Benyovszky Krisztián / „Nyalatja magát, mint a méz”

Az újraolvasott Macskakő

Az irodalmi hermeneutika megtanított bennünket arra, hogy az újraolvasás esetében tulajdonképpen nem is magát a szöveget olvassuk újra, hanem annak első olvasatát. Az újraolvasás tárgya tehát saját korábbi konkretizációnk, a műhöz csak ennek szűrőjén keresztül juthatunk el.

Még szigorúbban és pontosabban fogalmazva: számunkra, újraolvasók számára ez az első olvasat jelenti „a” művet. A „mű önmagában” egy spekulatív tételezés, s a befogadói gyakorlat (esztétikai élmény) szempontjából teljességgel irreleváns.
Köztudott az is, hogy minden terjedelmesebb szöveg olvasása önkéntelenül is az információk bizonyos fokú megszűrését vonja maga után: egyes motívumok, gondolatok és témakörök kiemelését, mások elfelejtését. Egy kisvakond szorgalmával haladunk előre, szóról szóra, sorról sorra; hányjuk magunk mögé a földet, mindig az előttünk lévő szakaszra összpontosítva, s csak ritkán pillantunk hátra. Egyébként nem is biztos, hogy látnánk valamit – hacsak útközben nem raktunk le a későbbi tájékozódást elősegítő jelzéseket.
Az irodalmi vak(ondok)sághoz visszatérve: egy ceruza sokat segíthet abban, hogy az egyszer már megtett utat ismét úgy járjuk végig, mint annak idején (leg-alábbis megközelítőleg úgy, a régi nyomokon haladva). Szinte soha nem olvasok ceruza nélkül. Reflexszerűen húzom alá az akkor valamilyen szempontból fontosnak vagy érdekesnek érzett részeket, s látom el jegyzetekkel a lapszéleket. Így aztán, ha később előveszem a könyvet, nemcsak emlékszem az első olvasatomra, hanem látom is a kontúrjait. Nagyon tanulságos utólag szembesülni azzal, hogyan is olvastunk néhány évvel korábban, hova is tettük ki a hangsúlyokat, milyen más köny-vek jutottak közben eszünkbe, min bosszankodtunk etc.
Nemrég újraolvastam Lengyel Péter Macskakőjét. Tíz éve írtam róla elemző tanulmányt, mely aztán első és második kötetemben is szerepelt. Szétesőben lévő példányom ennek megfelelően tele van aláhúzással, oldalszámos keresztutalásokkal, nyilakkal, csillagokkal, és alig találtam benne üres helyet az új reflexióknak.

Ha rövid akarok lenni, akkor azt mondhatom: semmilyen radikális átrendeződés vagy újrahangolás nem történt; az, ami akkor tetszett, most is magával ragadott (a századforduló Budapestjén játszódó detektívtörténet), a föld- és emberiségtörténeti fejezetekkel kapcsolatos kifogásaimat, azok minden nyelvi kimunkáltsága mellett, továbbra is fenntartom (inkább éreztem tehernek, mint a krimicselekménybe szervesülő rétegnek), a „Most”-fejezetek között viszont akadtak olyanok, amelyekre másodszor már jobban felfigyeltem (a magyarellenes román hatóságok szemétkedései). Mégsem volt tanulság nélkül való a második forduló. Olvasatom gazdagodott néhány frissen felfedezett utalással, azt hiszem, néhány narrációs fogás titkához sikerült valamelyest közelebb férkőznöm, s az azóta eltelt időszak irodalmi és elméleti tapasztalatai pedig új horizontokat nyitottak meg előttem a detektív-sztori értelmezését illetően. Ezekről számolnék be az alábbiakban röviden. 
Nagyképűen hangzik, de a krimihagyományhoz való viszony szempontjából semmi újat nem fedeztem fel a szövegben. Ahol aláhúztam volna, ott virított már a tíz évvel korábbi megjegyzésem: a seb, a varrás, a kalács mint jelek, „akárcsak Holmes”, „Poirot-effektus”, „Maigret familiaritása”, „Az ellopott levél” – és más hasonlók. Amire viszont akkoriba kevésbé figyeltem fel, az a város ünnepi terjeszkedése és a bűnügyi cselekmény előrehaladása közötti szoros kapcsolat: úgy halad előre a nagy ékszerrablást előkészítő történet, lassan, komótosan, ugyanakkor végzetszerűen, mint amilyen gondosan és körültekintően építgeti a szerző a millennium lázában égő Budapest világát. A városépítés nagyra törő munkálatai a több szálon futó – egyidejű, egymással kereszteződő és egymásban tükröződő eseménysorokat közvetítő – narráció tempóját képezik le, mely ugyanakkor megfeleltethető a bűnbanda mesterkedéseinek. „A jó munkához idő kell, nincs ez másképp a mesemondásban és a kasszabetörésben sem” – olvassuk. A jelentő (elbeszélés) és a jelentett (történet) tehát ikonikus viszonyban áll egymással.
És még egy szempontból fontos a (nagy)város és a krimi találkozása, melynek jelentőségét – Walter Benjamin és Siegfried Kracauer vonatkozó klasszikus tanulmányait akkor még eléggé nem ismerve – a Macskakőre nézve csak most látom igazán: egyrészt a térbeli elrendezés jellege, másrészt a tömeg jelenléte miatt. Mindkettő alapvetően meghatározza a bűnüldözők munkáját. A metropolisz nagy tömegeket befogadó élettér, mely ebből adódóan mindig eseménydús hely, a történések magas fokú koncentrációja jellemzi. Ez annyiban játszik a bűnöző kezére, hogy lehetőséget teremt a számára az elvegyülésre; beleolvadhat a legkülönbözőbb társadalmi státusú városlakók színes sokaságába, s ezáltal észrevétlenné és szinte láthatatlanná válhat. Ezt megkönnyítő körülmény továbbá a teljességében átlátha-tatlan városi tér labirintusszerű jellege. Megannyi potenciális rejtekhely és menekülési útvonal. Ilyen körülmények között aztán a sikeres nyomozói munka elengedhetetlen előfeltétele az alapos városismeret (lásd Holmes, Maigret, az amerikai „kemény detektívek” vagy éppen Dajka esetét). Nem véletlenül rója fáradhatatlanul Dajka vizsgálóbíró az utcákat hivatali idején kívül is, és látogatja sorra az olyan helyeket, ahol az egyes negyedek életére vonatkozó információkhoz juthat. Munkáját nagyban nehezíti, hogy az ünnepségek miatt alkalmi munkások, kereskedők és persze csalók és zsebmetszők addig nem látott tömege áramlik Budapestre. Igyek-szik kezében tartani egyelőre még emberléptékű városát, számon tartani a fontosabb fel- és alvilági történéseket; ez úgy-ahogy még sikerül neki, de már belátható közelségbe került az a pillanat, hogy az épületek és utcák gigantikus kolosszusa felülkerekedjék rajta. 
Az elmúlt években sokat foglalkoztam a városi jelek világával és azok irodalmi ábrázolásával (A város szemiotikája az irodalomban). Nem értem, hogy feledkezhettem meg közben a Macskakőnek erről az oldaláról. Beszélő cégtáblák, plakátok, viszonylag sűrűn változó utcanevek, a nyilvános vécék cenzúrázatlan üzenetei, s a nyüzsgő Budapest soknemzetiségű lakosságának névadási, öltözködési és társalgási szokásai – mindez egy önálló feldolgozás tárgya lehetne.
Több kritikus feltárta már a művet sűrűn behálózó macska, kő, illetve macskakő szavak narratív szimbolikáját. A kő jelenti a történet és az elbeszélés metaforájaként működő útburkolatot (macskakő) éppúgy, mint a Kék vér nevű híres gyémántot, a betörőbanda áhított zsákmányát is. A drágakő útjáról – a megtalálástól a csiszoláson és végső kimunkáláson át az értékesítésig – részletesen beszámol a regény, s még részletesebben a megszerzésére tett erőfeszítésekről. Dajka csakhamar szagot fog, és nemzetközi hatósugarú nyomozás veszi kezdetét. A zárai kasz-szafúrásról ottani kollégája és személyes jó barátja, Gioielli kapitány küld villámgyors és alapos jelentést. Beszédes a neve: olaszul ékszert jelent.
S legalább ennyire beszédes azé a hatodikos diáké is, aki a villanyvasútról készített, sajátos elképzelést tükröző rajza miatt említődik egy rövid, zárványszerű epizódban: Bodnár Botond. Bognár tiszthelyettes és Both Benedek egyaránt felidéződött bennem (persze csak most, másodszorra), különösen azért, mert egy hatalmi erőviszonyokat átrendező iskolai verekedésről van szó, egy újonnan érkezett vidéki és egy erősebb, agresszívebb városi diák között. Talán nem jutott volna eszembe, ha nem volna közismert a szerző szoros kötődése Ottlik személyéhez és prózaeszményéhez, és nem erősítene rá erre az idősíkokat sűrűn váltakoztató és lebegtető narráció, mely az Iskola a határonnak is egyik megkülönböztető jegye.
S ahogy a szerző az utcai cégtáblákon szereplő nevek közé becsempészi az édesapjáét („Merényi géptervező irodája”) – nem húztam alá, tehát annak idején ezt sem vettem észre. Mint ahogy annak a hasonlatnak a jelentőségét sem, amely a bűn-ügyi rejtély megoldása szempontjából oly fontos Csacska Macska mulató és bordélyház, illetve a regényíró dolgozószobája között teremt kapcsolatot: „Ha olykor betámít Piros, vagy valamelyik másik, élvezik a kuplerájomat. Annyira otthonos, mondják, a szobám.”
Apróságok ezek, tudom, de ebben is megmutatkozik az, hogy Lengyel Péter – Kosztolányi és Ottlik nyomdokain haladva – milyen műgonddal is szőtte meg regénye textúráját. 
Ami most is leginkább magával ragadott: az a narráció műfajidegen időkezelése, illetve az elbeszélői hang és tekintet körmönfont játéka. Az, ahogyan a múlt–jelen–jövő rétegei vagy síkjai között lavíroz, ahogy – filmes fogalmakkal élve – „úsztat”, illetve egymásra és szorosan egymás mellé montíroz időben és/vagy térben távoli eseményeket, egyszerre keltve fel a toporgás és a nem szűnő lendület érzetét; ahogy egy mondattal előrevetít, de egyben ködösít is, beavat, majd utána zavarba hoz – nem akármilyen írói bravúr. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a krimiíró Lengyel Péter mindvégig a tűzzel játszik, hiszen ahhoz fűződik érdeke, hogy fenntartsa a feszültséget, csak módjával adagolja az információt, megőrizve ezzel a regény továbbolvasását nagyban tápláló rejtélyességet. A bűnöző és a nyomozó nézőpontját váltogató, utólagos tudást mozgósító és sejtetésekkel telitűzdelt elbeszélésmód alkalmazásával azonban csak a maga munkáját nehezíti. Mégis – a regény letehetetlen, ahogy a régi ponyvaárus mondja portékájáról: „Nyalatja magát, mint a méz.” Az elbeszélő sokat szöszmötöl, ráérősen fűzi a szálakat, távoli előzményeket és kései következményeket szembesít egymással, pontos időbeli és térbeli koordinátákat ad meg, rengeteg nevet sorol fel – egy hagyományos krimiszerző aligha engedné ezt meg magának; mindenképpen igyekezne szűkszavúbb, dinamikusabb és célratörőbb lenni. Lengyel Péter azonban a feszültségteli komótosság jegyében mesél, s ez válik a Macskakő egyik védjegyévé, s az újraolvasás(ok) élményét garantáló poétikai fogássá.
Nem véletlenül folyamodtam az előbb filmes metaforákhoz. Ha van magyar regény, amely filmvászonra kívánkozik, akkor a Macskakő bizton az; véleményem szerint benne van még egy sorozat lehetősége is (az viszont már rendezői értelmezés kérdése, hogy a krimiszálon kívül mi és hogyan építhető be a forgatókönyvbe az őstörténeti és a mai eseménysorokból). Ezért örültem meg a regényadaptáció storyboard-részleteinek (Kalligram, 2009. 10. szám, 70–80.), melyek azt sugallják, hogy valami készül. A forgatókönyvíró, Gazdag Gyula egy vele készült korábbi interjúban viszont már négy évvel korábban a küszöbön álló forgatás előkészületeiről beszélt (lásd: http://lengyel.irolap.hu/hu/macskako-1). Nem tudom, hol tartanak a két-órásra tervezett film munkálatai, vagy, hogy egyáltalán elkezdődtek-e; mindeneset-re, ha valamilyen csoda folytán elkészülne, nem sokat késlekednék írni róla – jó alkalom volna ez a mű otthonos világába való ismételt visszatérésre.