Fónod Zoltán – Kisebbségben…

Nincs a világnak olyan része, ahol az etnikai, nemzetiségi, vallási közösségek gondjaival, problémáival ne találkoznánk. A nemzetközi jog a második világháború után – érthetetlen módon – nem foglalkozott a kisebbségi kérdéssel. Ebben nemcsak a nagyhatalmak arroganciája jelentkezett, hanem az a téves nézet is, mely a kisebb-ségek asszimilációjában látta a jövő útját.

A párizsi békeértekezlet amerikai (Badell-Smith) és angol delegátusa (Lord Hood) is ezt az elvet képviselte, következés-képpen a második világháborút lezáró békeszerződések említést sem tettek a kisebbségekről (ellentétben az első világháború utáni szerződésekkel, amelyekben részletesen felsorolták ezeket a jogokat).
Az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában az amerikai delegátus (Roosevelt asszony) 1948-ban az emberi jogok megtartásával azonosította a kisebbségek jogi helyzetét. Az ENSZ közgyűlése ekkor elutasította azt a szovjet, jugoszláv és dán javaslatot, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata foglalkozzon a kisebb-ségek jogi helyzetével. Ehelyett mindössze külön határozatot fogadtak el a „kisebb-ségek sorsáról”, mely az egységes megoldás bonyolultságára, az ENSZ-határozat hiányára utal, utasítva a világszervezet egyes szerveit, hogy „tüzetesen tanul-mányozzák a kisebbségi problémákat”. Hosszú időbe telt, míg a világszervezet do-kumentumot fogadott el a kisebbségek jogairól. Szerepet játszott ebben a gyarmati rendszer felszámolásával együtt járó etnikai és vallási kérdések jelentkezése is. A dokumentumot az ENSZ-közgyűlés 1966 decemberében fogadta el, mint az állampolgári és politikai jogok nemzetközi paktumát, mely az „etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeknek” előírja kultúrájuk, vallásuk gyakorlását és anyanyelvük használatát.

Behatóan foglalkozott a kisebbségek helyzetével a macedóniai Ohridban tar-tott ENSZ kisebbségi szeminárium (1974. június–július). A szakma képviselői sze-rint a háttérben azt látták, hogy a kisebbségi kérdés világproblémává vált. A jelentős dokumentumok közül az 1975-ös helsinki európai biztonsági és együttműködési értekezlet okmányát szokták említeni. Ez az okmány nemcsak az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogok kérdésével foglakozott, hanem az „Együttműködés humanitárius és egyéb területeken” című részben az oktatásról szólva kitér a „nem-zeti kisebbségek vagy a regionális kultúrák” jogos érdekeire is.

A nemzeti tudat említése során napjainkban gyakran találkozunk az etnikai tudat fogalmával és problémáival, holott a két jelenség között minőségi különbség  van. Az a tény, hogy a nemzeti tudat manipulálható, jelzi a veszélyt is, melyet a szélsőséges szemléletek jelenthetnek. A más nemzetek, nemzetiségek iránti érzék-telenség, intolerancia, közömbösség nemcsak a magánéletben jelentkezhet, hanem egyes (politikailag nem veszélytelen!) közösségek szemléletében is. A történelmi mítoszok, mendemondák terjesztése is a konfliktusteremtés veszélyeivel jár.

Néha egy-egy sajtóvita, politikai akarnokság is elég ahhoz, hogy élezze a helyzetet. A félreértett „herderi jóslat” (a magyarság pusztulásáról) már jó néhányszor váltott ki ellenérzést. Herder téves forrásból (August Ludwig von Schlözer mun-kájából) tájékozódott és torz képet kapott a magyarok történelméről. Így jutott arra a téves következtetésre, hogy „a magyar az egyetlen nép, amely ebből a (finnugor) törzsből a hódítók közé nyomult”. „Most szlávok, németek, vlachok és más népek közt az ország lakosainak kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán talán a nyelvüket is alig lehet majd megtalálni.” Egyébként nem csak a kutatók, a politikusok is fogékonyak” lehetnek arra, hogy (alantas szándékkal!) vészhelyzetet produkál-janak. Beszédes példa erre Szlovákia (a XXI. században), ahol az újonnan választott magyar parlament lehetséges döntése, a korlátozott jogkörű „kettős állampolgárság” megadása (a kisebbségi magyaroknak!) jelent „veszedelmet” a szlovák kormány számára. Ott, ahol a politikai hatalom (a józan mérlegelés helyett!) „koncként”, a politikai hatalom foglyaként kezeli a lakosságot, aligha lehet európaiságról, megbé-kélésről, egyenrangúságról beszélni. Európaiságunk is a politikai pártok gátlástalan-ságának meg az önzésének a foglya. Példátlan gorombasággal reagált Robert Fico miniszterelnök erre a döntésre. A „majd mi megmutatjuk” indulataira  sem a parla-ment, sem (a később összehívott!) – szlovák! – Biztonsági Tanács  tény- és tárgysze-rűen nem reagált. Egyedül a miniszterelnök fenyegetései hangoztak el, amikor spártai tömörséggel kijelentette, „nagyon kemény  lesz az ellencsapás”. A szlovák  parlament ünnepi záróülését is elhalasztották, hogy a törvényhozás „készültségben”  legyen arra az esetre, ha a magyar parlament döntene az állampolgársági törvény módosításáról. Veszélyhelyzetről szónokolnak, holott emlékezhetnének arra, a cseh és a szlovák vezetők szeme sem rebbent 1992-ben, amikor a közös ország (Csehszlovákia) nyűgé-től megszabadultak. Úgy gondolták (és most József Attilát plagizáljuk!), elválni „csak, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”.

Félelmetes persze  az a buzgóság  is, mely a politikai hatalom vezető képvi-selői  részéről nyilvánul meg a kisebbségek, elsősorban a magyarok ellen.  Gátlás-talanul és politikai primitivizmussal lépnek fel egyes pártok vezető képviselői elsősorban a magyarokkal szemben. Úgy csinálnak, mintha – a nyelvhasználat kérdésében – nem ismernék a Szlovák Köztársaság Alkotmányát, melyet  az önál-lóság kikiáltását követően fogadtak el, vagy a Strasbourgban aláírt okmányt, A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját, melyet  1992 novemberében szentesítettek.  Az alkotmánytörvény  államnyelvként szabályozta a szlovák nyel-vet, és leszögezte: „az államnyelvtől eltérő más nyelveknek a hivatalos érint-kezésben való használatát törvény szabályozza”.

Néhány  nemes gondolat az  Alapvető jogok és szabadságjogok című fejezet általános rendelkezéseiről:
(1) „Minden ember szabad, egyenlő méltósága és joga van. Az alapvető jogok és szabadságjogok megvonhatatlanok, elidegeníthetetlenek, elévülhetetlenek és megszüntethetetlenek.”
(2) Az Alkotmány szavatolja a Szlovák Köztársaság területén tartózkodó minden személy számára az alapvető jogokat és szabadságjogokat nem, faj, bőr-szín, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzetiséghez vagy etnikai csoporthoz való tartozás, vagyoni, születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.   
Az említett indokok alapján senki sem károsítható meg, nem részesíthető előnyben, illetve senkit sem érhet hátrányos megkülönböztetés.
(3) Mindenki szabadon dönthet nemzetiségi hovatartozásáról. Tilos e döntés bárminemű befolyásolása és az elnemzetlenítést célzó nyomásgyakorlás minden formája.
(4) Alapvető jogai gyakorlása miatt senkinek sem sérülhetnek a jogai.
A további törvénycikkek szerint (34) „a nemzetiségi kisebbséget vagy etnikai csoportot alkotó állampolgárok számára az alkotmány szavatolja a sokoldalú fej-lődést”; „az államnyelv elsajátításának jogán kívül az alkotmány szavatolja: a) az anyanyelvű művelődés jogát, b) anyanyelvüknek a hivatalos érintkezésben való használatának a jogát, c) azt a jogot, hogy a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok ügyeik intézésében részt vegyenek.
E jogok gyakorlása nem sértheti Szlovákia szuverenitását, területi integri-tását, sem a lakosság „többi  részének” diszkriminálását.
Mellékesen (bár nem mellékes!) jegyezzük meg azt is, az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény szerint a nemzetiségek „a cseh és szlovák nemzettel közösen alkotják az államot”, az állami szuverenitásnak és az oszthatatlan államhatalomnak ugyancsak részesei voltak… (Ennek érvényét a köztársaság megosztása után nem hosszabbították meg.)
Legyünk őszinték, a kettős állampolgárság (egyes hazai parlamenti képvi-selő vonatkozásában!) oda/vissza politikailag manipulált ügy. Orbán Viktor és a FIDESZ számára gesztus értékű, amolyan „gyorsjelentés” a hihetetlen arányú vá-lasztási győzelem  emléke. Bizonysága annak is, hogy a FIDESZ nem felejt.  Őrzi és vigyázza a 2006-os sikertelen decemberi népszavazás emlékét, és feledve a bukást, az  „íme, itt vagyunk” gesztusával úgy emlékezik, hogy  közben az egykori „közös” haza emlékét is felidézi, amikor azt mondják, a törvénytervezet jogalapját az 1886-os állampolgársági törvény is ismerte.
(Mellesleg: elég a múlt század  „felmenőit” említeni, meg a büntetlenséget jelezni és máris  nyert ügye van annak, aki  új hazát keres, vagy nosztalgiázik. Le-het, hogy közben a „közös haza” emlékét is felidézik… De ez még mindig jobb, barátságosabb gesztus,  mint egyes politikusaink reagálása, akik (a madáchi „nem adhatok mást, csak mi lényegem” mintájára!) provokációról beszélnek. Köz-ben a  szlovákiai júniusi választásokra gondolnak, meg arra, hogy  elfogadható poli-tikai „habarccsal” biztassák önmagukat, és fényesítsék  reményeiket. Nyílt titok, Robert Fico miniszterelnök a  „kemény válaszlépés” módozatait keresi, oly módon, hogy közben a (szlovák) Biztonsági Tanáccsal is tárgyal, és (méltó határozottsággal!) az uniós balhé lehetséges módozatait is keresi.
Lényegében persze arról van szó, hogy a közelgő választások előtt, a „ma-gyar veszedelem” képtelen  állításaival, a nacionalista fóbia  nagyobb dicsőségére  szavazókat szerezzenek a legerősebb kormánypárt számára. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Alexander Matuška, aki a „miért nem színes és nagyszabású az életünk” kérdésére, a „gyökerek nemzetének” kb. nyolcvan esztendeje azt üzente, „a rózsa-füzér nem tesz senkit istenfélővé”. Idézhetjük persze Gustáv Husákot is, aki 1947-ben, a magyarok kitelepítése idején így jellemezte a múltat: „A csehek ezer éve perlekednek a németekkel, és az első Csehszlovák Köztársaság a német kisebbségi kérdés megoldatlansága miatt bukott el.” Majd Tisza Istvánnal folytatja: „Nem volt igaza Tisza magyar miniszterelnöknek, amikor azt állította, hogy a szlovák nemzet nem létezik, csak szlovákul beszélő magyarok vannak, ill. a történelmi Magyar-ország polgárai”…
És nem volt igaza  Gustáv Husáknak, sőt Laco Novomeskýnek sem, amikor szószólóivá/támogatóivá váltak annak az agyrémnek, amikor (1945 után!) úgy gondolták, kitelepítenek, meg kell szabadulni a „magyar  elemektől”, és nyakunkon a boldogság! A néhány évszázados együttélés (meg a fasiszta Németország és csat-lósainak embertelen zsidóüldözése), továbbá a nemzetként megmaradás történelmi ténye is kevés volt ahhoz, hogy egy emberségesebb nemzetállam lehetőségében gondolkozzanak a hajdani politikai elit szlovák képvselői.. Persze, az is érdem, hogy amikor a megmaradás, sőt, 1968-ban egy nyitottabb „nemzetállam” lehető-ségeiről lehetett álmodozni, belátták tévedésüket és mértéktartó tisztelettel  álltak a magyarkérdéshez.
Vladimír Mináč szerint „A régi Magyarország ostoba és szerencsétlen katlan volt. Nemcsak a nem magyar népek számára főztek benne tragikus sorsot: a magyarok végzete is ebben a katlanban főtt.” „A magyarok, ha összetörnek sem törhetnek utat a szabadsághoz nálunk nélkül.” És a végszó, a „magasabbra, egyre magasabbra” igézetével Mináč fogalmazásában így hangzott: „A nemzet értelme… nemcsak vagy  nem elsősorban csak a nemzet létében és mozgásában van, hanem a más nemzetekhez való tartozásában is: velük együtt alkotja a civilizáció nagy művét. S  ilyen értelemben még csak a kezdetén vagyunk az önmegvalósításnak.”
1968 tavaszán, egy beszélgetés során, arra a kérdésre, hogy „A nemzetiségiek … szívesen vigasztalódnak azzal a tétellel, hogy a kisebbségi kérdés megoldása az igazi demokrácia próbaköve”, Vladimir Mináč így válaszolt: „A nemzet nem na-gyobb azáltal, hogy új állampolgárokkal gyarapszik, hanem csak az által, ha az igazságosság felé törekszik. A szlovákiai magyar nemzetiség egyenlőségének a szlovákok ügyének, a szlovákság ügyének kell lennie. (…) Bolygónk már éppen eleget szenvedett kicsinyes nemzetiségi viszályok miatt, s már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy kitérjünk a felesleges szenvedés elől. Emberemlékezet óta egymás mellett és egymással szemben is éltünk: meg kell próbálnunk együttélni. Ebben semmi sem akadályoz meg, ha lesz elég bátorságunk, értelmünk és türelmünk.”
Laco Novomeský (ugyancsak egy beszélgetés során) 1968 nyarán, a „nem-zetiségiek – köztük az itt élő magyarság – jogos igényeiről” szóló kérdésre így válaszolt: „Megmásíthatatlan történelmi tény, hogy a szlovákok és a magyarok Dél-Szlovákiában együtt élnek. Erről nem lehet vitatkozni, ez a kiindulás alapja. Az egyenlőség és egyenjogúság nemcsak a két nemzetet (értsd: cseh és szlovák) érinti, hanem a nemzetiségeket is. Ez természetes. Az együttélés azonban türelmességet követel mindkét részről… Nevetségesnek tartom  azokat az érveket, hogy a magyarok elmagyarosítják a szlovákokat, vagy fordítva.  Viszont tudni kell azt is, nem nagy szavak s deklarációk oldják meg az együttélés kérdését s a nemzetiségiek problémáit, hanem a valós tettek. Ezek közé sorolnám a közeledés minden hátsó és ártó gondolat nélküli igényét is. S ez magyarokra, szlovákokra egyaránt érvényes.”
BOLY ČASI,  ALE SA MINULI!  –  Ladislav Novomeský, a költő és politikus ezzel a megállapítással („Voltak idők, de elmúltak!”) fejezte be beszélgetésünket… S ebben benne volt/van egy bölcs költő és gondolkodó  hite és meggyőződése, hogy nem lehet egymás ellenében élni, meg a „régi szép idők” tanulságait emlegetni. És benne van, persze, ebben a bölcsességben a fiatalság igézete, és idézése is.