Benyovszky Krisztián / „…kezded éppen olvasni”

Formás külső, élénkpiros viselet a karcsú derekat átfonó kék övvel, ellenállhatatlan hang, sugárzó latinos szellem, játékosság és érzékiség – sokakat elcsábított. Akik csak egy kicsit is közelebbi ismeretségbe kerültek vele, azoknak szomorú volt azután a kényszerű búcsú. Nem volt gőgös vagy rátarti, mindenkinek egyformán megnyílott, aki hajlandó volt elfogadni őt olyannak, amilyen.

 Sokan pályáztak rá, s tettek is azért, hogy megszerezzék; még többen, a habozók és félénkek, csupán sóvárogtak utána, s nekik csak egy reményük maradt: hogy a véletlen vagy az isteni kegyelem összehozza majd őket Vele a Múzeum körúton, valamelyik aluljáróban vagy egy félreeső utcában. Erre azonban az idő előrehaladtával egyre kevesebb esély mutatkozott.
És a napokban, több mint húsz év bujkálás után, váratlanul újra megjelent a nyilvánosság előtt.
Alig hittem a szememnek, amikor rábukkantam az erről tudósító cikkre a hálón. Külseje megváltozott, kicsit erősebb lett derékban, veszített hajlékonyságából, fazont is váltott (a kihívó vöröst diszkrét szürkére cserélte), de tagadhatatlanul ő volt az, a neve és a címe nem változott – Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó.
Azt hiszem, kevés olyan regény van, melynek újrakiadását annyian és annyira vártuk volna, mint az Utazóét. Hány és hány irodalombarát esett miatta végső elkeseredésében a könyvlopás bocsánatos bűnébe. Antikváriumok polcain hiába kerestük hajlékony, vörös gerincét, meg kellett elégednünk az egyre hosszabb várakozólistákra való feliratkozással (Nota bene: a megjelenéssel szinte egy időben 9900 forintra kúszott fel az ára egy használt példánynak az egyik online könyvkereskedés honlapján!) A szerencsésebb könyvtárakban is csak kevés példány volt belőle, s még azok száma is, az említett okokból kifolyólag, lassan, de biztosan apadt. Fénymásolatokban, később szkennelt változatokban élt tovább. Ez persze nem helyettesíthette a Könyvet, csak kényszermegoldás volt.
Hogy mi az oka ennek a rajongásnak?
Válaszul e kérdésre csupa reklámszlogennek ható – olcsó és semmitmondó – jelzőkkel teli állítást tudnék megfogalmazni a könyv eredetiségéről, összetéveszt-hetetlenségéről, olvasmányosságáról, meghökkentő fordulatairól és arról, hogy a legkülönfélébb olvasói igényeket képes kielégíteni. Úgy érzem azonban, hogy itt indokolt az effajta minősítés, és teljes mértékben aligha megkerülhető e fogalmak használata. Minduntalan azon kapom magam írás közben, hogy én is át-átcsúszom a kultikus beszédmód stílusregiszterébe, ami egyébként meglehetősen távol áll tőlem. Úgy látszik, ez is az olvasás természetéhez (hatalmához?) tartozik, hogy vannak könyvek, amelyeknél nem tudjuk megtartóztatni magunkat, s a higgadt érvelésen rendre felülkerekedik a magasztalás hangja.
Nem csoda, hisz hány olyan könyv van, ami ilyen – azóta már legendássá vált – mondatokkal indul: „Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót kezded éppen olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb gondolatot” (5.). S hány olyan, melynek első fejezete arról szól, hogy mi, megszólított olvasók miképpen is jutottunk (juthattunk) a kezünkben tartott példányhoz? Amiről aztán a történet szerint csakhamar kiderül, hogy nem is Calvino műve, hanem egy lengyel író alkotása, illetve valószínűleg az sem, hamarább egy elve-szett mű töredéke, vagy egy azóta kihalt nyelven írott regény fordítása, esetleg közönséges hamisítvány… Nem folytatom. Aki olvasta az olasz szerző lebilincselő művét, az tudja, hogy a számozott fejezetekből kibontakozó történet nagy részét különféle könyvek és kéziratok – eredetik, hamisítványok, valódi és álfordítások, hibás példányok – utáni hajsza teszi ki. Ami rögtön felveti a következő fontos kérdést a regénnyel kapcsolatban: Szükséges-e, hogy végig pontosan átlássuk e páratlanul izgalmas filológiai oknyomozás minden láncszemét és kanyarulatát – vagy hagyjuk magunkat sodortatni az árral, s ha úgy adódik, nyugodtan veszítsük el újra és újra a fonalat? A műből idézve: „az intellektuális boncolgatás” vagy a „primitív olvasás” (99.) stratégiáját részesítsük előnyben? A jó az, hogy bármelyik mellett döntünk is, az élvezet garantált.
Az Utazó, Calvino más műveihez (Láthatatlan városok; Az egymást keresztező sorsok kastélya) hasonlóan bonyolult, ugyanakkor precíz megszerkesztettségével tűnik ki. Nem egy rendszerező hajlamú irodalmárt indított már arra, hogy táblázat, algoritmus vagy ágrajz segítségével próbálja meg átláthatóbbá tenni a szöveg narratív struktúráját. (Tegyük hozzá, hogy a mű megjelenése után fél évvel, egy kritikára reflektálva, maga a szerző is készített valami hasonlót Se una notte d’inverno un narratore – Ha egy téli éjszakán egy elbeszélő címmel;1 majd később, Greimas szemiológiai kép-letét felhasználva, még egyet.2) Ilyen fokú vagy ezt valamilyen mértékig is megközelítő egzaktságot nem ígérek. Ettől szerényebb céljaim vannak. Arra a kérdésre próbálok meg választ adni, mi az, ami e különféle műfajokat és irodalmi beszédmódokat sűrűn váltogató regény egyik, kiemelt fontosságú közös nevezője lehetne?
A felfedezés értékű, bombasztikus kinyilatkoztatás helyett egy újabb közhely-szerű állításra futja csak: az Utazó az olvasásról szól, arról, hogyan, milyen körülmények között, milyen ösztönzések hatására és milyen szándékoktól vezérelve olvasunk – nemcsak (szépirodalmi) szövegeket, hanem, ezek analógiájára, embereket (arcokat, gesztusokat) és eseményeket is. Jóllehet nagyon is adná magát, a regény első és utolsó előtti fejezetében található szellemes könyv- és olvasástipológiai katalógus ismertető elemzésétől ezúton eltekintek, akárcsak Olvasó és Olvasónő kapcsolatának alakulástörténetétől is. S nem foglalkozom Silas Flanery naplóbejegy-zéseinek befogadáselméleti tanulságaival sem (ezen alapul H. R. Jauss klasszikus elemzése).3
Reflexióimat arra alapozom, amire csak a regény harmadik, a magyar fordítást immár az eredetivel együttfuttató olvasásom során figyeltem fel: hogy szinte minden fejezetben találkozunk legalább egy olyan szereplővel, aki egy sajátos, a többiekétől elütő olvasásmód megtestesüléseként értelmezhető. S ez az önmagában is figyelemre méltó „olvasói galeri” akkor válik még érdekesebbé, ha felismerjük, hogy általános, tipológiai érvényükön túl mindegyikük a Calvino-regény olvasási tapasztalatait is leképezi. Fogalmazhatunk úgy, hogy a regény narratív felépítése a főszereplő Olvasón kívül bennünket, mindenkori empirikus olvasókat is rákényszerít arra, hogy – bizonyos ideig és bizonyos szinten – hozzájuk hasonlóan olvassunk. Persze valamelyest ellenállhatunk ennek, de aligha tudjuk teljesen kivonni magunkat e behatás alól. Amikor tehát alaposabban szemügyre vesszük őket, valamelyest „esztétikai önvizsgálatot” is tartunk. Lássuk először a portrékat, s utána azok poétikai tükörjátékát.4 

A hivatásos olvasó

Elsőként egy olyan olvasóról szólnék, aki nem – illetve nem elsősorban – szórakozást keresve vagy tudásvágytól hajtva olvas, hanem mert ez a dolga, ezért fizetik. Nevezzük hivatásos olvasónak. Ő Cavedagna doktor, a kiadó mindentudó szerkesztője, akinek rengeteg kézirat megy át a kezén nap mint nap, s mégsem elégedett. Úgy érzi, hogy amit hivatásszerűen művel, az messze van attól, ahogyan a könyveket gyerekkorában falta: „Otthon, a szülőfalumban kevés volt a könyv, s akkor igen, akkor olvastam… Mindig tervezem, hogy ha egyszer nyugdíjba vonulok és hazatérek, megint úgy fogok olvasni, mint régen. Időnként félreteszek egy-egy könyvet, hogy majd mint nyugdíjas elolvasom, de aztán arra gondolok, hogy ez már nem lesz ugyanaz… Ma éjjel azt álmodtam, hogy otthon voltam, a falumban, kerestem valamit a baromfiólban, tudja, a kosárban, ahova a tyúkok tojni szoktak. És mit találtam? Egy könyvet! Egy könyvet, amit kisfiú koromban olvastam… népszerű kiadás, tépett, szamárfüles lapok… a fekete-fehér metszetek színes ceruzával kiszínezve… Tudja, gyerekkoromban a tyúkólba bújtam olvasni…” (104.). Eszünkbe juthat róla Az eltűnt idő nyomában Marcelje, aki szobájának friss, nyugalmat árasztó homályába vonul vissza olvasni. Az olvasás mindkettejük számára egyfajta menedék, a kivonulás, a világ elől való elrejtőzés egyik módja, mely ugyanakkor új, belső világokat nyit meg előttük.
Cavedagna vallomásából egyértelmű, hogy veszteségként éli meg a profi olvasóvá válás folyamatát. Ezt próbálja elkerülni Olvasónő, aki épp attól való félelmében nem hajlandó átlépni a kiadó küszöbét, hogy elveszíti az érdek nélküli olvasás képességét: „Létezik egy határvonal: egyik oldalán azok vannak, akik csinálják, a másikon, akik olvassák a könyveket. Én az olvasók között kívánok maradni, ezért mindig vigyázok, hogy ne lépjem át azt a vonalat. Különben befellegzett az érdek nélküli olvasás örömének, vagy legalábbis olyasmivé alakul át, amit nem akarok” (99.).
Szórakozás – munka, hedonizmus – pragmatizmus, érdeknélküliség – célirányosság, belefeledkezés – elidegenítő kritikai reflexió, intenzív olvasás – extenzív olvasás: aki az irodalommal valamilyen szinten „szakmailag érdekelt” kapcsolatban van, azt hiszem, nagyon jól ismeri ezeket az ellentmondásos érzéseket, és megérti Cavedagna doktor nosztalgikus vágyódását.
Hozzátenném azonban, hogy hivatásos olvasónk nem beszél arról az örömről, amely a szerkesztőt fogja el egy kiváló kézirat átolvasása után, mert arra gondol: lesznek még néhányan, akik az ő közvetítő munkájának köszönhetően részesülnek majd hasonló élményben.   

A kisajátító olvasó

Az előbbihez hasonló olvasói magatartást tükröz a regényben Olvasónő (Ludmila) húgának, Lotariának a példája. Annyi különbséggel, hogy a művelt, széles látókörű, éppen ezért nyitott Cavedagnával szemben az ő befogadói horizontja behatároltabb és merevebb. Megvetően beszél nővére „tétlen, passzív, regresszív” (198.) olvasási szokásairól, arról, hogy az mindent elfogad a szerzőtől, és semmin sem akad fenn a szövegben. Ő ellenben mindig valamilyen határozott előfeltevésből közelít a szöveghez; tudja, hogy mit keres, s azt általában meg is találja. Használatelvű olvasásmód az övé, mely irodalmon kívüli szempontoknak rendeli alá a recepciót – ami pedig könnyen vezet oda, hogy nem engedi érvényre jutni a szöveg igényét. Lotaria kisajátítja a regényeket, elméleti tézisek demonstrációs eszközévé fokozva le azokat.
Egy szerző szempontjából ez a művek teljes elidegenedését vonja maga után: „…ha az ő szemével nézem a könyveimet” – mondja Silas Flanery –, „nem ismerek rájuk” (198.). A lány által vezetett olvasókör elszánt és harcias tagjaiban a pszichoanalitikus, a marxista, a strukturalista és a feminista kritikusok paródiáját rajzolja meg Calvino, pontosabban ezen keresztül bármilyen elméleti szempont szűk-látókörű és gépies alkalmazását. A gúnyrajz Lotaria számítógéppel végzett szövegvizsgálatában csúcsosodik ki, mely bizonyos szavak gyakorisági mutatója alapján következtet a mű mondanivalójára: „Valójában mi egyéb az olvasás, mint bizonyos témák periodikus visszatéréseinek, formák és jelentések makacs újra és újra feltűnésének a regisztrálása? Az elektronikus olvasás jelzi az előfordulások gyakoriságát, s elegendő végigfutnom a jegyzéket, máris tudom, milyen problémákat vet fel a tanulmányozandó könyv” (199.). Ezzel teljességgel elveszik az olvasás személyes és élményszerű dimenziója, a mű mint esztétikai objektum helyébe egzakt adatokból felépülő fantomok lépnek.

Uzzi Tuzzi, a testtel olvasó

Amikor ma olvasásról beszélünk, általában néma, magányos tevékenységet értünk alatta, melynél a szemnek, a látásnak van kitüntetett szerepe. A művelődés- és kultúrtörténetből azonban tudjuk, hogy az antikvitás nagy részében felettébb ritka eseménynek számított ez, és az általános gyakorlat – még az írásbeliség kezdeti idő-szakában is – a nyilvános és hangos olvasás volt, ahol sokkal nagyobb szerep jutott a fülnek, a hallásnak és a szöveg mások általi közvetítésének. A (fel)olvasás szorosabban kötődött a hangos kimondás aktusához, a befogadás előfeltételeit a mű beszéd általi újrateremtése biztosította. Az agyagtábla, a pergamen, a papirusz vagy egyéb materiális szöveghordozók mellett hangsúlyozni kell a hivatásos előadó hangjának és testének kommunikációs – közvetítő és értelmező – szerepét.  A hang és a test értelemközvetítő funkciója az írás térhódításával, az olvasás egyre intimebbé válásával, a sokszorosítás tökéletesedésével és az olvasáskultúra fokozatos demokratizálódásával egyenes arányban csökkent; az előadó-művészet, a szerzői felolvasások vagy éppen az irodalomoktatás gyakorlatában azonban a mai napig tovább él.
Az Utazó negyedik fejezete egy ilyen archaikusnak mondható olvasásese-ményt örökít meg. A jelenet főszereplője a kimmer nyelv és irodalom tudora, Uzzi Tuzzi professzor, aki egy történetre éhes diákokból álló társaságnak igyekszik tolmácsolni Ukko Ahti Fölébe hajolván a meredélynek című regénytöredékét. A „tolmácsolás” itt szó szerint és átvitt értelemben is értendő: Tuzzi professzor ugyanis magában „csípőből” fordít egy senki által sem értett, holt nyelven írott szöveget, majd hangosan, magyarázó megjegyzések kíséretében továbbmondja azt a hallgatóságnak. Ami persze eleinte némileg nehézkessé és hektikussá teszi a produkciót, de aztán ez a kezdetben egyetemi előadásnak tetsző, később már az eredeti szöveget is bevonó, szertelenül hömpölygő olvasás lassan-lassan meghozza gyümölcsét: „A regény anyaga, a szöveg, fölébe kerekedett a hang bizonytalankodásának; folyékony lett, áttetsző, folyamatos; Uzzi Tuzii úgy úszkált-fickándozott benne, mint hal a vízben, dikcióját megfelelő taglejtésekkel (szétterpesztett ujjú keze akár egy uszony), ajakmozgásokkal (szájáról légbuborékként szállongtak a szavak) s tekintettel (úgy futotta át a sorokat, ahogyan a hal néz szét a mélység fölött, de az akvárium látogatójának is ilyen a szeme, amikor egy hal mozdulatait figyeli a kivilágított medencében) kísérve” (74.)
A professzor az egész testével olvas, a tekintet, a mimika, a gesztikuláció mind a még viszonylag cseppfolyós szövegértelem rögzítésének, formába öntésének a szolgálatában áll. Teljességgel be- vagy kitölti őt a mű, s ez mintha kiütközne a testén, amely akaratlanul is médiummá, közvetítő közeggé lényegül át. Uzzi Tuzzi egy modernkori rapszodosz, felolvasása valódi hermeneutikai teljesítmény: kimond, magyaráz és fordít egyszerre. E három – egymáshoz egyébként szorosan kapcsolódó szellemi tevékenységforma – az elején még elég szervetlenül él egymás mellett, a köztük lévő váltás nem elég olajozott, de később, a helyes arány és ritmus megtalálásával az akadémikusnak induló felolvasás valódi művészi produkcióvá érik. Ezt érzékelteti Olvasó reakciója: „Immáron megváltozott körülötted minden, eltűnt a tanszék, el a professzor, könyvespolcok sincsenek sehol: beléptél a regénybe, látod az északi tengerpartot, s nyomon követed a finom urat” (75.).

A paranoiás olvasó

„Meggyőződésem, hogy a világ mondani akar nekem valamit, üzeneteket, felhívásokat, jeleket  küld” (58.). Ezzel a naplóbejegyzéssel indul a Fölébe hajolván a meredélynek című, fentebb már említett regény. A mondat kiválóan tükrözi szerzőjének nemcsak a lejegyzés pillanatában aktuális lelkiállapotát, hanem általános beállítódását, a külvilág dolgaihoz és eseményeihez való hozzáállását is. A névtelen nap-lóírót a kódfejtés izgalma tartja fogva, bármit tapasztal is maga körül, legyen szó a leghétköznapibb dolgokról, előbb vagy utóbb azok mögöttes, rejtett értelmének feltárásába kezd. Folyamatosan az az érzése, hogy a világ titkos rendje ad hírt magáról, csak ő nem képes e jelek nehezen megragadható üzenetének lefordítására. Főként azok sokértelműsége és ebből eredő értelmezésbeli nyitottsága bénítja meg. Mások szavaiban, gesztusaiban, elékerülő tárgyakban, körülötte zajló történésekben titkos üzeneteket sejdít; megérinti azok fontossága, de verbalizálásukra és kommunikációjukra már kevésnek érzi magát: „Némelyik nap mindent jelentéstelinek látok: megannyi üzenetnek, melyet nehéz lenne másokkal közölnöm, meghatároznom, szavakba foglalnom, de amely épp ezért döntő fontosságúnak tetszik. Jelek vagy jóslatok – engem illetnek s egyúttal a világot; s nekem nem a lét külső eseményeiről szólnak, hanem arról, ami belül történik, a mélyben; a világnak pedig nem egy-egy részletére vonatkoznak, hanem az egész mikéntjére. Így hát megért-hetik, hogy nehezen tudok beszélni róluk, épp csak utalhatok rájuk” (58–59.).
Egy olyan férfiról van szó, aki a világot szövegnek tartja, vagy legalábbis értelmes szövegként igyekszik olvasni azt. Valamiféle értelmezői kényszer munkál benne, ami egyrészt szellemi éberséggel és éleslátással, másrészt a szembeötlő motívumok iránti vaksággal jár együtt: miközben képes kapcsolatokat (párhuzamokat, hasonlóságokat, egyenértékűségeket) felfedezni látszólag különnemű történéselemek között, nincs szeme a nyilvánvaló dolgokra. Amikor a tengerparton rajzolgató Zwida kisasszony – női vonzerejét kihasználva – arra kéri meg őt, hogy szerezzen be neki egy vasmacskát, majd egy hozzá tartozó hosszú horgonykötelet is, fel sem merül benne, hogy egy szökési kísérlet előmunkálataiba vonták be körmönfont módon. Helyette rögtön rejtett üzenetekre kezd gyanakodni, s a tárgyakat megfejtendő jelekké szublimálja: „Tudtam: a tárgy üzenetet tartalmaz számomra, amit meg kell fejtenem; vasmacska: arra buzdít, hogy kössem le magam, kapaszkodjam bele valamibe, vessek horgonyt, fölhagyva hullámzó életmódommal, felületen való imbolygásommal. Ám egynémely kétség is férhet ehhez az értelmezéshez: a buzdítás úgy is szólhat, hogy szedjem fel a horgonyt, s hajózzam ki a nyílt tengerre. A kúszóvas formájában, a tengerfenék szikláin elvásott négy tömpe fogban volt valami, ami arra figyelmeztetett, hogy nincsen döntés fájdalom és bánat nélkül” (67.). A férfi még akkor sem kapcsol, amikor a Hajósok Boltjának tulajdonosa a szökésben játszott esetleges közreműködésre hivatkozva megtagadja a kért áruk kiadását. A „szökés“ szó hallatán nem a közeli börtön jut először eszébe, hanem saját élethelyzete: „A fölvállalt horgonykeresés mintha valamiféle szökés útját mutatná meg nekem, vagy tán valami átalakulásét, újjászületését. Borzongva igyekszem elhessenteni a gondolatot, hogy a börtön esetleg az én testem, s a szökés nem egyéb, mint lelkem elszakadása e halandó testtől, a földön túli élet kezdete” (69.).
Ahogy az előbbi példa is mutatja, a férfi minduntalan a túlértelmezés, a túlhajtott szemiotizáció hibájába esik, ami azzal is együttjár, hogy mindent önmagára vonatkoztat. Kényszeres, énközpontú interpretációs agymunkája képtelenné teszi őt a kritikus távolságtartásra. Ezért is neveztem őt el, talán egy kicsit erős kifejezést használva, paranoiás olvasónak. Mielőtt azonban szokatlan viselkedését a – naplóban egyébként többször említett, de pontosan meg nem nevezett – betegség számlájára írnánk, érdemes emlékeztetni annak irodalmi és kulturális gyökereire. A férfi világérzékelése „irodalminak” tekinthető abban az értelemben, hogy egyszerre idézi a jelenségvilág mögé hatoló képzelet romantikus, és a látható dolgokat sugalmazó jelképként kezelő szimbolikus poétika szerzői és olvasói szerepköreit. De utalni lehet vele kapcsolatban egy még általánosabb összefüggésre, az írásbeliség tudatformáló hatására is: ennek következtében a világ értelmes szövegként, megfejtendő könyvként tételeződik, melynek szerzője Isten, a Természet, az Abszolút Szellem stb.5
A naplóíró a világot jelentésteli szöveggé próbálja lefordítani, de ez csak részben sikerül neki, így a létrejövő mű (a napló) is hasonló feladat elé állítja majdani olvasóját, mint amilyennel a szerzőnek kellett szembenéznie, amikor szavakba próbálta áfordítani „a dolgokban megbúvó sötét, fenyegető célzásokat” (65.). Az esetleges olvasónak azonban valamivel könnyebb lesz a dolga, morfondírozik egyik bejegyzésében a férfi, hisz „az írott szövegből mindig lehet következtetni valamiféle szókincsre és nyelvtanra” (uo.), míg ő – szótára nem lévén – maga igyek-szik megalkotni a dekódolás szabályait. A végeredmény (olvasat) helyett az értelemkereső folyamat érzékeltetését tekinti az írás legfontosabb tétjének:
„…ha gondolataim menete nehezen követhetőnek tűnik is föl annak, aki gyökeresen megváltozott észjárással próbál majd utánaeredni, a fontos az, hogy meg-érezze az erőfeszítést, mellyel a dolgok sorai közt silabizálom a jövőmre vonatkozó kitérő válaszokat” (66.).
 
Irnerio, a nem-olvasó

A regény egyik legemlékezetesebb szereplője Irnerio, akivel Olvasó az egyetem folyosóján ismerkedik meg, s aki bizonyos értelemben felfogható az előbbi, paranoiásnak nevezett olvasó ellentétpárjának is. Kiderül róla, hogy Ludmila barátja, így a lassan kibontakozó beszélgetés csakhamar az irodalomra terelődik – azaz, hogy terelődne, ha a fiú már rögtön az elején nem vallaná meg sajátos viszonyát a könyvekhez: „…gyermekkorunkban megtanítanak olvasni, aztán egy életen át rab-szolgái vagyunk az elibénk vetett töméntelen irkafirkának. Meglehet, eleinte némi erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak nem-olvasni, de most már a legtermészetesebb képességem” (52.). Míg a történet folyamán mások olvasási szokásaikról beszélnek, addig Irnerio azt ecseteli megdöbbent Olvasónak, milyen nehézségek árán is sikerült leszoknia róla. Az a titka, mondja, hogy „nem szabad eleve elvetni az írott szöveget, nézni kell, sőt erősen, nagyon nézni, míg el nem tűnnek a betűk” (uo.). Ez a megsemmisítő, jelentéseket kioltó pillantás gyökeresen szemben áll azzal az esztétikai beállítódással, amelyet általában az irodalmi műalkotások „helyes” recepciójának előfeltételeként szokás megfogalmazni. Irnerio a mű szemantikai gazdagságának minél átfogóbb és árnyaltabb percepciója helyett annak teljes ellehetetlenítését követeli meg. Egy olyan deszemiotizációs műveletre ösztönöz, amely a szöveget megfosztja jelszerűségétől, s tárggyá, puszta fizikai objektummá fokozza le. Lehet-e ezek után még bármi köze is a művészethez?
A hetedik fejezetben Olvasó újra összefut a különös fiatalemberrel, mégpedig Ludmila lakásán. Meglepve tapasztalja, hogy a lány könyvei között keresgél. „Azt hittem, nem olvasol” – jegyzi meg, (159.) mire az magyarázatképpen legalább annyira szokatlan dolgot mond neki, mint első alkalommal: „Tárgyakat készítek a könyvekből. Igen, műalkotásokat: szobrokat, képeket, mindegy, minek nevezzük. Kiállításom is volt már. Gyantával összeragasztok néhány könyvet, és kész, úgy maradnak. Becsukva vagy kinyitva. Olykor meg is faragom őket, lyukakat fúrok beléjük. Jó anyag a könyv, jól lehet vele dolgozni, rengeteg forma kialakítására alkalmas” (159.). A könyvek nem-olvasással elveszített jelszerű dimenziója éled így újjá, csak éppen egy térbeli művészet közegében. Ezáltal a jelhordozó felület olyan tulajdonságai – nagyság, forma, szín – tesznek szert esztétikai funkcióra, amelyek az irodalmi műalkotások esetében, kivéve az avantgárd kezdeményezéseket, általában csak esetleges, járulékos elemnek számítanak, s mint ilyenekről azt tartják, alapvetően nem játszanak bele a szövegek egyéni konkretizációjába. Irnerio azonban nem áll meg a könyvszobrászatnál. Újabb médiumváltás(ok)ra kerül sor, amikor a szobrokról készült fényképeket egy könyvbe gyűjtve adják ki: „Most valamennyi művemet belerakják egy könyvbe. Valaki összehozott Cavedagna doktorral. Szóval egy könyv lesz, benne az összes könyvem fényképe” (159.). S már meg sem lepődünk a folytatáson: „Amikor majd megjelenik, szobrot csinálok belőle, sok-sok szobrot. Ezek aztán belekerülnek egy másik könyvbe, és így tovább” (159–160.).

A belemerülés és kizökken(t)és játéka

Ahogy már utaltam rá, Calvino regénye egy látszólag egyszerű, bár felettébb szokatlan alaphelyzetből indít: a főszereplő (Olvasó) hosszas, mondhatni rituális nekikészülődés után olvasni kezdi Italo Calvino regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót. Az első fejezet elolvasása után azonban a szerző és a mű valódisága egyaránt megkérdőjeleződik. Hibás példány jutott neki, ébred rá, ezért visszamegy a boltba, hogy kicserélje. Ezután kezdődik csak el valódi kálváriája, hisz további kilenc alkalommal kell majd átélnie, hogy az olvasott könyv nem az, aminek gondolta, s hogy a folytatás nem folytatás, hanem egy új kezdet. Marie-Laure Ryan na-gyon találóan a „frusztrációval terhes belemerülés meséje”-ként jellemezte az olasz szerző művét, mondván, hogy „mihelyt egy fiktív világ elkezd alakot ölteni és megszilárdulni az olvasó körül, az illetőt száműzik belőle, és újra kell kezdenie az egészet egy új könyvvel”.6 A főszereplő olvasási tapasztalatát tehát a belemerülés és a kizökken(t)és dinamikája határozza meg, és ugyanez mondható el a mindenkori olvasóban lejátszódó esztétikai élményfolyamatokról is. Ennek a mozgásnak különféle megnyilvánulási formái fedezhetők fel mind az elsődleges (Olvasó világa), mind az annak alárendelt másodlagos fikciók (beágyazott regénykezdetek) szintjén. Miközben sorra veszem őket, olvasói galériánk tagjai is új arcukat mutatják majd felénk. 
Maradjunk még egy gondolat erejéig Olvasó csalódásokkal teli regényes kalandjainál. Hősünket kezdettől fogva a kíváncsisággal párosuló vágy hajtja; nem akar mást, mint  befejezni a megkezdett könyvet. A folytatások hajszolása következtében viszont egyre inkább eltávolodik az élvező, laikus olvasó pozíciójától, s a rendszeresen megszakadó történeteket kénytelen számára addig ismeretlen, idegen szempontokból is szemügyre venni. A „valódi”, „eredeti” regény utáni nyomozás felér számára egy filológiai gyorstalpalóval: szerkesztőkkel, irodalomprofesszorokkal, kritikusokkal, fordítókkal, cenzorokkal kerül közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba, számos, az olvasás természetére és az irodalmi intézményrendszer  működésmódjára vonatkozó ismerettel gazdagodik. Sikerül betekintést nyernie írói, fordítói, szerkesztői műhelytitkokba, megtudja, hogyan lesz a kéziratból könyv, s hogyan válik az elméleti reflexió és kritikai analízis tárgyává (olykor ürügyévé). Észrevétlenül maga is beavatottá válik. Ami azt jelenti, hogy, ha nem is lesz szakmabelivé, naiv/természetes/primitív olvasói ártatlanságát elveszíti. Talán nem viszszavonhatatlanul, de a későbbiekben minden bizonnyal meg kell majd küzdenie azért, hogy az újjonnan szerzett olvasói reflexektől elvonatkoztatva tudja élvezni a regényeket. Személyében egy olyan nevelődési folyamatnak lehetünk a tanúi, amely Cavedagna doktor vágyódását juttatja eszünkbe. Amikor találkoznak, a mindentudó szerkesztő leplezetlen örömmel fordul a „csak olvasó”-ként bemutatkozó Olvasó felé („Ó, csakugyan? Bravó, derék, ennek igazán örülök! – S ahogy feléd fordul, tekintetéből őszinte rokonszenv és hála sugárzik. – Boldoggá tesz! Valójában olvasóval egyre ritkábban találkozom…” (103–104.), mert valamikori önmagát látja benne; nem tudhatja, hogy a fiatalember már távolódóban van ettől az állapottól. Kettejük kölcsönviszonyában a laikus és a hivatásos olvasásmód közti vált(ogat)ásként jelenik meg a belemerülés és kizökken(t)és dinamikája.
Calvino regényének egyik zavarbaejtő narratív stratégiája a szöveg materialitásának időnkénti jelzése, mely szintén elidegenítő, azaz kizökkentő hatást kelt, mivel ellehetetleníti Olvasónak – és rajta keresztül a szövegen kívüli, reális világba tartozó olvasóknak – a beágyazott történet világában való maradéktalan feloldódását. Eltávolítja őt a mű esztétikai létmódjától (élményszerű átélés), s helyette annak dologszerűségét, fizikai létmódját tolja előtérbe. Mindez főként abból következik, hogy a főszereplő hibás példányokat vagy hamisítványokat kénytelen olvasni, amire épp a könyv mint tárgy rendellenes tulajdonságaiból (üres oldalak, nyomdahibák, töredékszerűség) jön rá. 
A tényleges olvasást megelőző első kontaktust a könyv fizikai paraméterei határozzák meg (súlya, alakja, illata, a borító színe, tipográfiája, az oldalak tapintása), ami eleve több érzékterület mozgosítását feltételezi. Igaz, hogy a paratextusok (cím, alcím, fülszöveg, reklám) már közelebb visznek bennünket a mű esztétikai (vagy recepciós) létmódjához, de ezek átfutása, lapozgatással tarkított böngé-szése csak afféle előélvezetnek (11.) számít, amelynek szintén „megvan az optimális időtartama, amivel számolni kell, ha az ember azt akarja, hogy az aktus betetőzésének, vagyis a könyv olvasásának tartalmasabb élvezetéhez lökjön” (uo.). Az olvasás előrehaladása aztán a materiálitás fokozatos háttérbe szorulását eredmé-nyezi: ahogy a befogadó elméjében – bizonyos mértékig azért a szöveg által előirányozott módon – egyre határozottabb kontúrokat nyer egy fiktív lehetséges világ, úgy válnak egyre periférikusabbá a tárgyi hordozófelület említett sajátosságai. A materiálisból az immateriálisba való átmenet pillanatát, illetve a kétféle létmód részleges, pillanatnyi együttállását kiválóan érzékelteti a harmadik fejezet nyitánya, mely a vágatlan könyvlapokkal teli kiadvány olvasásmódját mutatja be: „A papírvágó kés használata gyönyörűséget szerez tapintó-, látó- és hallóérzékünknek, legfőképpen pedig szellemünknek. Egy mozdulat előzi meg az olvasást: áthatolsz a könyv anyagi valóságán, s csak így juthatsz be testetlen lényegébe” (45.). Vagy: „Belefeledkezve az olvasásba, gépiesen nyiszálod tovább a könyv hasát: még nem olvastad végig az első fejezetet, de a felvágással már igencsak előrejutottál” (uo.). A könyv testszerűsége jut kifejezésre később egy hasonlatban is, mely az üres oldalakkal való szembesülés élményét világítja meg („Elképedve meredsz e kegyetlen fehérségre, úgy bámulod, mint valami sebet, reménykedve egy kicsit, hogy tán csak káprázik a szemed, attól az a fényfolt a könyvön, lassanként majd szépen viszszatér reá a nyomtatott betűk zebracsíkos téglalapjának képe” [46.]), s ugyanezt a tapasztalatot reflektálja a felvágott oldal rojtosságát tárgyiasító másik figuratív értelmű félmondat is: „Lám, ennek az érdekfeszítő, izgalmas anyaggal teli regénynek a tömör felszíne egyszer csak beomlott, feneketlen szakadékok tátongnak előtted; mintha az életszerű teljességigény most leleplezné a mögötte ásító űrt. Próbálod átugorni, szeretnél belecsimpaszkodni a következő szövegrész szegélyébe, mely éppolyan rojtos, mint a papírvágó kés felszaggatta lapoké” (uo.).
A történet megszakadását okozó hibás példány láttán Olvasót olyan düh fogja el, hogy földhöz vágja a könyvet. De ezt nem érzi elegendő „büntetésnek”, s a könyv-tárgy tönkretételén kívül a nyelvi jelek megsemmisülését is áhítja. Ezt a vágyát pedig egy, a Magritte-festmények világát idéző vízióba sűríti – csak az elejét idézem: „…legszívesebben az ablakon vágnád ki, a csukott ablakon, át a redőny lécein, hadd morzsolódjanak szét a lécek közt az átkozott ismétlődő ívei, kalimpáljanak csak a levegőben a mondatok, szavak, ragok, képzők és fonémák, többé ne tudjanak értelmes szöveggé egybeállni…” (29.). A levegőben kalimpáló szavak érzék-letes képe már a cselekményteret textualizáló mondatok felé mutat, amelyek szintén bizonyos rendszerességgel bukkanak fel Calvino regényében, s az előbbiekhez hasonló kibillentő hatást eredményeznek. Ilyen például Olvasó egyetemi folyósókon való bolyongásának jellemzése („úgy érzed magad, mintha az üres lapokkal tűzdelt könyvben tévedtél volna el, s nem sikerülne kijutnod belőle” [51.]), vagy az első regénytöredék narrátor-szereplőjének titokzatoskodó kijelentése: „sűrű, sötét betűerdő, észrevétlen róhatom benne utamat, eltűnhetek” (18.). S ez utóbbira rímel aztán Ludmila könyvespolcának leírása („Az egymásra torlódó könyvlapok a szobában, akár egy sűrű erdő tömött lombozata” [160.]), illetve a már idézett „papírvágós olvasás” egy másik részlete: „Ahogy kardoddal átvágod magad az ívek akadályrendszerén, arra gondolsz, hogy a szó is mindig elfed, takar valamit: úgy törsz utat az olvasmányban, mint valami sűrű erdőben” (45.).7
Azt hiszem ennyi példa is elegendő annak belátásához, hogy ezekben az esetekben Irneriónak a nem-olvasó módszeréből kapunk ízélítőt. A materialitást előtérbe toló kizökkentések eljárásai az ő könyvekhez való rendhagyó viszonyát képezik le; azt a – vonatkozó helyen már ismertetett – „tárgyiasító”, jelentésmegvonó tekintetet, mely a könyvet anyagi valóságára redukálja és eltünteti róla a nyelvi jeleket. Bármennyire is ódzkodjunk tőle, a szöveg narratív stratégiája időnként bennünket is rákényszerít arra, hogy az ő nézőpontjából tekintsünk a művekre.
A belemerülés – kizökkentés harmadik megnyilvánulási formájával a regény leghosszabb, hetedik fejezetének egyik kitüntetett fontosságú jelenetében találkozunk. Olvasó épp Olvasónő, azaz Ludmila üres lakásában tartózkodik. Igyekszik kihasználni a kivételes helyzetből adódó előnyöket, s megpróbál többet megtudni a lakás tulajdonosáról. Mégpedig úgy, hogy alaposan szemügyre veszi az egyes helyiségek berendezési tárgyait. A konyhával kezdi. Nem idézném a módszeres szemlélődés teljes folyamatát, csupán a konklúziót: „A konyhádban körülnézve tehát egy extrov