Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (13) / (Napló)

Tízéves voltam, amikor Márai Sándor Amerika kiskirályairól, az új „arisztokratákról” papírra vetette találó szavait, tudniillik, hogy ők, a téli kéjlakokkal és palotákkal rendelkező bizánci népség, akik a hatalom titkos köreihez tartoznak, főpapok egy pogány vallás klérusában, álarcosbáli jelmezekben, a Nagy Beavatottság kosztümjeiben.

A Hatalom cinkossága ez, mondja Márai; ahogy Nérót repítette a Via Appián a quad-rija, úgy röpíti a modern Nérókat az amerikai tükörutakon a háromszáz lóerős luxuskocsi; a Pénz-vallásnak e kardinálisai selyemleplekben, fényes arccal ülnek a kormánykerék mögött, s ez nyugtalanító látvány az eltömegesedett világban.
Hát igen, ötven évvel ezelőtt mifelénk is voltak új „arisztokraták”, az amerikaiak sápadt kísértetei, villákkal és palotákkal, fekete Volga „luxuskocsikkal”, de ők mogorva képpel és fekete öltönyben kocsikáztak, s nem urak, hanem elvtársak voltak, a marxista vallás főpapjai, a kommunizmus kardinálisai, bíborosai és püspökei.
Az ő utódaik, az újgazdagok már valódi luxuskocsikkal száguldoznak, s mint ötven éve az amerikai „arisztokraták”, „egy vallásos szekta tagjainak liturgikus áhítatával golfoznak”, s a golfpálya körüli nyugágyakon immár Kelet-Európa nagy lebzselőiként hevernek, s legnépszerűbb emberük szájával kérdezik villódzó reklámban a „közönséges” polgárokat, a „baromarcúakat”, hogy „ön még nem tagja hatvanezres golfegyesületünknek?” Az általános elszegényedés közepette bizony ez is nyugtalanító látvány, s ahogyan ötven évvel ezelőtt „Amerikától nem lehetett látni az amerikaiakat”, úgy manapság itt, Európában sem látni Európától az európaiakat. Pedig ahogy az erdőben vannak fák is, úgy Európában is vannak emberek, lelkek és sorsok, jelenleg csak az Európai Unióban ötszázmillió lélek és sors. S ha a helyzet nem változik – mitől változna? –, úgy e kontinensen is „félelmetesen magányosak lesznek a költők”. S ez – is – nagy baj.

*
Elegendő az elmúlt háromezer év kultúráját „átlapoznunk”, hogy lássuk: minden korban, minden államberendezésben üldözték azon íróembereket, akik műveikben szembeszegültek az adott kor hivatalos eszméivel. Kezdve a prófétáktól, folytatva a görög és római kor íróival, a középkoron át egészen az Elbától a Csendes-óceánig terjedő világ éhenkórászai által teremtett korig. Börtönbe zárás, száműzetés, cenzúra és könyvek betiltása, könyvek és emberek elégetése, diktátorok emberbőrkötésben kiadott emlékiratai, besúgók elsüllyesztette kéziratok, szent könyvek és világirodalmi remekek elszigetelése, bezúzása napirenden voltak.
Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magányának hősét a könyvzúzdában az az őrületbe és halálba űző érzés fojtogatja, hogy nap mint nap a világtörténelem nagy gondolkodóinak koponyáit őrli, s az elárvult és elárult világkultúrát bálázza.
Gyászteli halotti beszéd ez, ám ha e látomás igazának pusztításait vesszük számba, arra eszmélünk, hogy e barbárság valójában csak relatív igazság, tudniillik az igazi következmény ez: abban a bizonyos présben voltaképpen negyven éven át Kelet-Európa embertömegeinek a koponyáját „finomították” és őrölték. Hiszen a klaszszikus gondolkodók, írók művei éltek – a zúzda ellenére is; csupán a történelem szörnye, a primitív proletár polip elorozta őket előlünk, mert „veszélyeztették” az éhenkórászok világforradalmának öröklétét, na meg a kuláknyelő trilógiákat, azokat a szentháromság-műveket és csasztuskákat, melyek kötelező olvasmányok lettek iskolák százezreiben. Ez az óriásira hizlalt Üdv-rém mindent bezabált, hogy bendőjében emésztetlenül átkotyvassza az emberiség közös kincsét, a szellemi emlékezetet, hogy aztán böfögve kiöklendezze tányérjainkra az egyedül üdvözítő „tudományos” zabát, ezt az ízetlen, fűszertelen, főtlen antigenezis-hányadékot. Ezen éltünk, ezen a jeges ópiumon, nem csoda hát, hogy alacsonyak, szürkék és sápadtak maradtunk, Európa albérletébe zárt kolduskosztosok.
Ez a kicsinyhitű Rém szellemileg felkészületlen és civilizálatlan volt – ebből eredően pedig agresszív. Paradox módon, önnön vélt hatalmától megrészegülten élt, mégis saját józan fiait rendelte elvonókúrára. Fiai hosszú időkön át a szellemi elvo-nókúra zárkájában kuksoltak és rettegtek, s csak álmodtak – ha álmodhattak – a világszellem szabad mámoráról.

*
A 2010-es, Szlovák Irodalmi Alap által kiosztott Madách-díj körüli csetepaté („a hozzá nem értés, az önzés és az akarnokság szedi áldozatait”; „ha egy művet másodrangú díjjal »értékelünk«, akkor tulajdonképpen leértékeljük, közvetve azt állítjuk róla, hogy kevésbé értékes, mint egy másik, »fődíjjal« értékelt alkotás”), szóval e csetepaté indította el bennem a gondolatot: ha utánanéznénk az irodalmi díjaknak, írók, költők értékelésének, kisemmizésének a századok során, valóságos botránykönyv születhetne belőle. Elég csak az irodalmi Nobel-díj körüli „szörnyűségekre” gondolni, akár csupán a magyar irodalom vonatkozásában is, vagy mondjuk a Kossuth-díjra, arra, hogy az idők során tizedrangú írók tucatjai is megkapták és így tovább, és így tovább.
De most inkább a 16–17. század Franciaországára vessünk egy pillantást. Elsősorban arra az időszakra, amikor Richelieu bíboros lett a király minisztere, s a Szent Bertalan éjszaka-i hugenott-mészárlás nyomán Franciaország – szemben Angliával – a katolicizmus paradicsoma, vagy inkább pokla lett. Richelieu a protestánsok és a lázadó nemesek legyilkoltatása után a királyt abszolutisztikus uralkodóvá tette, és ő, de főleg a fia, XVI. Lajos lett az Állam, s ebből eredően a Művészet is. Richelieu megalapítja az egyik legfontosabb „elnyomó szervét”, a Francia Akadémiát, hogy fenntartsa a művé-szetben, az irodalomban a „rendet”, ami azt jelentette akkor és jelentette később is, majdnem négyszáz éven át, hogy a nem „udvari”, nem „hízelgő” írókat jelképesen lefejeztette, azaz kizárta a „halhatatlanok” sorából. Csak néhány név: Diderot, Comte, Proudhon, Stendhal, Balzac, Flaubert, Zola, Goncourt, Maupassant, Jaurés, Barbusse, Romain Rolland. Milyen ismerősek ezek a „lefejezések” és az arra érdemtelenek kitüntetései a közelmúlt Kelet-Európájából is!
S hogy jobban megértsük a 20. század második felének Kelet-Európáját, tanulságos lehet elmondani, hogy például Richelieu idejében az a drámaíró, aki figyelmen kívül hagyta az arisztotelészi hely, idő és cselekmény szent szabályát (a dráma cselekményének 24 órán belül kellett lejátszódnia és ugyanazon a helyen), szóval a szabályszegőt az ortodox kultúrpapok vagy az akadémikusok élesen támadták. Például Corneillet-t e szent szabály megsértéséért egy akadémikus párbajra hívta! Sikerült is őt megfélemlíteni, olyannyira, hogy Corneille – miután ígéretet tett a hármas szabály megtartására – Richelieu pártfogoltja lett: ettől kezdve Corneille egyre gyengébb drámákat írt, s meg kellett érnie, hogy az új nemzedék megvesse őt.
XVI. Lajos pedig, miután Versailles-ban felépítteti a „világ legcsodálatosabb kéjkertjét”, elkezdi ijesztő és kétségbeejtő, eszeveszett és erkölcstelen trónolását: miközben az adók meztelenre vetkőztetik az országot, a kéj- és pompavágyó, talpnyaló és dőzsölő királyi udvar költőket, festőket, drámaírókat fogad szolgálatába – az „új istenek” dicsőítése céljából. (Emlékezzünk csak Leninre, Sztálinra, Kim Ir-szenre, Ceausescura!) Racine ódát ír a királyhoz, amiért 600 livre-s évjáradék üti a markát. Drámáinak „hősei” a főnemesek, akik szerelmi szenvedélyeik, féltékenykedéseik, dühkitöréseik, szorongásaik rabjai, gyilkosságok, öngyilkosságok, őrültségek közepette. Racine – drámái bizonysága szerint – nem ismeri a mindennapi, egyszerű embereket: urak és hölgyek társalognak színpadán, hosszú monológokat előadva az istenről és főleg a sorsról, mely megtagadja tőlük alantas kívánságaikat, tudniillik azt, hogy övék legyen a civilizáció minden kincse. Ma már tudjuk, ezek az ördögi, állati szenvedélyek az „infantilizmus jelei: olyan kutyák ők, akik a hold után kapkodnak, és üvöltenek, mert nem érhetik el; olyan elfajzott »gyermekek« ők, akik képtelenek alkalmazkodni a valósághoz, ezért tragédiák hőseivé pöffesztik magukat”. Tudjuk, mi a következménye az ilyen magatartásnak: az elnyomottak, mellőzöttek ösztöneinek kirobbanása (ismerjük ezt például a közelmúlt kelet-európai s az arab világ eseményeiből is): száz évvel Racine után XVI. Lajos eszeveszett udvara fékezhetetlen urainak és hölgyeinek utódai a „fentről” jövő ítélet, azaz a guillotine kése alá kényszerültek.

*
2010. június 1. Ha Isten – bennünk – meghal, mi is törvényszerűen meghalunk. Ennek felismerése nélkül nincsen etika. Etika nélkül pedig nincsen élet, nincsen kegyelem, nincsen belátás.
Csak kapzsiság van, önkény és magány. Magány, ami elszigeteltség és embertelenség, magány, ami kegyetlen istenség, a vágyak vad, fékezhetetlen anyja.
Ezért az embernek a szolgaság helyett a szabadságot kell választania, mert a szolgaság abnormális és törvénytelen állapot, a szabadság pedig normális és törvé-nyes állapot. De mi és ki a normális? – kérdezhetné valaki. Hamvas Bélával válaszolunk: Normális az, aki szeret. Aki nem törvénytelen és törvényes is egyszerre, mert ez két-színűség, képmutató farizeuskodás, s a képmutatótól nemhogy idegen Isten szabadsága, hanem zavart keltve még másokat is igyekszik meggátolni a szabadság fel-ismerésében, mert ők, éppen ők azok a kétszínű zsarnokok, akik tehernek tüntetik fel azt, hogy másokat elnyomnak.
Napjainkban is ez történik. A hatalmon lévő farizeus, rákényszerítve sovinizmusát, egyént és közösséget egyaránt megfoszt értelmi és érzelmi autonómiájától, az erény köntösében gyűlöl és gyűlöletet szít, vagyis etikátlan és erkölcstelen, miáltal viszályt kelt, s közben azt hirdeti magáról – és ezt el is hiszi! –, hogy ő az igazság és a nép nevében cselekszik. Ezeknek a farizeusoknak válaszol Jézus, amikor meg akarják őt kövezni. Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.

*
Ha valaki sokáig vergődik a gyűlölködés és a nacionalizmus poklában, a pokol belé ivódik, s végül azon kapja magát, hogy bár nem hisz az ördögben, az ördög hisz őbenne. A Példabeszédekben is ezt olvashatjuk. „A maga álnokságai fogják meg az istentelent, és a saját bűnének köteleivel kötöztetik meg.” Vajon vehet-é valaki tüzet az ő kebelébe, hogy ruhái meg ne égnének?

*
Miután orvosom elvégezte a rutinellenőrzést élemedő ilyen-olyan bajomon, a mindennapokra terelődik a szó, és mi másra – értelmiségiek lévén –, kultúrára, újságírásra, nyelvtörvényre, kettős állampolgárságra, közhangulatra. Elmondja nekem, hogy voltaképpen nem állt szándékában felvenni a magyar állampolgárságot, de azok után, ami egy idő óta Szlovákiában zajlik mind magyar, mind szlovák részről – tudniillik a magyar állampolgárság mivoltát megvető, lekicsinylő, becsmérlő hangok miatt, melyek okán már-már ő szégyenkezik –, szóval ezek után magyar állampolgárságért folyamodik. Orvos barátom elmondja, hogy a szüleit 1946-ban marhavagonban hurcolták el kényszermunkára Csehországba – ahol még a fogaikat is megnézték, mint egykor a lovaknak és a rabszolgáknak –, pedig semmit sem vétettek, egyetlen bűnük az volt, hogy ragaszkodtak magyarságukhoz ezeréves szülőföldjükön. Csehszlovák állampolgárok voltak, ennek ellenére a csehszlovák állam – ahelyett, hogy megvédte volna – vagonokba rakta őket. A világ más tájain az ilyen emberellenes tettekért jobb idők beköszöntével minimum bocsánatot szoktak kérni s anyagi jóvátételt adni, nálunk viszont 60 év óta azt sem mondták meghurcolt elődeinknek vagy utódaiknak, hogy „papucs”, ellenkezőleg, a szlovákiai magyarok továbbra is kollektív bűnösök maradtak. Mi hát a biztosíték – emelte fel a hangját –, hogy holnapután, szlovák állampolgár létemre az első adandó alkalommal – az pedig bármikor adódhat – engem és családomat nem raknak majd vagonba? – Semmi – feleltem. – S bár a magyar állampolgárság megszerzése – tettem hozzá – valójában csak érzelmi és lelki megnyugvást jelenthet, még az is megtörténhet, hogy egy rossz történelmi pillanatban megóvhat a gyalázattól is. – Így igaz – felelte orvos barátom. – S tegyük hozzá, hogy az eleink, nagyapáink, sőt még a szüleink is magyar állampolgárok voltak, s ez is kötelez bennünket. Amikor pedig nem voltak magyar állampolgárok, akkor először meghurcoltakként, majd másodrendű polgárokként éltek a hazájukban, ráadásul diktatúrában, s meghalniuk sem adatott meg szabad emberként. Ezért én szabad emberként szeretnék élni, az Európai Unió szabad polgáraként, úgy, hogy a családomat Trianon szégyentelen, hosszúra nyúló botrányos „keze” ne zaklassa többé. Mert kilencven éve ez történik: ez a mohó „kéz” egy nemzet létén ütött lyukon át újra és újra lelkeket rabol, úgy, hogy egyre kevesebben leszünk. Trianonban nem ismerték fel, hogy diktátummal, szájaló propagandával, konok rövidlátással, történelmi, gazdasági és kulturális közösségek szétzilálásával nem lehet biztonságot szerezni Európában. S főleg nem lehet, illetve nem szabad bosszút forralni igazság helyett. Ezért nem foghatom be a fülemet, nem csukhatom be a szememet, nem tapaszthatom be a számat, mint ama hírhedt majmok, s mivel hallok és látok, hát beszélek is; elmondom barátaimnak, hogy visszahonosításunk megmaradásunk esélyét növeli, s aki ez ellen szól, az akaratlanul is megmaradásunk esélyét csökkenti. Különben Magyarországnak erkölcsi kötelessége volt megalkotni az egyszerűsített honosítás törvényét, hogy egyes határon túli magyar közösségek ne legyenek megfosztva attól, ami más ilyen magyar közösségeknek már régen megadatott. Hiába állítják öntudatosan némelyek, hogy ők magyar állampolgárság nélkül is magyarok, mert ha ez igaz is, a lélekszámunk 1920 óta mintegy 500 ezerrel csökkent – lévén a szlovákiai magyarok a mindenkori hatalom túszai és játékszerei. S azt is elmondom barátaimnak, hogy magyar létemre lelkem és érzésem gazdag örökséget kapott, melyet nem dobhatok el, mert ezzel szegényíteném a világot, jelen esetben Szlovákia „világát”. – Egyetértek – feleltem –, hiszen itt a Duna-medencében mi magyarok – is – az állam- és nemzetformálás kovásza voltunk, méghozzá önzetlenül. Ezer éven át segítettük Európát építeni is, védeni is: „jóságot jósággal, hívséget hívséggel fizetve”. Ezért a szlovákiai magyaroknak is tudatosítaniuk kell –  hasonlóan az erdélyiekhez, kárpátaljaiakhoz, délvidékiekhez –, hogy a történelem „kegye” által szétszórt magyarságot csakis a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, mi több, a közös jövő tarthatja össze; amíg a kultúrá-hoz és a történelemhez hűek maradunk, önmagunkhoz maradunk hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, ezáltal pedig a nemzetéhez is. Ehhez az eredendő, nemes és természetes elvhez kell tartanunk magunkat, éppen úgy, mint minden más nemzetnek, köztük a szlováknak is.
Ennyiben maradtunk orvos barátommal. És stílusosan hozzátettük: nemcsak élni, hanem meghalni is szabad polgárként szeretnénk.

*
2011. március 1. Ma levelet írtam a Bodrogszentesi Református Lelkészi Hivatalnak, kérvén, adjanak ki számomra keresztelési bizonylatot arról, hogy apai nagyapám a Trianon előtti Magyarországon született. Miközben körülöttem zajlik a nevetséges, kicsinyes, rosszindulatú, csökönyös és buta vita a kettős állampolgárságról, rendíthetetlen nyugalommal összehajtogatom kérvényemet, borítékba helyezem, leragasztom, megcímezem, ráhelyezem a bélyeget, mely Ivan Gašparovičot, ezt a magyarságot, tehát a saját állampolgárait is gyűlölő embert, a Szlovák Köztársaság első emberét ábrázolja, majd feladom a postára, és várom a bizonylat megérkezését, hogy megtehessem az első lépéseket a magyar állampolgárság felvételére. Ez – egyelőre – alkotmányos jogom.

*
A mindenkori kormánypártok és az ellenzék között egyetlen különbség van, az, hogy az egyik kormányon van, a másik nincs. Az utóbbiak a hatalmon lévők „úri huncutságait” igyekeznek leleplezni, hogy idővel ők kerüljenek hatalomra, s gyakorolhassák „úri huncutságaikat”. Ehhez a mindig kéznél lévő irodalmi és újságírói patkányokat és görényeket használják fel – természetesen busásan megjutalmazva őket. Mert nálunk – és másutt is, mindenütt – a Pénz lett az úr: minden mást megfosztottak trónjától, művészetet, becsületet, erkölcsöt. Ül a Mammon a királyi székben, s aki fejet hajt vagy letérdepel előtte, azt a moslékosvályúhoz és a húsosfazékhoz invitálja, aki pedig ellenáll vagy elfordul tőle, az csak azért nem hal éhen, mert jobb esetben odavetnek neki pár koncot, koldus alamizsnát, elvégre „demokráciában”, szociális államban élünk.

*
1944 karácsonyának éjjelén, amikor az oroszok körülzárták Budapestet, Márai Sándor, a magyar író, az ezeréves Magyarország magyar írója elmereng azon, mit is jelent számára, s azon túl Magyarország és Európa számára az a „valami”, hogy az orosz katona betette lábát Magyarországra és Európába. Márai elmondja, ő olyan környezetben élt Budán húsz éven át, amelyen belül a kommunizmust mindjárt a Hét Főbűn után emlegették, de most, ezen a karácsonyi éjjelen úgy érzi, mindent el kell felednie, amit eddig a kommunizmusról hallott és olvasott, hogy előítélet-mentesen tudjon válaszolni a kérdésre: mit is jelent az orosz katona megjelenése Európában. Érzi, hogy ez a valami egy Erő, de nem tudja, mi ez a rejtélyes Hatalom – a kommunizmus?, a szlávok, a Kelet?… Azt sem tudja bizonyosan, jó vagy rossz erő-e ez az Erő, ördögi-e, ahogy Dosztojevszkij nevezte, vagy az egyenlőség és a szabadság elhozója, ahogy sok akkori európai író hitte; de hát hogy hozhatott volna szabadságot, ő sem volt szabad. Márai csak annyit tud ezen az éjszakán, amit néhány napon át tapasztalt, tudniillik azt, hogy ez az Erő elviszi majd a disznót, a búzát, az olajat, a szenet és a gépeket. Ez nem volt kétséges számára; de ekkor még nem sejti, hogy ez az ördögi Erő elviszi az embereket is, mi több, a lelkeket, s a magyarságot – is – szétzúzza, majd hosszú időre szolgasorba taszítja. Igen, mert ez az Erő, mint egy óriás Gép, mint egy Mamut közömbösen eltapos mindent, ami útjában áll; „…ha éppen használni tudja, egy pillanatra »szerződteti« valamilyen segédszerepre, ha nem, akár meg is semmisíti.” S arra is gondol Márai ezen a karácsonyéjjelen, hogy az orosz katona megjelenése Európában olyan „élmény” számára, amilyen európai értelmiségi számára előtte csak kettő volt: a 9. században, amikor az arabok előretörtek egészen Auternig és Poitiers-ig, s a 16. században, amikor a törökök eljöttek egészen Győrig és Erlanig. Igaz, az arabok azáltal, hogy elhozták magukkal Európába az asztronómiát, az orvostudományt, a keleti természetlátást, a számrendszert, a hellenizmus öntudatát, tulajdonképpen a keresztény világ számára „rejtélyes” módon a reneszánsz és a humanizmus útját egyengették; a másik keleti támadásra, az oszmán világkép és a keleti imperializmus rohamára pedig a keresztény világ megint csak sajátos módon, a reformációval válaszolt. De hogyan felel majd a nyugati világ az orosz imperializmusra? – kérdezi 1944-ben Márai. Természetesen a kérdésre nem tud válaszolni; csak később, 1958-as naplójában írja meg, hogy a Nyugat – többek között – a technológia forradalmával tökéletesen megváltoztatta a Tőke és a Munka viszonyát – a marxizmus–leninizmus csődjét szülve meg; magyarán: a Nyugat a gazdasági erejével győzte le a Marxot is feje tetejére állító, hazugságokra épített keleti kommunizmust. De a szívek züllöttsége, az ostobaság és az istentelenség szövedékével átfont világ emberek millióinak halálát követelte. Amikor a kommunizmus 1989-ben gutaütést kapott, a berlini fal megadóan a földre hullt, s a felszálló porfelhőben mosolyogni kezdett a kétfejű, depressziós gyerek, Európa. Csak remélni lehet, hogy Európának újra egy arca lesz, mellyel a teremtő Lélek felé fordul, hogy polgárainak mindennapi munkája megszentelődjön.
„Nagy birodalmak gyorsabban virágzanak el, mint a trópusi erdők… a történelem tele van ilyen rejtélyes mamuttestek csontvázaival – néhány történelmi pillanaton át virágzottak, és nyomtalanul eltemette mindjüket a homok” – írja Márai. Mindezt már régen tudja az emberiség, s azt is tudjuk, hogy amikor az emberi faj valamilyen oknál fogva elveszti eme közös emlékezetét, akkor felüti fejét a Bűn, s mintegy meg-istenül: ő az Éjszaka, a történelmi kataklizmák istene, aki örökkévalónak hirdeti magát, s elkészítteti óriási képmását, hogy a népek leboruljanak előtte, s imádják eme fenevadnak a képét; s aki ezt nem teszi, az mind megölessék. Ilyen fenevad volt Sztálin is, a hatlábujjú antikrisztus, aki tudván tudta, hogy birodalma csak addig maradhat fenn, amíg terjeszkedni képes, torkon ragadva és kifosztva a legyőzött országokat, mintegy saját nyomorúságát bélelve ki a rabolt javakkal; s nem kétséges, ha a Nyugat nem kap észbe, ez az embertelen keleti nyomorúság egykettőre bekebelezte volna őt is: hiszen Nyugat-Európa bizonyos erői már előkészítették ennek feltételeit.

*
„Amikor Oroszország a nyugati hatalmak gyávaságára és félelmére épít, csörgeti a kardját és amennyire csak lehet, felsrófolja a követeléseit, hogy aztán később úgy viselkedjen, mintha nagylelkű lenne, amikor beéri a legközelebbi célok elérésével. Elmúlt ez a veszély? Nem, csak Európa uralkodó rétegeinek vaksága érte el a zenitet. Először is az orosz politika változhatatlan. Változhatnak a módszerek, a taktika, a manőver, de politikájának északsarki csillaga – a világuralom – állócsillag.” Ezek Karl Marx, a „próféta” szavai!