsztak az utak, tele voltak az árkok balfácán koca úrvezetőkkel, akik a hirtelen csúszóssá lett útról a mezőre vették be a jobb kanyart T. előtt, a téglagyárnál. Bajszú irdatlanul káromkodott a folytonos várakozások miatt, aznap viccelni se volt kedve, Zimankónak így nem kellett automatikusan felröhögnie a süket, értelmetlen faviccein, hogy békén hagyja őt a pilótája. Meredten figyelt, automatikusan szólt, ha látott valami akadályozót, ami miatt ezúttal Bajszú mintha hálás lett volna. Késve futottak be T.-be, a nagyszállónál alig bírta bevenni a kanyart az IFA, csupa jég volt a cukrászda hátsó udvarába vezető lejáró, majdnem nekikoccantak a villanypóznának. Bajszúnak már káromkodni se volt kedve. Zimankó inkább kiszállt, felcsattintva régi, benzines öngyújtóját, és úgy jelezte Bajszúnak, merre és meddig tolathat az IFA. Nem köny-nyű akkora barom nagy géppel pontosan és szépen működni, vaksötétben, csúszós, jeges hátsó udvaron. Végre beálltak, leráncigálták a kék, fagyott ponyvát, és Zimankó bezörgetett a rakodórámpa végén lévő raktárabalakon.
 – Kicsit késtetek, fiúk, fél négyre vártunk, már csak én vagyok itt meg a főnökasszony – csicseregte huncutkás hangon az igen szép lány, rakoncátlan, gesztenyebarna haját fehér neccből varrt sapkája alá simogatva, kihúzva magát, derekát megfeszítve, kicsi, kerek, dárdahegyű mellét nekifeszítve a kötény felső részének. Zimankó azt vette észre, szinte ég a szeme a lánynak, hogy mikor rá néz, akkor mindig megnedvesíti kicsit a nyelve hegyével az alsó ajkát, hogy az arca kipirult, hogy a nyakán egy ütőér olyan tempóban lükteti az életet a lányban, amitől egyszerűen megszédül, aki nézi. Tulajdonképpen azt se tudta, hogy hívták a lányt. Magában Fenyőcskének becézte, sudársága, sejtelmessége, szépsége miatt. – Ha tudnád, kisanyám, micsoda ramazuri van az utakon, nem szívatnál. Hol a főnökasszony, el kéne vele számolnom, valami ládákkal tartozik a benti raktárnak. Baba vagy kislány, nagyon baba, mikor leszel már Bajszúné, na monjad, cicus, mikor? – kéjelegte félhülye mosollyal Bajszú a lánynak.
 – Tudod mikor megyek hozzád, Bajszúkám? Majd ha megint sortüzet fognak lőni a második világháborúból emlékműnek itt maradt ágyúból, na majd akkor hozzád megyek. Menj a főnökasszonyhoz, majd ezzel a fiúcskával kipakolom az árut!
 Fiúcskával. Csak így mondta, hogy fiúcskával. Na jó, Zimankó ekkortájt talán elmúlt már huszonkét éves, s bár kidolgozott izmos srác volt, az arca akár egy kamaszé. Nagy álmos vagy inkább álmodozó zöld szemek, hosszú arc, vállig érő barna haj, keskeny száj, amiben szinte mindig ott lógott egy cigi, már csak a megjelenés hatásossága kedvéért is. Végül is nem bánta, hogy lefiúcskázta őt a cukrász-lány. Hirtelen valami meleget érzett a torkában, valami felbuzduló erőt, érezte, ez a péntek este sokáig megmarad még benne. Igen, a lány, a cukrászlány talán két-három évvel idősebb volt nála, lány volt még, míg korosztálybelijei már mind gye-rekes anyák. A magassága miatt nem tudott magának rendes párt találni, a Bajszú-féle sofőrökből, részeges senkikből pedig nem kért, pedig sokan csapták volna neki a szelet, azt gondolva róla, könnyű préda, vénlány, hát biztos adakozó természetű. Zimankó szerencséjére nagyot tévedtek, akik ezt hitték a lányról.
– Rendeltem két láda tojáslikőrt, elhoztátok? Ja, meg nem szilvalekvárt, hanem barackízt kértem a raktárból, látom, a kétféle liszt itt van, a cukor is, tojásporból egy dobozzal kevesebb, de nem gond, kibírjuk nélküle, pudingporok rendben, márkás pia rendben, üdítő rendben, de ez a láda repedt, ezt cseréld ki, nem veszem át még tőled sem! – így osztotta le néhány perc alatt Zimankót a lány.
 – Figyelj, mondd meg Bajszúnak, hogy veletek megyek hazafelé, majd a központnál kiszállok. Most mit nézel? Ha egyszer ott lakom és miattatok már nem érem el a munkásjáratot, valahogy csak haza kell jutnom, nem?! Nem akarok Baj-szú mellett ülni, te ülsz az IFA motorházán! Nyugi, ne válaszolj, megéri neked, ha így lesz! – és ettől a második, neki szóló, lényegre törő leosztástól Zimankó fejében villogni kezdett a vészfény.
Soha még ilyen gyorsan nem rakodott le ennyi árut, pedig kétszeresen vigyázott  mindenre. Bajszú az elkevert ládák miatt majdnem tizenöt percig vitatkozott a főnökasszonnyal, néhány szó és veszekedésfoszlány kiszűrödött a tejüveges irodaajtó mögül. A legszebb, a főnökasszonyt illető jelző az unalmas, nagypofájú, pletykás zsírteve, a másik oldalról érkező dicséret pedig a majomarcú, senkiházi debilvakarék volt. Zimankó a gyors lerakodás közben nem vette észre, mikor jött elő az öltözőből a civilbe öltözött cukrászlány.
 – Különben Bori vagyok, de nem Boriska, mint a szomszéd tehene, hanem Borbála! Te meg, ha nem tévedek, Zimankó vagy, és új fiú a cégnél, de egészen jó idegrendszered lehet, ha lassan két hónapja bírod ezzel az agyalágyult Bajszúval. Istenem, a sírba kerget a baromságával, hogy menjek hozzá feleségül! Szerinted van tükre? – s a választ meg se várva. otthagyta a lány Zimankót a raktár ajtajában, és az IFA felé tipegett. Bajszú éppen befejezte a vitát a főnökasszonnyal, megoldották az elkevert ládák dolgát, végül békében váltak el, de az unalmas, nagypofájú, pletykás zsírteve meg a majomarcú, senkiházi debilvakarék azért mindkettőjükben hagyott némi nyomot.
 – Nida, potyautas, Zimankókám, há’ nézzed mán, kit nem sodor az IFA fedélzetére a jósors?! – próbált meg jópofáskodni Bajszú, de a cukrászlány, vagyis Bori egyetlen tekintettel leföldelte. Beszálltak, a sötét hátsó udvarból kifelé már könnyebben ment a kihajtás, még a villanypóznát se sodorták el, pedig az gyanúsan benne állt a nyomvonalban. Gyorsan nem lehetett hajtani, megint sűrűn havazni kezdett, Bajszúnak pedig sem ideje, sem kedve nem volt ahhoz ezúttal, hogy marhaságokat karattyoljon, viccet meséljen. Az utat figyelte meredten, szinte nekitapadt a szélvédőnek, negyvennél gyorsabban nemigen tudott hajtani, s volt, ahol lépésben vánszorogtak, különösen a T. melletti lejtős, majdnem tíz kilométeres szakaszon.
Zimankó a motorházon ült, nem volt túl kényelmes a hely, de mivel félig háttal volt legalább Bajszúnak, nem a piltóta rossz arcát kellett bámulnia,  hanem  végig profilból gyönyörködhetett Bori, a cukrászlány arcában. Zimankó hosszú kezével a saját térdén próbált meg támaszt keresni, a kanyarokban néha neki-neki ütődött a keze a lány vállának. Legelőször még véletlen volt, de másodszor már ő is akarta, hogy hozzáérjen a lányhoz. A néha szemből jövő autóknak az IFA ka-binjába bevilágító fényében ilyenkor mosolyogni látta Borit. Aztán egy nekikoccanás után rajta hagyta a kezét a vállán. Ráomlott a kezére a barna, hosszú, csi-gákba csavarodó haj, aminek még a zöldalma-illatát is érezni vélte. Ezek még azok az idők voltak, mikor a lányoknak még zöldalma-illatú volt a frissen mosott hajuk! A hosszú, lépésben megtett lejtőn odáig merészkedett Zimankó keze, hogy megsimította Bori arcát. A lány szája sarkában ekkor fedezett fel egy kicsike ráncot Zimankó, egy kicsike ráncot, amit  már elkezdett felrakni egy érett lány, egy szép, fiatal és magányos nő arcára az idő.
– Jaj istenem, ne rontsam  el, csak el ne rontsam! – ezen izgult magában Zimankó. Lassan haladtak. A város határában, ott, a központtól alig tíz kilométernyire sem talán, Bori egy hirtelen IFA-csúszás miatt elkapta Zimankó kezét. Onnantól kezdve már nem is engedte el, míg a központig nem értek. Már a városon át döcögött a gép, Bajszú szótlan volt, szeme piros, mint a belga nyúlnak, akár azt is láthatta volna, ha jobban kiegyenesedik a volán mögött,  hogy utasai, Bori és Zimankó keze vészesen összefonódott, láthatta volna egy ideje, hiszen a városi sárga neonlámpák fénye bevilágította már az IFA kabinját. Bajszú zakkanva állt meg a központ kapujában, csak a fejével intett, hogy kiszállás.
– Hétfőn nem elaludni, ne rúgj be, mert szétrakom az arcod a flaszteron, tróger! – ezzel a szöveggel köszönt el, Borira meg csak ránézett vérben forgó szemekkel, de a lány állta a nézését,  biccentett neki, és kiugrott a kocsiból. Friss, nagyon friss hidegű este lett, mire beértek a központba.
– Na drága öcsém, majd elmesélem még én ezt a cukrászlányos történetet neked egyszer, csak most essünk túl a hivatali dolgokon. Abban most már biztos vagyok, régen sokkal szebbek és sokkal kedvesebbek voltak a cukrászlányok – mondta Zimankó, s magában somolyogva már tovább is fonta a régi, ifjú Zimankó meg Bori, a magas, csinos cukrászlány történetét. Drága öcsém pedig hümmögve bólogatott, s nem mondta meg Zimankónak, hogy bár bő félórája ballagtak már a szecessziós kávéháztól a megyeháza felé, Zimankó ez alatt az út alatt egyetlen hangos szót nem szólt, csak hol mosolygott, hol mormogott valamit érthetetlenül. Csak két jelzős szerkezet csúszott ki a szájából érthetően a gyaloglás ideje alatt. Az unalmas, nagypofájú, pletykás zsírteve meg a majomarcú, senkiházi debilvakarék. De ennyi már egy tapasztalt szerkesztőnek elég ahhoz, hogy tudja, Zimankóban éppen egy történet van elindulófélben, ami talán még érdekes is lehet a későbbiekben.