Duba Gyula – Szégyen (1)

(Részlet a rövidesen megjelenő regényből) (10)
A Nyerges utcából jobbra, a Mihály-kapu felé fordul, áthalad a torony alatti boltíven és az egykori barbakánt elhagyva, Nepomuki Szent János szobra után a sarkon megáll. Szétnézett, remélte, erősen hitte, hogy meglátja őket. Ezen a tájon gyakran megjelennek. Felbukkannak és eltűnnek, mintha a város szellemei lennének, az ötvenes évek s az azóta eltelt idő árnyai. Évtizedekig a város lakói voltak s az irodalom jellegzetes alakjai… Elsőnek a Filozófust pillantja meg. Először ő hagyta itt a várost, még a hetvenes évek végén. Alacsony, zömök újságíró, költő és gondolkodó, mongolos képű bajvívó. Kerékpáron jön a Štefánik utca s az egykori Szárazvám felől, sötét pantallója két szárát becsíptette, ahogy a vidéki kőművesek és mesteremberek teszik, sötét zakója begombolva, hajadonfővel, súlyos barna aktatáskája a kormányon lóg. Morvai tudja, hogy a tömött táska teli van könyvekkel, újságokkal és kéziratokkal, mindenféle versvázlatokkal és papírlapokkal, hevenyészett jegyzetekkel, csupa gondolati anyag és szellemi termék, súlyosan megterheli a kormányt. A gazdája komótosan hajtja kerékpárját, maga elé néz, nem tekint semerre, magába merül. Elvont nagy kérdések foglalkoztatják, nem szabadulhat tőlük, ösztönei őrzik őt a forgalomban. Nehézkesen elhajt a sarok előtt, majd fékezni kezd, mert a Nagy-Baa után, a Főposta előtt lejteni kezd a széles út, a Manderla felé ereszkedő kerékpár gyor-sulni kezd, s a Filozófus ösztönösen fékez. S eltűnik Morvai tekintete elől anélkül, hogy rápillantott volna, hogy meglátta volna, hogy tudomásul vette volna jelenlétét…
A másik kettőt a Széplak utca elején pillantotta meg. Messziről meglátta őket. Légiesen ácsorognak, kirínak a járókelők közül, árnyszerűek. Egymás mellett állnak, beszélgetnek, a Mihály-kapu utca torkolatát jelentő, egykori barbakán felé néznek, mintha őt várnák. Honnan tudják, hogy jövök, gondolja Morvai, nem beszéltük meg, hogy találkozunk! Régen volt ez lehetséges… Kétségtelenül ők azok, a Bajuszos, meg a Költő. Sétára indulva gondolt rá, hogy találkozhat velük, de nem volt benne biztos… egyáltalán nem lehetett benne biztos, sosem láthatta előre, mikor és hol találkozik kettőjükkel… Tudta, hogy mióta elmentek, azóta is gyakran lehetnek együtt, általában olyan helyeken, ódon szűk utcákban és nagyhírű tereken, ahol egykor italkimérések voltak és bort lehetett inni minden mennyiségben. De hát az utóbbi időben ilyen helyek eltünedeznek, megfogyatkoznak, lassan az emlékezetben is elmosódnak…
 Ahogy a Nagy-Baától meglátja őket, azok már feléje fordultak, de nem intettek, nem lettek élénkebbek, várakoznak. Morvai úgy érezte, hogy jöveteléről tudomásuk lehetett, őt várják. Meglepődött ezen, de nem gondolta át. Örült, hogy éppen most, amikor személyes problémái, lelki gondjai vannak, találkozhat velük. Amióta a Szlovák nemzeti felkelés terén lezárták a közforgalmat s csak a villamo-sok járhatnak erre, meg korlátozott mértékben személyautók, gyér a közlekedés. A kisszámú gépkocsit s a villamosokat fények állítják meg, a fehér csíkos zebrán a járókelőknek van előnyük. Az író elmosolyodott, ahogy meglátta őket, feléjük indult, s azok mozdulatlanul figyelték, ahogy közeledik.
– Szervusz, komám…! – mosolyog a Bajuszos, de nem mozdul –, látom, a kalapodhoz ragaszkodsz, jól teszed…! Az igazi férfi kalap nélkül nem ember…!
Neki is kalapja van, esőverte, kopott pörge kalap, biztosan ül a fején, mint egy megszokott anyag, mely már szinte testrész, a tarkóján kitüremkedik alóla hullámosan dús, ősz haja. Szeme távolian csillog. A Költő erős szálú sötét haját összekócolja a szél, a távoli Vár felől éri a Széplak utcát, kényelmesen végigfut rajta, könnyedén és otthonosan, üde változatosságot hoz a kora délutáni képbe, a mozgalmas utca hosszába, a Széplak utca sosem néptelen. Állandóan teli emberekkel, egymással szembe futó villamosokkal, néha egy-két autóval, a belváros egyik fő ütőere. A Költő komolyan figyeli az érkezőt, marcona arca nyugodt, tekintete mintha enyhén derűs lenne, szinte mosolyog a szeme, valahogy egész lénye távolinak tűnik fel, mégis melegséggel teli, arca jobb felén a kisebb horzsolás helyét már var fedi.
– Verekedtél…? – kérdezte őt Morvai –, mi történt veled? Összekarmoltak, pajtás…?!
– Elbánt velem egy cimborám… – mondja tárgyilagosan, mintha rendjén lenne a dolog, mindennapi ügy –, de egész délután együtt ittunk az ASZÓ hátsó bejáratánál, a kis téren, ahol az utolsó városi verebek tanyáznak, a tujabokrokon zsinatolnak… aztán, hogy sötétedni kezdett, pénzt kért tőlem, hogy megy valamilyen asszony után, de nem adtam neki… egész nap velem iszol – mondom neki –, hát ne koslass könnyű nők után!… De ő… hogy tisztességes asszony s ő megy hozzá, unja a céltalan vedelést, hogy az asszony várja és vacsorát főz, erre összevesztünk… ledöntött a földre, a mellemre térdelt és elvette a pénzemet, volt még száz koronám, honorárium a versemért… egy korona nélkül ott hagyott a gazember….!
– Rablás… – vélte Morvai –, erőszakos rablás… meggyűlne a baja a törvény-nyel, ha feljelentenéd…!
– De hát… együtt ittunk… mondtam, hogy haver…!
– Ilyen ügyei vannak… – legyint a Bajuszos megvetően –, már csak a csőcse-lékkel érzi jól magát… elmerül az alvilágban…
Valamiféle archaikusság árad belőlük, némi vonzó avíttság, klasszikusan életszerű megkopottság, ők azok, a régiek, nem változtak s már nem is változhatnak, belemerevednek az időbe… örülnek egymásnak s szinte egyszerre mondják: induljunk beljebb, az otthonosság irányában, aztán majd valahol kikötünk, betérünk egy pofa borra, végső esetben a Parasztoknál…!
– Hogy élsz, komám…? – a Bajuszos vizsgáló tekintettel nézi, apró mo-sollyal mustrálja, kíváncsisága inkább törődés –, nyúzottnak látszol, gondjaid vannak vagy a magány nyuvaszt, mi van veled…? Mi bánt, komám?! A pörge kalapodat hol hagytad, ez most olyan, mint egy zsidó rabbié… de különben jól áll…
Ez a hang hiányzik, gondolja Morvai, eltűnt az életemből. Nagyon sok minden eltűnt az életemből s mind hiányzik. Ami maradt s ami még hozzá adódott, már nem a régi, semmi nem a régi már. Csak az emlékek, meg néha az árnyak… előtűnnek és fellibbennek körülöttem, rövid időre megmutatják magukat, jelen vannak és felvidítanak, majd tovatűnnek és ismét elhagynak… hűségesen hűtlen emlékalakok….
– Egy boszorkány átkai közt élek, lassan elemészt… – válaszolja Bajuszos komája kérdésére. Elindulnak az életteli utcán, a forgalom sűrűje irányába, az átlát-hatatlannak tűnő nyüzsgés felé, amely rejtélyes, mert céltalannak tűnik fel, bár bizonyára apró okok sokasága irányítja, s amelyben régi tettek és egykori árnyak ke-verednek a jelen történéseivel. Élő színhelyek jönnek szembe velük, melyek már nem működnek, elhaladnak a Hét szerkesztősége előtt, ahol a Költő dolgozott, az eklektikus városi ház lepusztultnak látszik, mélyen csend honol, ablakai zárva, s a függönyök sem rebbennek, mintha már nem folyna ott munka, szünetel a szer-kesztés, a Költőnek sem jut eszébe, hogy felmenjen az öreg kapu alatt az első eme-letre, persze… mindig szívesen kerülte a szerkesztőséget, olyan közönyösen megy el előtte, ahogy csak a verseknek elkötelezett ember képes elhagyni kötelességeit és múltját, mert fontosabbnak tartja az életet, hogy elmerüljön benne, minél mélyebben belebukjon a sűrűjébe, hogy a mélyből, a szennyből és mocsárból rejtélyes kagylókat, titkokat rejtő ősi képződményeket, gyönyörűen beteges igazgyöngyöket halásszon ki és hozzon felszínre, a Bajuszos is csak annyit mondott kérdezve: kijössz valahogy a főszerkesztőddel, Zsé…?! Választ azonban nem várt s nem is kapott. – Ritka gonosz perszóna – folytatta Morvai megkezdett gondolatát, örült, hogy őszintén és nyíltan beszélhet Kotlebánéról, megkönnyebbül, hogy nem magá-ban éli meg a gonoszság nyomorúságos apoteózisának keserveit, hanem elmondhatja valakinek, aki megérti, talán tanácsot is ad –, megtestesíti a gyűlölet pőre indulatát, pokolra való banya, a középkorban megégettek ilyeneket… pedig nem félelmetes, inkább visszataszító, kényelmetlen, normális ember tehetetlen a primitív indulattal szemben, olyan, mint a sorscsapás…!
– Megveretem… – ajánlja a Költő készségesen, mint olyan dolgot, ami nem okoz gondot –, szólok Dzsoninak, hogy páholja el a nénét…!
Messzi múlt árnyai kísértenek a Széplak utcában.
A Vár felől villamos érkezik, nem csenget, bár olyan közel megy el mellettük, hogy szinte érinthette volna a Költőt, talán érintette is, bár a marcona művész meg se rezzen s a Bajuszos sem szólt rá, vigyázz, Zsé, elüt ez a csattogó őslény! Morvai megrettent egy pillanatra, majd tudomásul vette, hogy semmi baj nem történt, nem is történhetett. Ezek ketten régiek s már sérthetetlenek, az elmúlt idő védi őket! Hová megyünk egy pofa borra? – kérdezi. A Posta utca sarkán tanakodnak, a világ s a város négy tája felé indulnak innen utak. A Költő háttal áll a magasabban fekvő Hodža térnek, ahol a Grassalkovits-palotában székel a köztársasági elnök, onnan is kocsmák és borozók felé vezetnek utcák. A Magas utcában van egy kedves helyem, magyarázza marcona arccal, sötét haját összezilálják a szelek, amelyek itt több felől érkeznek, összekavarodnak, a Költő nézi a frissen renovált kétemeletes épületet, jobb kezével felfelé mutatva.
– A Palace Szállónak kitűnő kávéháza volt, délelőttönként ott írta Ozsi a legszebb verseit kallódó szekerekről meg tavakról, melyeknek nincs alja… meg az okos jegyzeteit mindenféle kultúremberekről és írásos emlékekről… néha én is voltam ott, de ritkán, a komisz főpincér nem szívesen hitelezett…. de Ozsinak mindig volt pénze, nekem is kölcsönzött néha… amikor riportot várt tőlem, menj a Palace-ba, délig írd meg, szükségem van rá, beterveztem… délután van a leadás…!
– Már nem a Palace Szálló – mondja Morvai –, bank van a helyén! Magam is gyakran írtam ott, nyugodt hely, csendes… s kedves pincérlányok, de most a pénz dolgozik ott, s a hivatalnokok számlákat vezetnek, nem írnak verseket…
– A francba… – fakadt ki mérgesen a Költő, nem szokott káromkodni, de most nagyon érzékeny volt, –, semmi nincs már a helyén, ami egykor volt…?! Felindultan a hajába túrt és Morvaira támadt. – Nem tesztek semmit… észre sem veszitek, hogy ellopják a várost! Igyunk már valamit, mert nagyon mérges leszek…!
– A „vietnamiakhoz” megyünk – döntött a Bajuszos, lekonyuló bajsza erősen őszül s ahogy komolyan oldalt néz, profilján látni valamilyen fáradt vonást –, Mar-tával is beszélünk az emléktábla miatt, ideje, hogy feltegyék… – Viharvert kalapja hetykén ül a feje búbján, mozgása egészében élénk, de arca beesett, s mintha meg-viselt lenne –, Toldyt is felhívhatjuk, meg a „fényes szelek harcosát”, a „vietnamiakhoz”, jöjjenek a különszobába, véglegesíteni kell az emléktábla dolgát… Martával is megkötjük az egyezséget…! A szöveget is megfogalmazzuk… pontot kell tenni végre a tervek után…!
A tábla közügyükké nőtt. A borozót egymás közt úgy hívják, a „vietnamiaknál”, előtte zsibong a vietnami árusok piaca. A Széplak utcáról boltíves kapualj vezet a szűk térre, mely lefelé nyúlik a Heyduk utca irányába. A téren alacsony fabódék és sátrak állnak. A sátrak és a főépület között, melyben még egy borozó székel, keskeny út vezet, alig kétméternyi köz, tolongó vásárlókkal, többnyire nőkkel teli, innen visz szűk bejárat a vendéglátó helységekbe, három is van belőlük. Az ivószoba ablakai a piacra néznek, látni a benn iszogató vendégeket. A borozónak terasza is van, mintegy a külső helység s a bejárat nyúlványa a másik borozó felé, amely úgy mélyed bele a nagy emeletes ház tömegébe, mint egy rejtélyes barlang. S a teraszról, melyen egykor a „gömöri góbéval” meg az Igazgatóval boroztak, a kissé megemelt pódiumszerű térségről úgy szemlélheti a vendég a vietnami dömpingáruk és dallamos nyelvű árusok, meg az olcsó divatárúra éhes pozsonyi nők hullámzását, mintha piedesztálról figyelné az életet. Nevezetes hely ez itt, a megfogyatkozóban lévő városi borozók egyike, mely még őrzi pressburger hagyo-mányait. Törzsvendégei vannak, napi látogatói, beszélgetnek és boroznak. Gyakran zenekar áll össze, harmonikás, gitáros és dobos, néha hegedűs is előkerül, a gitáros énekel is, mélabús erdőháti énekeket meg balladisztikusnak ható, egykori katonadalokat. Fegyelmezetten, harmonikusan dalolnak, nem hejehujázva, ittasan dorbézolva, hanem szinte szertartásosan, mintha tudnák, hogy énekük a régi világ üzenete. Az állandóan múló és változó élet valamiféle folyamatosságának a jegye, ilyenkor a borozónak családias hangulata van. A pultnál a Kis-kárpátok lankáin termett bort mérik, zöldszilvánit vagy rizlinget, néha müller-thurgaut is, és a félhomályos helységek hangulatában, a sötétbarna gerendák és pácolt faburkolatok vidéki nyugalmat árasztó légkörében az első köztársaság melódiáinak harmóniájában a ma-gyar melankólia, majd lázadó indulatok dalai is jelen vannak néha, amikor íróink uralják az egyik helységet, ahová az emléktáblát tervezik. A mosolygós, piros képű Martával egyezkednek ez ügyben, a pincérnő kedveli őket és igyekszik, hogy jól érezzék magukat. Otthonosan borízű hangulatukban, hetykén évődő kedvükben vele beszélték meg, hogy a bejárattal szembeni helyiségben, egyrészt a legnyitottabb, mert mindenki belátja, aki bejön, másrészt különhelyiségnek is mondható, amikor ők ott tanyáznak s ilyenkor magyarul énekelnek, s a szobát nyelvük és törté-nelmük ízei járják át, magányos életérzésük hangulata borongja be. Ilyen magába zárkózó hangulatban kérték Martát, hogy az összetolt asztalok fölé a sarokba a falra tábla kerüljön, amely majd megőrzi emléküket. S hogy itt vitáztak és kaptak hajba a pozsonyi magyar írók halálosan komoly és végeérhetetlen elvi problémáik felett, majd mintegy a szenvedélyes marakodás oldott szüneteiben itt énekelték mélabús népi dalaikat vagy pattogó ütemű harci indulóikat, hogy aztán a végén záróra után kimerülve és karöltve, egymást támogatva induljanak haza.
Most tehát ide tartanak, s a villamos ismét hátulról érkezik, s a változatosság kedvéért most a Bajuszos mellett rohant el, szinte súrolva őt, talán érintette is, azok ketten nem sokat törődnek a forgalommal és a járókelőkkel, közönyösen mennek az utcán, mintha érinthetetlenek és sérthetetlenek lennének, Morvainak sem jut eszébe, hogy figyelmeztesse és óvja őket, tudnak vigyázni magukra, aztán minek is, gondolja, a tömegen is érintetlenül haladnak át, könnyedén és testtelenül, mint a szellemek, akárha asztrállények lennének, pedig vannak, léteznek, együtt mennek a Szép-lak utcán. A Bajuszos azt latolgatja, honnan hívja fel Toldyt, akinek olyan kemény a kézfogása, mint legendás névrokonáé lehetett, s bár szálfatermete egyenes, mint egy hajócölöp, haja és bajusza már egészen fehér. Meg a „fényes szelek harcosát”, akivel részegen lebolsevikozták, de változatlanul szerették és becsülték egymást. Fiatalságuk szeszélyes ágai-bogai úgy összefonódtak, mintha egy tőről fakadnának és egy törzsről hajtanának ki, mindkettőjük azon serénykedett, hogy kultúrnövény-zettel borítsák a kisebbségi élet szikkadt mezőségeit. A Költő pedig úgy jár, ahogy a termelő lét gazdája, mint a földesúr nagy széles mezőségein, amikor szemrevételezi a beérő termést, emelt fővel jár, kezét a háta mögött összekulcsolva, maga elé néz, az emberekre nem figyel, önállóan halad a maga útján, Morvai először pillantja meg, milyen nagy a cipője, negyvenhármas is lehet, mennyire önmagába zárva jár a Költő, bensőjében valamilyen befolyásolhatatlan őserdő dolgozik, sodor-ja romboló utakon, kikerülhetetlen akadályokon át. Morvai úgy érzi, mindkét társa valamiféle örökkévalóság jegyében létezik, mintha immár időtlenek lennének…
Az időtlenség érzete fogta el kényszerítően, s a nyomában járó hiányra akkor döbbent rá, amikor a boltozatos átjáró alatt letértek az utcáról és szembementek a piac forgatagával. A sátrak és bódék teli vannak áruval s a keskeny köz emberekkel. A modern termelés hiúságvására folyik, a rengeteg ruhadarab és divatcikk látványa kábító, valamiféle szorongató bőségérzetet kelt, mintha a piacgazdálkodás minden bonyolultsága össze lenne zsúfolva s felette nagyon alacsony lenne az ég. A tolongásban a Költő megy elöl, utána a Bajuszos, nem férnek el egymás mellett, a hullámzó tömeg sodra eltávolítja őket egymástól, mégis szinte akadályok nélkül haladnak. Morvai emberekbe ütközik, pardon, ismételgeti, máskor nem szólt semmit és… a borozóba vezető bejáratot sem találják már. Az árudömping meghódította és elöntötte az egész teret. Az egykori ablakok helyén sikátorok nyílnak a mohó árutömegbe, a bejáratok táskák és bőröndök tömegébe visznek, a terasz sincs már. Helyette benyílók mélyén műanyagok és kötött holmik tornyosulnak, vadonatúj ipari törmelék és globális termékhegyek magasodnak, napszemüvegek és kesztyűk ezrei, könnyű papucsok és színes trikók tömegei, a borozó patinás helységeit megszállta és elfoglalta a világgazdaság, és a mélabús népi dallamokat és katonaindulókat a múltba utalta, az emlékek közé űzte, a semmibe kergette, zajos időtömeggel temette be a hegyháti dalok és kis-kárpátoki borok világát. De azokat az emberi értékeket és érzéseket is múlttá avatta, amelyek egykor itt virultak, a zajos jókedvet és emberi mélabút elnyelte a világtőke brutalitása. A „fényes szelek harcosa” talán azt mondaná: a keleti tőke ugyanolyan mohó és alaktalan, mint a nyugati, egykutyák, arctalanok és gátlástalanok, ismertető vonásuk sincs, időtlenek, Toldy pedig talán így káromkodna: a fe-nébe is, valami, ami a miénk volt, ismét eltűnt…!
Aztán a Bajuszos és a Költő tovább haladnak, némán elválnak, és Morvai még hallani véli, mintha a barátja azt mondaná: menj előre, én telefonálok nekik, talál-kozunk a Hordóban vagy a Parasztoknál..! S eltűntek a tömegben, felszívta őket a va-lóság, a rettenetes árutömeg és a benne turkáló mohó emberek, a vásárlókedvű piaci nép s köztük a közönyös arcú, egyforma kinézésű vietnami árusok, mindenütt ott vannak, de a dolgokba nem avatkoznak, csak ha megszólítják őket, néha dallamos nyelven szólnak egymáshoz, alig nézik az embereket, akik mások, mint ők, számukra mégis fontosak, mert belőlük élnek, ki tudja, mit gondolnak róluk…? A piac délutáni életének nyüzsgése elnyelte a Bajuszost meg a Költőt, nyomokat sem hagytak maguk után, s Morvai már bizonytalanul emlékezett, valóban hallotta-e, hogy a Hordónál vagy a Parasztoknál találkoznak, míg telefonálnak, vagy csak képzeli, hogy mondták, talán már nem is szóltak vissza, amikor felszívta és elnyelte őket a jelen. Néhány pillanattal előtte még itt voltak, s már nincsenek sehol, s mintha az idő is elbizonytala-nodott volna, Morvai új gondolata: néha mintha öngyilkos lenne az idő…! A jövő perc elnyeli a távozót, a jelen pillanatot megöli a következő, és ami korábban kézzelfogható és egészen közeli volt, már csak emlék…
Visszaindult a Széplak utcára, hogy a Hordónál vagy a Parasztoknál várja őket. Nem lesz emléktábla, gondolja közben, csillogó műanyag táskák, kicsiny ke-réken gördülő, modern utazókofferek, kihúzható fogójú turistabőröndök, olcsó bevásárlószatyrok lógnak a helyén. De azt is hiába várná, bármeddig álldogálna az egykori ablakok helyén, hogy meghallja a gitáros énekét és a dallamos harmonikaszót, ablakok sincsenek már, csak női csizmák garmadája, parádés nejlonbundák halmai, meg az elnyűhetetlen farmernadrágok tömege, amelyeket vadonatúj korukban mesterségesen kopottá tesznek, néha lyukassá és rongyossá is, hogy mo-dern külsőt öltsenek. Átment a barokkos kapuboltozat alatt, s a mellette elhúzó villamos már nem veszélyeztette a Költőt, sem a Bajuszos alakját, emlékük is anyagtalanná vált, már nem bizonyítható, hogy itt voltak és együtt jártak a Széplak utcán, de hatásuk és akaratuk tovább él Morvaiban, a Hordó felé indul. S mire oda ér, már természetes számára, hogy a legendás deszkavityilló sincs sehol, emeletes üvegpalota foglalta el a helyét, de visszagondolva még látja a barnára pácolt deszka-bódét, akár egy munkások lakta, kerekes házikó, lakókocsi, ennek azonban nincse-nek kerekei, jelentéktelen külsejű házikó, ám annál jelentősebb maga a léte. Kényszerítő erővel bír! Könnyen ráveszi a Költőt és társait, a Bajuszost, hogy betérjenek egy „pofa borra”, ahogy ő mondaná, vagy akár rubinszínű ribizliborra, ami a Hordó specialitása, nem igazi bor, édes, de nem erőtlen, ettől is jókedvre derül az ember. Hol lehetnek a nagy hordószerű, felfordított kádak, kettő volt belőlük, mellettük iszogattak, peremükre támaszkodva a vendégek, meg a körben húzódó ivópultok, emlékük is már csak azokban él, akik emlékezni akarnak, számon tartják a múló időt és nem veszik tudomásul, hogy talán öngyilkos lett.
Morvai a jelenben jár s nem csodálkozik. Azon sem, hogy az idő „öngyil-kossága” robbanásszerű lehet, a dolgok máról holnapra múlnak el. A villamossíne-ken túl a járda mögött magas üvegházak emelkednek. Egyik az alacsony, sötét kapualj helyén, ahová gyakran betért, a vén földszintes ház falaiból csőkígyók és kábelek lógtak, esetlen modernizációk nyomorúságos jegyei, s a hosszú keskeny udvar mélyén korcs fák álltak, melyek sehonnan nem láthatók, csak innen a kapu alól. A múltat kutatni járt ide, az idő nyomait kereste, s csupa nyomorúságot talált, kö-zépkori világ esetlen jelzéseit, visszataszító anakronizmust az utca fölényes ragyogásához képest. De a másik hasonló házat sem találja, ahol a híres jósnő lakott, ablaka alatt állt a göcsörtös törzsű, szívós lila akác, melynek erős gyökérzete iszonyú küzdelemben állt a szűk udvar betontalajával. A csenevész udvart egykor betontakaróval öntötték le, a rendezettsége mellett talán azért is, hogy megfojtsák a fát, de az makacsul szembeszállt a gyilkos szándékkal, májusban súlyos lila virágokat nevelt, acélos gyökerei pedig felpúposították, szétszaggatták a fojtogató betonpalástot, félelmetes repedésekkel sebezték az udvart. Ha szeretne, akkor sem szemlélhetné meg az évtizedes küzdelem döbbenetes jeleit, a roskatag földszintes ház helyén – a középkorban itt lehetett a híres-hírhedt Örömház, melyet a város tartott fenn és a hóhér felügyelt, s ahol az örömlányok koronás fők udvarnépét is gyakran mulattatták – most egy üvegpalota minden zugában átlátható, árutömeggel hivalkodó épülete tornyosul. Különösségekben a Széplak utca mindig is bővel-kedett, Magyar utcának is hívták egykor, még az első köztársaság kezdeti éveiben is jeleskedett, ahogy ma is villog és ragyog modern árubőségével, látványosan tombol a közép-európai piacgazdálkodás… érdekes módon a történelmi utca a glo-bális gazdasági káosz több jelentésű és mélyértelmű metaforája lehetne!
A Paraszthoz címzett borozó azonban biztos pont a formák és alakzatok kavalkádjában. Mintha hivatásának fogná fel, hogy őrizze a város egykori borivó szellemét. Nem feltűnő bejárat, cégjelzése is egyszerű, látogatói mégis behunyt szemmel megtalálják a barna ajtót. Melyet egyszerű archaizmus jellemez, bizonyos hangsúlytalan időtlenség ismét nem sejteti, hogy mögötte sajátos, külön világ él. Csendesebb az utcánál, a nappali fényeknél sötétebb, egyszerűbb és egyértelműbb az utcai formák tarka vásárától. Bár történelmi anakronizmus a maga módján, mégis magán viseli a jelen minden vonását. Alkalmi borivók és hűséges törzsvendégek politikáról vitatkoznak az asztaloknál, a mindennapi borisszák, akiknek létigényük a rendszeres borfogyasztás és már nem is tudják leinni magukat, mert mindig részegek, egymással foglalkoznak, s a bal oldali ablakokon át a konyhából a meg-szokott ételeket viszik szét a pincérlányok. Kevés a meglepetés, ritkák a szokatlan jelenetek, a hangoskodók önmaguktól lecsendesednek, az ivás és diskurzus összefonódásában mintegy sajátos „rendi” világ léte érvényesül. Mintha az egykori bortermelő szőlősgazdák, a „heiriggerek” szokásrendje és törvénnyé nemesült szellemisége uralná az előhelységet és a csapospultot, meg a félhomályos benyílókat.
Balázs is ide jár. Kedvelt helyük régóta, a régi világban is gyakran találkoztak itt, nem kerülték ki egymást, fejbólintással üdvözölték s néhány szót is váltottak, de amellett távolságot tartottak, nem közeledtek egymáshoz. Mára elmúltak azok az idők. S az idővel a helyzet is változik, az emlékezés minden régi dolgot közelít egymáshoz. Ahogy távolodik és kopik a múlt, tompulnak a régi élek és összecsiszolódnak a szegletek, nyikorogva is elférnek együtt, Balázs lénye is változik. Néha megjelent a „vietnamiaknál” is, a különszobában, asztalukhoz ül, bonyolultan egyszerű beszélgetés kezdődött, óvatos konzultáció a múltról, részükről erős kiszólásokkal nyomósítva, melyeket Balázs szemrebbenés nélkül, jámbor mosollyal tudomásul vesz, s a társalgásban sok a hiány és kihagyás, nem kíméletből, sem óvatosságból, hanem a dolgok természetéből eredően. Balázs sok mindent tudott, amit ők nem is sejthettek, s azt is tudták, hogy a titkairól sosem beszél, sem most, sem később a jövőben, mélyen benne vannak és létük vele szűnik meg. A titoktartás a vérében van, a sejtjeiben, talán a génjeiben is, mit lehet tudni erről?! Mélységesen benne él a hallgatás kényszere, tudja, hogy a világon vannak olyan dolgok, amiket soha senki nem tudhat meg, akkor sem, ha már veszélytelenek, abban az esetben sem, ha közömbösek, a titok azért titok, hogy titok maradjon örökké! Aztán a sírba száll azokkal, akik tudták vagy legalábbis sejthették őket!
Balázzsal tehát visszafogottan beszélnek, ösztönös tartózkodással s némi enyhe gúnnyal, mert időközben a munkája feleslegessé vált, küldetése befejeződött, tevékenysége értelmét veszítette. Szerepe mintegy kikopott az életből, bár ki tudja…?! Néha kérdezgették, vallatni próbálták a múltról, s Balázs válaszolt is mindig, sokat sejtetően nézett és titokzatoskodott, igazság?, legyintett; tudták, hogy sosem a teljes igazságot mondja, az ő értelmében teljes igazság talán nem is létezik, csak olyan részigazság, amely bizonyos érdeket hordoz, bizonyos célt képvisel. Másrészt a múlt emléke és helyzetei furcsa módon rendezték viszonyukat, közelítette őket egy-máshoz, olyan értelemben, hogy mindnyájan a részesei voltak,  mintegy örökösei tanulságainak, s véglegesen elmúlt. Ám emlékként rájuk hagyott valamiféle múltbeli tartományt, mintegy az elsüllyedt Atlantisz rejtélyeinek bűvöletét, olyan közös élményvilágot, melyet avatottan csak ők ismernek és múltjuk emlékeként őriznek, bennük él, s már csak általuk létezik. És számukra sosem lehet értéktelen, hiszen a sorsuk volt, spirituális énjüket testesíti meg… Nem felejthetik a múltat, nem is tagadhatják meg, mert az övék, ifjúságuk és férfikoruk minden boldog és gondokkal teli ideje, céljaik és vágyaik érvényesítésének és bukásaiknak megrendítő kora, amely formálta őket, de melyet gondolkodásuk és tetteik is alakítottak, az életük volt. Nem vethetik le ruhaként, a testükre nőtt és lényükbe épült, számukra nem idegen, minden vonatkozásában a tulajdonuk…
Belépett a Parasztokhoz, látta az előtérben a törzsvendégeket és a pultoknál a magányos iszogatókat, bort kért a pultnál és a csaposnőre mosolygott. Régi ismerős itt Morvai. Az ivópult mellé állt a kijárat közelében, fél szemmel a poharát nézi, a másikkal az üvegajtón át az utcát. Kortyol a borából, erdőháti vagy kis-kárpátoki lehet, veltelini vagy zöldszilváni, érzi mélységét, bukéját, ahogy a szakemberek mondják, ízlik. Még vigyáznak a minőségre, gondolja elégedetten, itt még van komolyság, folyamatosság, valamilyen megnyugtató állandóság… a beszélgetés zaja állandó és visszafogott. S a fények törtek, állandósult félhomály, mely természetes…
Balázs az oldalsó benyílóból jött, megállt a csapospultnál, kért két pohár bort, egy-egy decit, s mellélépett, a poharakat a pultra tette. Kissé megtántorodott, ittasan mosolygott rá, jó komaként viselkedett, csupa nyájasság és készség.
– Szervusz… – mondja óvatosan, ám lendülettel –, egyedül..? Hol a többiek…?!
– Nem tudom… régóta nem láttam őket… akik még megvannak…
Sem a Bajuszosról, sem a Költőről nem beszélt, tudta, már nem jönnek, ott maradtak a vietnami piacon, vagy még sokkal messzebb… egyszer talán újra megjelennek…!
– Nincs kedvük csatangolni… otthon ülnek, betegeskednek, vénülnek… – Balázs öregesen rózsás arca állandóan mosolyog.
– Még mindig mindent tudsz… – Morvai ivott a borából s a másik szemébe nézett, figyelte mosolyát és arra gondolt, hogy olyan grimasz van az arcán, a benső jókedv grimasza, amely ártatlan álarc lehetne, kivetülő forma, mely rákövült. Jelentése megfejthetetlen, titok.
– Sok mindent tudok… – fogta meg a poharát –, ez a dolgom! Aztán… ilyen a természetem, kíváncsi, szeretem tudni, mi történik a világban… De már csak figyelek… nem kérdezek…
Fél évszázada történt, uramisten, ötvenhatban, mondhatná Morvai. Akkor Balázs és társai nagyon figyeltek. Ő az Ifjú Gárda nevű internátusban lakott, vizsgára készült ábrázoló geometriából és nem volt biztos magában, nehezen igazodott el az egyenesek, síkok és metszőpontok rendszerében, más természetű a képzelete, szabadosság él benne, nem fogékony a rendszerek törvényeire. A portáról hívták telefonon, hogy várja valaki. Egy fiatalember, felöltője gallérja feltűrve, keze a zsebében, filmbeli figura, Balázs. Mindketten huszonévesek. Jöjjön velem, beszélni akarunk magával…! A szobájába ment, hogy felöltözzön, szólt a barátjának, hogy nyolcra menjen a Manderlához, találkája van, mondja meg a lánynak, hogy elvitte a titkosrendőrség! Egy szűk utcában autó állt, sötétben ülek be, nem tudta, merre mennek, magas épület hátsó kapuján, szűk udvaron állnak, körülöttük minden oldalon sötét ablakok. Ka-nyargós lépcsők, keskeny folyosók, egyszerű puritán szoba. Morvai gyanútlan, nem fél, mert nem tett semmit, de nyugtalan, a kérdésekre válaszol, majd Balázs így szól: néha megkereslek – már tegezi –, s te elmondod, mi történik az egyetemisták között…! S erre ő: mindent megteszek, hogy ne kövessenek el meggondolatlan dolgokat, de veled nem beszélek róluk… Ahogy gondolod, s úgy mosolygott, mint most, talán még meggondolod… Már akkor meg volt ez a nehezen meghatározható mosolya, készség és fensőbbség furcsa keveréke, s azóta sem változott. Mintha jelezné: sokat tehetnék, de nem teszem…! Vesztettél valamit, hogy ide hoztalak, okoztam kárt…? Nem mentem vacsorára… és… nem mehettem randevúra… Tíz korona vacsorapénzt dugott a zsebébe és azt mondta: elviszlek a Manderlához, nyolcra még odaérsz…! A barátja várta a lányt, de elküldte, s amikor az jött, elmondta, mi történt! Aztán a lány internátusi szobájában gyertyaláng felett elégették a tízkoronást, s a lány úgy nézett rá, mint egy hősre, és – szobatársa nemsokára megjön – rövid ideig tapasztalatlanul és ügyet-lenül szerették egymást.
Balázs azóta része az életének. Azelőtt ritkán látta, nem is gondolt rá, tudta, hogy ha úgy adódik, érte jön, nem rejtélyes árny, bár kiszámíthatatlan, mert sajátos szempontjai vannak, melyeket csak ő maga ismer, nem tudhatja, merre jár, de azt igen, hogy számon tartja őt, mintha mindig jelen lenne, szellemszerű, mely néha anyagiasul… így múlt el az idő. S mintha a rendszerváltozással az idő is elfáradt volna, legutóbb úgy tűnt fel: öngyilkos lett…! Amikor ez Morvai eszébe jutott, azt gondolta, egyrészt nonszensz, másrészt képzavar, s nem is akármilyen, de mintha mégis rejtene valamit! Mintha az idő a saját drámájából rejtegetne valamit, az „öngyilkos idő” metaforának talán semmi értelme, mégsem értelmetlen, van benne valami, ki kellene találni, hogy a kép mit jelent! Hiszen jól hangzik, meglepően, első hallásra megdöbbent és töprengésre készteti az észt, amely mintha értené és mégsem tudja, csak sejti, érzi? – a jelentését.