Bodnár Gyula – Az univerzum polgára

Vallomással kell kezdenem. Kulcsár Ferenc több mint negyven éve fogott meg első verseivel, s azóta is tisztelője vagyok költészetének. Nem, nem azért, mert költőnk földim, azaz bodrogközi. Sőt a sík tájon csupán két, cipónyi domb és az Erős – melynek erdejében, „az erdő sűrű mélyén” megölték Ábelt, az „örök embert” – választja el szülővárosomat, Királyhelmecet, szülőfalujától, Szentestől, a szentesi Lingó-hegytől, ahol, mint a Bálám szamarában írja: „Az égre gomolygó füstoszlopok tövében megszületett R. C., az Angyalhegy hajlatán, a népek új hajnalán, a virágba borult és tébolyult huszadik század derekán.” De még csak nem is a közös szülőföld, nem az első közös otthonunk verseiben, a bodrogközi monda-, legenda-, rege- és hitvilág ihlette mesenovelláiban megjelenő ismerős tárgyi és természeti környezet, nem is Szentes bolondja, a Helmecen szintén fel-felbukkanó, s így ugyan-csak közös ismerősünk, a Bálámban is megénekelt Smiderczky Józsi miatt lett egyik legkedvesebb szlovákiai magyar költőm. S végképp nem azért, mert ő is a Csallóközben telepedett le, és így hosszú éveken át együtt ingáztunk Dunaszerdahely, illetve Nagymegyer és munkahelyünk, Pozsony között.
Hanem világlátásának, -érzésének, hangjának, versei romantikus, bluesos, barokkos, elégikus, minimalista, népzenei elemeket is alkalmazó, tehát sokszínű hangszerelésének köszönhetőn. Már az első önálló kötete, az 1972-ben megjelent Napkitörések, majd az 1993-ban kiadott hetedik verseskönyve, a Mindig lecsupa-szított versei, a kétsorosak is telve érzelmekkel, amelyek nem csapnak át érzelgősségbe, hanem gondolatiságukkal egyetemben elemelnek a hétköznapoktól, felemelnek, mintha ünnep lenne. Hát még amikor azokat a köteteit veszem kézbe, az Édennek neveztem címűt, a Krónikatöredéket, A felkiáltójeles embert, melyekben nyelvi készletének – ahogyan ő mondja, kétszázezer billentyűs aranyorgonájának – bőséges forrásából merítve, olykor-olykor árulkodón előbukkanó hevületében túlságosan is sokat merítve, lelke mélyéről zeneművekként áradnak, hömpölyögnek elő különböző terjedelmű és tematikájú, de mindig ugyanazt a költői arcot és vénát mutató versei a miniatűröktől kezdve a poéma terjedelműekig. Ezeket székesegyházban – Petőfink szerint a költészet egyébként is székesegyház –, szóval e verseket székesegyházakban kellene mondani, nem is mondani, szavalni, ahogy Dylan Thomas szavalta az övéit, hogy beleremegett a lélek, s beleremegtek a katedrális falai. A pályatárs, Tóth László, nemzedékének, a magyarországiakat is beleértve, azon tagjai közé sorolja Kulcsár Ferencet, akik már a pályájuk elején a legszélesebb regiszteren képesek megszólalni. S ha már Tóth László, akkor még egy gondolat az alighanem leghitelesebb tanútól, hiszen Varga Imrével hármasban mintegy triumvirátust alkottak a „kilencek”, vagy ha úgy tetszik, az „egyszemű éjszakások” indulásakor, az 1960-as évek második felében: „Kulcsár Ferencet nemcsak az izmusok és az avantgárd poétikák szele érinti meg, hanem magukba rántják a legkülönfélébb filozófiák és mitológiák, feltárulnak előtte a magyar nyelv és műveltség legmélyebb rétegei, misztikusok és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak teljes egyértelműségükben istenhitének, vallásosságának legelső jelei.” Melyek viszont, tegyem hozzá már én, később fölerősödnek, egyre gyakrabban jelennek meg, s a lét és létezés problematikáját, a spirituális világot különböző szempontokból megközelítő-faggató Imádságok című esszékötetében is központi szerepet ját-szó Isten – a teremtő Lélek – alakjában mind erősebben formálják Kulcsár Ferenc költészetét. De az irányán nem változtatnak: „Eljutni az élet pereméről az élet szívébe, vagyis a szeretetlenségből a szeretetbe, a hűtlenségből a hűségbe” – ahogy a költő nyilatkozta 2005-ben egy interjúban a költészetének „csodás és hihetetlen, regés-regé-nyes” elemekkel átszőtt szintézisét jelentő Bálám szamara megjelenésekor. Azonban elmondhatta volna ugyanezt az ars poeticaként is felfogható költői szándékot már pályája elején, illetve el is mondta, ha más szavakkal is, gyermeket idéző arccal és gyer-meki lélekkel egy olyan korban, amikor internacionalista tankok dübörögtek be az országba, Párizsban a fogyasztói társadalom ellen és az egyetemi oktatás reformjáért lázadtak a diákok, először tette lábát ember a  holdra, Jimmy Hendrixék Woodstockban zenélték és hirdették a szabadságot, szabad szerelmet, békét, virágot, s együtt volt még a Beatles, ám mire szétesett az együttes, nálunk már zajlott a konszolidáció, az ideológia újfent kinyújtotta csápjait az irodalom tartományaiba is. De már nem volt olyan könnyű dolga, mint 1968 előtt.
Kulcsár Ferenc ekkor már „nyugaton”, Pozsonyban élt. Egyébiránt majdnem mind a „kilencek”, persze, a vasfüggönyön még innen, én meg még a keleti végeken 1969 őszéig, s mert az én érzéseimet, gondolataimat írták nehezen tápászkodó irodalmunkban újnak számító versnyelven, új formakultúrát teremtve – vártam hát az Irodalmi Szemle újabb és újabb számát verseikkel. Ma is emlékszem az egyikre, éppen Kulcsár Ferencére, valahogy így hangzott: „Havazzatok, templomok, / Misézzetek, asszonyok. / Esetleg ha fekete dallamra hullhat a hó.” Ebben a kötetbe soha be nem válogatott versében az 1950-es évek falvai, feketébe öltözött, fejkendős idős asszonyok jelentek meg előttem, ahogy ballagnak a templom felé hóesésben, hatalmas csend, csak a harang szól, esetleg az orgona hangja hallatszik. A kép mö-gött, mely naiv festő műve is lehetne vagy a mi szegény Dúdor Pistánké, vagy éppen Korniss Péter fotója a Múlt időből, súlyosan hömpölyög az élet. Mintha valóban, ahogy a költő írja a Bálám Augenblick im Juni című darabjában: „idelent minden csak jelkép volna és álom”. Jómagam tehát ez idő tájt még a szülőföldön Illyés Gyula „dőlt vitorlájával” próbáltam utolérni Kulcsár Ferencéket – Toldiként sóhajtva: „Hej! ha én is, én  is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” –, aztán már Nyitrán lapátoltam képzeletbeli hajójuk képzeletbeli farvizén, el is követtem néhány verset, végül beláttam, legfeljebb újságíró lehet belőlem, költő csupán abból, ki „Szentesből való”, ám vigyázat, csak úgy, ha hozzá tud írni olyat, hogy: „Mennyből az angyal. Égből a hó” – mely gyöngyszem egyébiránt a 2006-ban megjelent Gyöngyök és göröngyök című apró, aforisztikus rövidségű remekeit tartalmazza. Amelyekre és a többi százra, ezerre ma már senki sem mondaná, hogy érthetetlenek, mint mondták számomra érthetetlenül a kilencek indulásának idején még a nyitrai pedagógiai főiskolán is hallgatótársaim. És általában is akkoriban, a szlovákiai magyar irodalom berkein belül és kívül, amikor a vers még szélesebb körben keltett érdeklődést tájainkon. Szalatnai Rezső egész odáig ment egyik cikkében, hogy a következőket írta: „Ifjú költőink és költő önjelöltjeink tudatosan lemondanak arról, hogy folytassák a magyar lírát, s szervesen illeszkedjenek bele költőink szerepkörébe. Nem óhajtanak érthető szépségeket közölni, nem óhajtanak életünkről szólni, nem érdekli őket a magyar táj, még kevésbé a magyar múlt.” Anynyiszor leírták már, de én sem hagyhatom ki, itt sem, hogy Kulcsár Ferenc akkor Nyílt levél Szalatnai Rezsőhöz című híres versében válaszolt a „kedves jó öregnek”. Ám e híres „levélen” túl, mely mint vers tulajdonképpen a szlovákiai magyar költészet megújulásának, szemlélet- és stílusváltásának egyik jelképeként is felfogható – „…tükörtelen üres szobában dolgozom / s értetlen gesztusokkal védem / őrzöm az Édent – / majdnem meztelen majdnem meztelen /… s ha lázas vagyok sebhelyes történelmünk ölelget” –, sokkal fontosabb, hogy az „egyszemű éjszakások” legjobbjainak, így Kulcsár Ferencnek is az egész eddigi életműve Szalatnai Rezső bizonyára meggyőződésből fakadt, de a mából nézve mindenképpen elsietett megállapításának teljes cáfolata, akár az esztétikum, akár a „magyar táj”, a „magyar múlt” felől közelítünk hozzájuk. Sőt Kulcsár Ferenc, aki Pierre Emmanuellel együtt vallja, hogy „minden gondolat – erőfeszítése végső határán: imádság”, s imádkozni anynyi, mint gondolni az élet értelmére, vagyis hogy, ha nem hangzana túlságosan le-egyszerűsítve, fokozatosan Isten került költészetének tengelyébe, ugyanakkor a létezés emberi és külön személyes tartományai mellett szerepet kap éppen a szlovákiai magyar valóság, nemzeti közösségünk létproblémái, anyanyelvünk, mely az Óriás aranyorgonában többek között így jelenik meg: „Ó, anyanyelv! Cserben minket soha nem hagyó, / halottaink szemüregéből is fény felé kúszó, / ünnepnapon, gyászban is legvégső haza, / óvd a sorsunk: értünk vérző, ismeretlen katona.”
Ezt a verset igen, a fennebb idézett Nyílt levelet… azonban nem találja meg ebben a kötetben az olvasó,* mint ahogy többtucatnyi más költeményt sem, melyek-nek itt lett volna a helyük. A bőség zavarával küzdött a válogató, vagyis jómagam, s ez a küzdelem egyszerre volt hálátlan és hálás – de mindenképpen szívesen vállalt feladat. Egyrészt, mert én hiszek abban – tűnjék bár anakronizmusnak –, hogy léteznek, manapság is születnek szép versek, melyek természetesen egyszersmind jó versek is, ami nem biztos, hogy fordítva igaz, még ha a szép és a jó mint esztétikai-minőségi kategória ismérvei gyakran egybeesnek is. Másrészt, mert Kulcsár Ferenc eddigi életművéből, mint reményeim szerint valamelyest a fennebbiekből kiderült, nem nehéz szép verseket kiemelni. Bevallom, könnyítette munkámat, hogy a szerző válogatott költeményeinek Halottaim piros virága címmel 2010-ben megjelent, negyven év termését időrendben közreadó kötetét maga ajánlotta fel forrásanyagként. Ezt én örömmel fogadtam, s igyekeztem a legszebbnek talált verseket besorolni belőle e gyűjteménybe, magától értetődően saját ízlésem, szubjektív szempontjaim mentén, de megőrizve a Kulcsár-líra egészének jellemző, egyedi jegyeit. A Halottaim…-ban nem szereplő, de a Legszebbekbe felvett két opus közül az egyik A vers című, kötetünket nyitó darab (2011-es keltezéssel, amint a kötetet záró darab is 2011-es, így fogva össze a Kulcsár-ouevre-t), a másik pedig a „hidegháború frizsiderében” született, de a közléstől hosszú időn át eltiltott Látogatók, mely azt mondta, s átdolgozott változatában is azt mondja el, hogy az ember örökös présbe kényszerül, mert a földi pokolban „időről időre véres háborúkba cipelik az ember fiát, vagy felfeszítik a szégyen fájára, vagy az eszmék máglyára küldik, börtönbe zárják, száműzik, munkatáborba hurcolják; mindennapiak a fajüldözések, nemzeteket és nemzet-részeket taszítanak szolgaságba, történelmi-kulturális közösségeket darabolnak szét, mint a rühes kutyát; s a törvények sokszor az ember ellen születnek, nem a védelmében”. És akkor itt rögzíteném, hogy költőnk az örök Ént, a belső honfoglalást, a végső hazatalálást, az egyetemes jó gazdagságát kereső alkotó, aki egyszerre gondolja és tudja magát a szülőföldje fiának és az univerzum polgárának. A Kulcsár-líra sajátos, eredeti jegyeit jellemezni kívánó költőtárs, Ardamica Zorán e költészet „filozófiájának” elsődleges értékét az „érzelem bölcsességében” találja, s ez „kortársai között és szélesebb irodalmi kontextusban is a legjobbak közé” emeli őt.
Végül Tőzsér Árpád sokszor idézett, e helyt is kihagyhatatlan, elhíresült véleményével ajánlom az olvasó figyelmébe a kötetet: „Kulcsár Ferenc par exelance költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával.”