Újabb perverziók / Németh Zoltán Boldogságtelep, vetélőgépben című verseskötetéről

Öt verscímben fordul elő az ötvenötből a „nyelv” szó Németh Zoltán legújabb, Boldogságtelep, vetélőgépben című kötetében. Ezenkívül pedig még többször a „mondat”, „olvas”, „betű”, „írás” szavak. Elég tehát rápillantanunk a tartalom-jegyzékre, hogy lássuk, ez a kötet – megint – mindent a nyelven keresztül közelít meg, azaz tulajdonképpen magát a nyelvet igyekszik megközelíteni. A kötetet majdnem pontos keretbe foglalja az első, Az ismeretlen nyelv és a hátulról negyedik, Idegen nyelv című vers. Az egyik központi tapasztalat tehát – s ez már az első versben különösen erősen megjelenik – a legbelsőbb lé-nyegnek, a világok határának, a nyelv-nek az idegensége, megismerhetetlensége, betörhetetlensége. Az pedig, hogy ez a meghódíthatatlan, megszelídíthetetlen, megzabolázhatatlan elem bennem lakozik, gondolkodásom, identitásom gyökere, azt eredményezi, hogy saját magamtól mérhetetlen távolságra sodródom. Ahogy André Gide írja: „Semmi sem különbözik olyannyira tőlem, mint önmagam.” Németh Zoltán, mint ahogy azt már tőle megszokhattuk, kalandos utazásra invitál, az idegennel, a másikkal, a bennünk lakozó, énünkké váló „te”-vel való megismerkedésre – és összecsapásra – hív.
Az alaphang gyökeresen eltér a legu-tóbbi, 2007-es kötete, az Állati nyelvek, állati versek hangjától: míg az egy parodizáló, könnyed, a nyelvjátékot középpontba állító könyv volt, a Boldogságtelep, vetélőgépben a velejéig „komoly” gyűjtemény, súlyos, helyenként az érzelgősség határát súroló, ám többnyire nagyon pontos és jól megszerkesztett versekkel. Ha Németh Zoltán eddigi életművét egy szóval kellene jellemezni, ami erre a kötetre is stimmel, talán a „leleményes” lenne a legmegfelelőbb. Németh ugyanis szereti megközelíteni a végleteket, de nem szereti elhagyni a játékosságot, még ha a játék tárgya éppen a szubjektív világmindenség is. Így van ezzel legújabb kötete számos versében is. Itt most nyelv és test végleg egymásba fonódnak: a nyelvről sosem tudhatjuk, a kommunikáció eszközét értsük-e alatta, vagy magát a testrészt? Amikor Németh Zoltán azt írja, idegen nyelv van a szánkban, vajon egy másik test hatolt-e belénk, vagy egy másik kultúra kommunikál velünk? A kötet egyik legfőbb, szenvedé-lyes üzenete: teljesen mindegy.
Alig észrevehetően ott díszeleg a figyelemre méltó, erotikát, perverziót, fájdalmat s egyéb végső dolgokat előrevetítő címlapon egy kisbetűs alcím: Csáth szeretője. S nemcsak a mottót ve-szi Csáthtól a szerző („Csak látom a könnyeiteket, de én már nem értem”), illetve az ő 1912–1913-as naplóját ajánlja előtanulmányként a kötethez, de a versek borongós hangulatában is vissza-visszaköszön a nagy klasszikus stílusa, mintha egy távolodó vonatablakból tekintene felénk. Németh Zoltán költészetétől sohasem volt idegen az a már-már patologikus és végletes perverzió, ami a Csáth-féle groteszket olyan mélyen áthatotta, s míg korábban a „méltóság” adta meg ennek a perverziónak a létjogosultságát, most az elegancia, ami szót kér magának. A Csáth-féle századfordulós dekadencia jegyében nyílnak a romlás kacér virágai. (Persze, csak utalások szintjén; a kéjben és a kéj színterében nemcsak a kortárs költészet, Tandori, Rakovszky stb. érhető tetten, hanem a mai valóság is.)
A végső dolgok felmérése folyik Németh kötetétben: az elbeszélhetőség határaié. Nemhiába Nyelvtan a címe annak a versnek, amelyben kijelöltetnek a határok: „Dugtunk, és közben kitaláltuk, hogy dugunk, / és ezért dugtunk úgy, mint akik arról beszélnek, / egyfolytában, amiről nem lehet beszélni soha, / ha beszélni akarnának egyáltalán, de mi nem akartunk” (22.). A wittgensteini utalás mindjárt a következő, Olvashatatlan című versben újabb nyomatékot kap: „Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz, / és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában, / amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz / egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit / minduntalan nem végighall-gatónak hívtál, mert / arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie, / ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled” (24.).
A kötet versein végigvonuló egyik legfőbb hívószó az identitásváltás (sőt,  -váltogatás). A legelső vers, Az ismeretlen nyelv izgalmas újraírása a mára mitologikussá vált Kosztolányi-, pontosabban Esti Kornél-novellának, A bolgár ka-lauznak. Kosztolányi és az európai vasúton kurválkodó kalauznő – aki egyben író! – röpke kalandja egyúttal utazás az időben, s utazás az identitások között: „A nő nő, a férfi férfi. / A kutya férfi, a macska nő. / A kanál nő, a kés férfi, a villa nő. / Az ajtó férfi, az ablak nő. / A párnára hajtott fej nő, / Az ágyról lelógó láb férfi. / A plafon férfi, a padló nő. / A férfi nő, a nő férfi” (12.). Ki a titokzatos kalauznő, aki mintha a jövőből érkezett volna vissza? Lehetne akár Csáth Géza is, a szöveg mindent megenged. Az ismeretlen nyelv az, ami (le)leplezi az identitások egyébként elviselhetetlen ingatagságát. Identitás alatt itt persze szinte mindig nemi identitást értünk, a test rákérdezését saját magára, a test önkeresését. Ennek a dilemmának az egyik leg-erősebb foglalata a Férfianyag című enigmatikus, mitikus vers (korábban Szozopoli anziksz címen is megjelent), amely kimondja a kötet egyik legsúlyosabb tapasztalatát, megnevezi a szeretetet, mint „iszonyú anyagot” (127.). Egyúttal pedig plasztikus képet fest a férfi esetlenségéről, aki nem bírja el a szeretetet, gyilkosságba kényszerül, majd egy női testbe, anyja testébe menti át férfiasságát (az egyik lehetséges olvasat szerint). S mintha Csáth Géza, az „angyali gyilkos” kísértene itt megint, amint neje vérét oltja, majd feloldódik a semmiben.
„Fájdalomgépezet”, „szenvedésautomata”, „iszonytartály”, „élvezőautomata” – csak néhány azokból az útjelző táblákból, amelyek ezt a kínzó szenvedéllyel teli utazást szegélyezik. Amennyire érvényesek ezek a szavak a testre, ugyanúgy érvényesek a versekre, ame-lyek célja, hogy magukba szippantsák az olvasót. A szerző az olvasót nőbe oltja, megszabadítja a férfiasságától, levetteti vele a nemét. „Emberek nem nélkül, steril mind, akik azt játsszák, / Férfi és nő, és hogy így rendben tartják a világot” (Bonctan, 69.). Az utolsó vers, a Meztelen állat pedig azt az élményt próbálja elmesélni, mikor végre megszabadulhatunk a meggyötört, kisemmizett, sterilitással sújtott testtől: „Az olyan kérdések, hogy mire való a test, / nem visznek közelebb egyetlen gondolathoz sem, / gondoltam” (135.). Taxidermia-szerű öntestfeláldozás ez, aminek a végén „még mindig túlságosan emberi minden” (137.). De mikor már levedlettük a testet („Hogy nem vagy ura önmagadnak, ez mintha / paródia lenne”, 135.), szertefoszlanak a kételyek, távoli vonatfüttyöt hallunk, s a halovány fényű kupéablakból egy kedves, régi barát szelleme integet.
(Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben. Kalligram, Pozsony, 2011)

SZALAY ZOLTÁN