Varga Imre – Az utolsó nap

Utolsó ez a nap is. Ez a nap az utolsó. Aki mindennap újrakezdi, be is végzi naponta. Így érkezett el a te utolsód is, ez a mai. Amikor keserűen, bosszúsan kapálgatsz odafent a kertben. Megígérte a felesége, hogy szól neki. Már tegnap este ide kellett volna jönnie. Beszólni legalább. Személyesen ígérni. Előtte a fiától üzentél, mert nem találtad otthon. Jaj, pont most ment el a városba szegény. Az asszony éppen madártejet főzikélt. Két kamasz gyerek sündörgött mellette a konyhában. De hát miért nem jön, hiszen megüzentem, mennyire sürgős?! Jó lenne, ha megnézné az ács is. Úgy látszik, mindenkinek drágább az ideje, mint az enyém. Ha ő nem ér rá, legalább a fiát ideküldhetné. Addig húzza-halasztja az időt, amíg a támasztórudakat és a fa boltíveket a falu fölötti telepről ellopja valaki. A nagy esőzés, felhőszakadás után beszakadt az udvar végi pincém, mert nem volt kikövezve. A vakondjáratokon meg az egérlyukakon befolyott a víz, föllazította a sárgaföldet, és a lejárati lépcsők (a síp) után beomlott. Ki kéne boltozni, téglával vagy terméskővel. A faanyag egy része onnan fentről jönne hozzá. A szomszédék udvarából tehénbőgés az utolsó napon. Repülőgépmoraj. A város felé tart, leszállóban egy óriásgép. Kisvártatva követi a társa. Hallatszik, hogy a szomszéd kertben énekelgetve szedi a meggyet az asszony. Legalább ez a nap is elégedetten találna. Minden gondolatot, indulatot belélegez a kert, s körötte a földek, fák, szőlősorok. Adódnak olyan feladatok, belső késztetések, amikhez nem alkalmas eszköz a kapa vagy az ásó. Guggolsz a vödör előtt, s kavargatod egy vastagabb szőlővenyigével a kvarclisztes esővizet. Teljes órán át ezt végzed. Kihoztad az ébresztőórát is, magad mellé fekteted a fűbe. Időnként a nagymutatóra pillantasz. S magadra is. A fogalmazásbeli elidegenítő modorosság a figyelem szándékát jelzi. A mutató lassan előre mozdul. Külső idő. Még huszonkét perc. Harangszó után kezdtem hozzá (lám, megjön a személyesebb hang is a dicsekvéssel), legalább öt perccel tizenkettő után. Fényes örvénylés jobbra. Csillogó galaxis a vödörben, vagyis a fejedben, tágul-tágul, érzed, feszíti már a koponyádat, a növekedés ereje, makacssága, a fejed viszont nem mer galaktikussá növekedni, marad a mérete, megmaradsz te is szorgoskodónak, érzed a feszülést, és látod a vízörvényt a vödörben. Fadézsát kellene venned – odaát – , s áthozatni egy autós barátoddal vagy rokonnal. Át a határon. Onnan olcsóbb lenne. Amikor balra örvénylik a venyige után a víz, a fény mélyedbe forgat, az eredetig, majd így ér el a termések magjáig is, izzik tőle kéken a szilva, pirosan a paradicsom, zölden a ring-ló, izzik édesen, izzik fanyarul, izzik erősen, az apró csípős fűszerpaprika, te fönt maradsz az idő tetején, nem tudsz elmerülni magadba, hunyorogsz, de sok fény, ez így túl világos, vakító nekem, vakító a fény, ahonnan jöttem, vakító, amivé végül is válok, az utolsó nap, holnap újrakezdem, bárcsak újrakezdhetném, adja a sorsom, hogy így legyen, szégyen, hogy ragaszkodom a formákhoz, a járt úthoz mindenáron, mintha mindennap ugyanazon az útszakaszon haladnék, hogyan is juthatnék így előre, ha ahhoz kötődöm folyton, amit már megtapasztaltam, amit átéltem, amit képes vagyok megfogalmazni, nem hagyom, hogy az út történjen velem, viszem a tegnapi tapasztalatokat, kereteket magammal, visznek, sodródom, és nem oldódom, nem oldódsz a kertedbe, csillog a víz, örvénylik a vízfény, most, most legyél az örvény, a terv, a gondolat kivált, még tíz perc, az idő, ez is az én szűkösségem, aztán majd negyedig állni hagyom, levágok pár ágacskát a varádicskóróról, orromban átható illata, ezzel szentelem rá a paradicsomokra, paprikákra, szilvafákra, vajbabra, őszibarackra a kvarclisztes vizet, ha babod tetvesedik, majd főzöl rá rebarbaralevelekből teát, a kertbe írod bele magad, a kertedbe kapálod a mai napon, odalent várhat az írógéped meg az üres papírlapok, bárcsak egy parlagfüvet tudnál, egyetlen szál kövér porcsint úgy megteremteni, megírni, hogy éljen, átmentse holnapra magát, kimentse az időből, de téged a kész szavak várnak, szabad vagy-e velük, ismered-e annyira szavaidat, hogy alábuknak időnként benned, illetve föléd lebegnek, be tudod-e lakni a nyelvet, túl zsúfolt ez így, csend kellene, üresség, amikor kiürült a vödörből a permetlé, megörültél, hogy végre valami – természete szerint – üres. Ezért kellett ez az egyórányi kavargatás, hogy aztán így megüresedjen, itt a légifolyosó alján, ahol eső előtt szárnyashangyák zirregnek elő az ajtó melletti sarokból, és rárepülnek rajokban az ajtó üvegére, a szomszéd kertben folyton énekel az aszszony, már a fák, virágok énekelnek, a gumók, hagymák, levelek,  mákgubók, nem puha nagyon a föld?,  az ének abbamarad, a kék ibolya gyönge tövére, puhának puha  még, de hál’ istennek, nem nagyon tapad, szedek egy kis köszmétét, ribizlivel meg málnával, esténként ezt kotyvasztom, ezzel bíbelek, mert szeretik nagyon, fogy ám, nem marad rám soha, az én málnám még új telepítés, először terem, ha el nem felejti, az egres is, meg a ribizli is, ezt már, mondom, leeszegettem még zöldjén, addig kóstolgattam, amíg el nem fogyott, a meggyet is leszüreteltük, ami volt a fán, még itt ez a kis cseresznye, a gyerekek szeretik nagyon, gyűjjön, szedjen csak, ha kéri, tavaly ettem belőle, emlékszem, finom volt, kóstolja meg most is, elfáradtam a kapálásban, talán inkább majd holnap, nehéz is így a fölázott földdel, irtózatos ez a sok gaz, van elég, hagyom rá, de aztán mégis fölment, akit írok, fölmentem, lent hagyva asztalomon az üres papírlapot, a kiürült vödröt, hallottam, hogy dúdol, itt van-e, Mariska néni? mégiscsak visszajöttem, megkóstolom a cseresznyét, de nincs válasz, a kék nefelejcs dallama tovább, átlépem a jelképes kerítést, a sövény megmaradt diribdarabjait, szedje csak, szedje, én meg a málnát bengéztem a lekvárhoz, már a piszke is piroslik, látom, le kéne azt is szednem, hanem én már lemegyek, szedje csak, szedegesse, ha ízlik, eszegetem, s megáll a kezem, a szám, mi lenne, ha ezzel az édes ízzel itt a cseresznyefa alatt véget érne, mint ahogy véget is ért, mert lejöttem végül onnan, de tünékeny így, nem égett bele az időbe, nem vált fény-nyé, még ízlelnünk kell addig, addig a gyümölcseinket, majd lassan már érik a barack is, nőnek a paprikák, és szépen terem a paradicsom, de a kétely, az ízek meg-rontója megújíthatja-e a világot, úgy véled, igen, akkor miért nem örülsz neki, miért hogy mindig kinézel jelenedből, nem azt csinálod, amit, eltávolodsz magadtól, mindent elönt a szó, szavakat terem a fa, a dinnyepalánta is, paradicsomod, paprikád, diófádon is szavak nőnek zöld burokban, s a papíron is, mert már nem csupán elgondolod, hanem széthinted őket a fehérségre az utolsó napon, hogy újrakezdhesd.
A végnek, mondja valaki benned, bárcsak vége volna. Ohó, egykomám!, hi-szen minden olyan feszült belőlünk, és annyira jelenvaló. (Felismerni véled Szila régi pátoszát.) Él az édes, eleven gondolat a rózsa, a ház mélyéből föláradó illat, s visszafénylünk örömünkkel a napra. Vak, aki már beletörődött, s átnéz az erdőn, házfalakon, rajtad. Né, aki vinnyogva eltolja maga elől az öklömnyi almát! Nem akarom, még lenni szeretnék.
– Egyél csak!
– Nem enni, lenni szeretnék.
Hiszen vagyunk. Nem tudható, honnan érkezett a nyári teltségbe, ebbe a népes békébe a vég. (Benne volt, mondja valaki okosan, s most előbújt.) Az írásokból talán, vélekedik a krónikás. A bűntudatból, legyint a doktor. Mindenesetre visszahúzódtak az emberek is, itt az oldalban, a dombra futó utakon, és kertjeikben is alig látni belőlük. Mintha máris elpusztultak volna. Kihaltak a végük előtt. Annyira rettegtek az elpusztulástól, hogy meghaltak inkább.
Ne érjen az alma, ne nyíljon a virág! Ne legyen fűszereskertje se a pusztulásnak! Kifűrészelte a fákat, fölkapálta a kertet, földúlta inkább, gödrök, árkok, mélyedések, halott ágak, nyesedékek, tépett ruhák, ribancok maradjanak utánunk.
A város messze volt. Esti fényei sárgásan terültek a falu fölé. Itt éltünk ebben a sárga és szürke várakozásban.
Mások ott várják talán, alkalmasabb színen, gépek, betonfalak közt, bűzben, ricsajban, ingerülten, egymásra fenekedve.
A végét még senki sem élte túl ember. Aki túlélte, az is csak sorsát teljesíti, mert ideje be nem telt. Visszajöttek a fényből. A teremtőerő visszaküldte őket, hogy hirdessék: nyugalom, csend, békesség van odaát.
Járták az országot. Vásárokon, ünnepnapokon a templomok előtt, a városi tereken megjelentek. Fölszerelték az erősítőket, zenekar játszott. Szónokoltak. A televízióban, rádióban naponta beszélt valaki belőlük. Ingyen hívható volt az Apokalipszis Vonala. Könyvek halmai. A kételkedők, epések, okosak, ínyencek, akik az elkábulás, kábítás, őrület, hibbantság jeleit látták testesülni velük. A járvány terjesztőit. Nosza, megakadályozni őket!
Minden elmúlik, ami keletkezett. Ezt már a tagló alá vitt ökör is tudja.
A gondolat, hogy mi vagyunk a világ mércéje, fokról fokra erősödik meg bennünk. Azt hisszük, hogy test vagyunk, amelyik föltámad. (Az esti széllel, majd évszázadok múlva.) Vereség, aki elfogadja a test korlátait, s annak börtönében él. Aki csak test, s nem annak öröktől lakója, halálával meg is szűnik. Aki nem a nevében, testében él, amikor dolgai végére jut, elkezdődik valami más.
S vajon ha mindennek vége? Csak ha mindennek volt kezdete is. A mindennek nem lehetett kezdete, csak a részleteknek. A világ is csak egy darabka. Nemcsak embernek, falevélnek, vörösfenyőnek, de az örökkévalónak is volt keletkezése. Ami így már nem tartam, hanem minőség. Itt van bennünk, a világban. Ebből vagyunk.
Ha a kezdet a világ kettészakadása, meghasonlása, a vég nyilván az egyesülés. (Minden egyesülés kezdet is, a teremtés, nemzés lehetősége.)
Ehhez elválni. Magunktól, a többiektől, környezetünktől. A kenyérevéstől. A nőktől. Haszontól, civakodástól. Ágytól, asztaltól. S hogy gyönyörködjön magában: juharlevelet nézve, napnyugtát, a légzést figyelve, a szétáradó ízeket, a rózsa túlról jövő illatát. Az öröm él, eleven tárgyait belepve odabent. Kifénylik. Aki nem látja, nincs más oka, csak ő. Valamilyen nap mindig van. A Holdról. Csillagaink. Szerda. Vasárnap. Ha felhő el is takarja. Süt a kezdetektől. A legkitartóbb gondolat. Formái változnak csupán. Újszülött. Margaréta. Madártojás. Fürge gyík. Simogatás. Mosoly. Lepke. Ige. Róka. Figyelem. Képzelet. Manók. A repülő szíven lakó lány. A fekete hajó édes illata belülről.
Az időm érték. S mintha eseményeinkkel is ez tárulna vég-telenné. Belülről a napsütés kitölti. Nem vagyok sokan. Mindig annyian, amennyi a helyzethez kell. Nem pazarolok magammal, de nem is helyettesíthetek, képviselhetek senkit. Ez a gyámügy és a politika ügyeskedése. Nem űztem én a városba emberfiát sem. Mentek maguktól. Menekültek a végtől. Avégből menekültek, hogy. Avégre. Ez kike-rülhetetlen. Én nem is akarok kikerülni semmit. Persze fejjel azért nem rohanok a falnak, negédeskedik a krónikás, és gesztenyefának. Történek. Nem viszem túlzásba ezt sem. Van, amikor három emberként nézek fölfelé a fehérre meszelt házra. Ott lakom, alighanem. Belülről jobban ismerem. Ha most benne lennék, talán tudnám, az az épület-e, amit nézek. (Akkor viszont nem nézhetném.) A kerítésen át még kintről is be-betalálok. A faltól viszont nincsen tovább. Fejemig ér a fal. Odabentről. Ettől viszont még nem jutok be (a házba). Marad jelképesen. Fejben. Fej-ben élek.
Az nevet, aki utoljára nevet. Még nem vagyunk a végén, talán csak a közelében, mégis hárman nevetünk egyszerre. Valami után, valaminek a végén nevetünk, de ez a vég kicsiny betűs. Pont azon nevetünk, hogy valamelyikünk megjegyzi, még nincsen, nem lehet vége, amikor nem kötik be a telefonvonalat. Nem tartják be az ígéretüket. Nem jönnek ki a jelzett napon. A hájas szomszéd farmerruhában. Ő, aki nevetlenül van idekint. A Doki inti le, amikor jólértesülten kikotyogja: a vezeték lefektetése közben ráakadtak valamire. Nehogy már azt mondja, aranyércet találtak. A Doki elegáns, barna öltönyében van. Virágzanak a barackok, mandulafák. A farmerruhás szerelő rozsdás vascsővel forgolódik a redőnyös garázskapuja előtt.
A konyhában Szila áll a tűzhelynél. Ő süt, főz az én-írtam szakácskönyvből. A doktor belenyúl mögüle a tálba, kiemel egy zöldséges ropogóst, beleharap, befalja jó étvággyal, s ettől máris barátságossá válik a hangja. Hol tanultál meg te ilyen jól főzni? Pincér volt, szakácskodott. A szakmája, ha nem tudnád.
Eddegélünk nyilván odakint, a virágzásban is. A Doki, aki könyveiben hangsúlyozza az alapos rágás, a lassú, figyelmes evés fontosságát, közben is folyton beszél. Vereshagymát aprítgat a levesbe. Evéséből felugrál fűszerekért, paprikaport szór a kenyérre. Sóval is meghinti, fűszerezi.
Ismerkedem vendégeimmel, pedig emlékezet-előttről velem laknak. Időnként – most is – elfelejtem, hogy én vagyok az ő vendégük. Ez a fehér házikó, a vége felé tartó idő lát el itt bennünket.
Telefon híján nem tudunk a városba szólni, ismerőseinkkel beszélgetni, ezért most minden itt történik közöttünk. Ebéd után sétálhatunk a telek alján a szekérúton. Nincsenek napilapjaink, a Doki saját könyveit, kéziratait olvasgatja, ceruzával aláhuzigálja a sorokat, a lapszélre kérdőjeleket rajzol.
Olykor enyhe szél.
Ez halálom után is érvényes.