Tóth Elemér versei

Novemberben

Szalad az idő: szélvész.
A szavad csupa méz még.
Rám csorgatod, te, kedves,
bár minden rideg, nedves.

Itt az ősz. Itt az álom,
jaj, de régóta várom.
A festők korán kelnek,
színesednek a kertek.

A fák sapkája sárga,
elcsendesül a lárma.
Gondomat félrecsapom,
mivel nincs más kalapom.

S füttyögök: öreg rigó,
lehullott mind a dió.
A hó is megjön lassan,
lesz belőle jó paplan.

Betakarja a tájat,
az lesz a nagy varázslat.
Ki se látszom a jóból,
a puha, fehér hóból.

    Ünnep szombatján

A szánunk elé fogott lovak
futva futottak, szólt a csengő,
a házak havat abrakoltak,
fehér volt minden, fehér kendő.

Mintha álmodnék – fehér tájban,
fehér boglyákként bokrok álltak,

apám bajszán jégcsapot láttam,
s arcán halvány nyomát a nyárnak.

Ámde a hó, a hó kavargott,
és a csengő csilingelt, táncolt,
meghúzták éppen a harangot,
s hangja széttépte a szép fátyolt.

Karácsony volt. Ünnep szombatja,
ablakokban fenyőfák vártak,
s az öröm, mely szívünket hajtja,
fügét kínált a vad világnak.

A szánunk elé fogott lovak
futva futottak, szólt a csengő,
a házak havat abrakoltak,
minden fehér volt és esendő.

    Az igazat

Kökényarcúak már a napok,
november ködöket terelget.
Sötétlő bánatok mindenütt.
        Vadludak szállnak,
daluk hasogatja a csendet.

Lépegetek a hullt avarban,
szívemnek feszülnek a percek.
Hideg harapja vén bokámat.
        Varjak jajongnak,
az ősz kutyáival perelnek.

A fájdalmaim sokasodnak,
tövisek hullnak a világra.
Fölárad a szomorúságom.
         Kerekedj, szemem,
hogy szám az igazat kiáltsa.