Duba Gyula Esik a hó 2. Karácsonyi elégia

Morvai meg van győződve, hogy semmi nem történhet már vele, ami még nem történt meg, és ami lényeges. Mintha már mindent megélt volna. Paradoxonnak tűnő, szokatlan érzés. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy bejezettnek véli életét, és ami még hátra van, ami következhet, már csak ráadás. Valamiféle jelentősége még lehet, mély értelme aligha! Igazi élményt és valódi felismerést nem hozhat számára. Sem új információt, jelentős ismeretet.

Valódi tettekre aligha késztetheti, legfeljebb pótcselekvést eredményezhet. Időnként olyan meggyőződése támadt, hogy már mindent tud. Az évei is megvannak ehhez. Nem örömteli érzés, de határozott. Szinte axiómának fogta fel, már-már törvénynek. Persze ez általában értendő, nagyvonalú meg-állapításként kezelte, némileg rezignálttá tette őt, de nem rémítette meg. Nem jelentette a magányba való teljes bezárkózását, valamiféle általános visszavonulást, hanem csak valamiféle furcsa metamorfózist az életében. Sajátos értékváltást, amelyben a dolgok fizikai valóságukból és testi mivoltukból valamiféle virtuális, képzeletbeli síkra tevődnek át. Nem túl izgalmas változás. A fantázia lehetőségei meghatványozódnak, és jó esetben számos érdekességet nyújthatnak ily módon, könynyedebb és mulatságosabb megoldásokat kínálhatnak, de ezek kevésbé eredményesek és termékenyek. Rendszerint rövid életűek, felvillannak, és elenyésznek. Tétjük alig van, szinte nincs is. Következményük is csak olyan értelemben, hogy még valószínűtlenebb képeket és ötleteket eredményeznek. S addig fokozódhatnak, míg végül a haszontalan fantazmagóriák világába juttatják Morvait. S miután valós tetteket nem követ el, minden mozdulata szinte következmények nélküli, nem ütközik semmibe, ő pedig lassan elveszíti realitásérzékét. Másrészt képzelete annál testesebb, mind hatalmasabb és termékenyebb, fantáziája óriási méreteket ölt, míg végül olyan felismerést tesz, hogy talán már csak látszatéletet él, hiszen minden képzeletben történik meg vele.

Elhatalmasodó felismerése meghökkentette, de nem keserítette el. A kálvinista hitvilágból ismerte a predesztinációt, s hogy minden elrendeltetett, ennek így kell lenni! Inkább megpróbált helyzetéhez alkalmazkodni, furcsa új létéhez igazodni. S kereste lehetőségeit, megsejtett dilemmája törvényeit. Rejtélyes metamorfózis, gondolta néha, szinte titokzatos, talán az idő múlása okozza. Vagy ismeretlen, kozmikus törvény határozza meg, hogy így legyen? A kozmikus jelenségek mindig tiszteletet ébresztettek benne, hitt a világmindenség törvényeiben. Talán azért is, mert a képzeletnek jelentős szerep jut bennük. Titkaikat állandóan közelíthetjük, de sosem fedik fel rejtélyességüket teljes terjedelmükben. S mégis tudjuk, mily módon léteznek, jelenlétüket naponta érezzük. Egy-egy nap- vagy holdfogyatkozás időpontját percnyi pontossággal meghatározzuk, sőt azt is megmondjuk, hogy hány év múlva, milyen napon, melyik órában és hányadik percben valósul meg a következő fogyatkozás. Morvai tehát úgy gondolja, hogy a képzeletünkben megvalósuló lét hiteles valóság. S élte is, egyre mélyebben, néha a kizárólagosságig képzelt életét.

Magatartása alig különbözik a másokétól. Társaságba jár, és választékosan öltözik, közismert dolgokról társalog, és mindennapi módon viselkedik. Megfontolt férfiú benyomását kelti, s bizonyos elismertségre tett szert. Csak ő tudja, hogy ez látszat, és a lényeg egészen más. Időnként felötlött benne, hogy hátha a többi ember is, talán mindenki úgy él, mint ő. Magának és képzeletben, viselkedésükben a látszat, a felszín nyilvánul meg. Rejtélyes világ a mienk, embereké, titokzatos lét, igyekezett lezárni a gondolatsort. Ösztönösen megérezte, hogy ezen a nyomon nem haladhat tovább, mert annak kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Mintha megsejtette volna, hogy ha ebben a kérdésben is a képzeletére bízza magát, annak csak rossz vége lehet. Majd olyan gondolata támadt, hogy míg az ember a való világgal harcol, közben önmagával küzd, igen, talán így is lehet…

Akkor, advent utolsó hetében az óvárosi Fő térre indult. Már tél volt, apró, homokszerű pelyhekben hullt a hó, a parányi pelyheket, inkább jégszilánkokat, tűszikrákat rideg szél kergette, kavarta, ostorozta. Kellemetlen idő, s valahogy még sincs hideg, a „fagy baltája nem villog” közben. Gondolta, iszik egy pohár forralt bort, és megnézi a karácsonyi vásárt, valamilyen ételt is megkóstol. Fontosabb, hogy belevész és elvegyül a tömegben, megnézi a programot, és jár-kel az emberek között, hátha történik valami. Egyre gyakrabban jut eszébe: hátha… Mintha egyre ritkábban történne valami… Hátha most…

Nemsokára már a Notre-Dame temploma előtti téren járt, a Felszabadulás emlékműve futásba merevült, fáklyás nőalakjának lendületében mintha újszerűség lenne, melyet addig még nem vett észre. A fák alatt a háttérben két alacsony deszkaházikó áll, ilyenekkel van most tele a belváros, a karácsonyi vásár tartozékai, az egyiken KARITA feliratot látott. Átvágott az úttesten, a kivilágított karácsonyfa alatt megbúvó betlehemi istállóra alig pillantott, korábban már látta a fából faragott jászolt és a legendás alakokat – sietett. Nemsokára Čumilhoz ért, a derék Kukkoló fején jókedvű japán lánykák ültek és fényképezkedtek. Majd Schöner Náci ezüst alakja köszöntötte bodor kalaplengetéssel.  Az egykori Marxista–Leninista Könyvtár bejáratánál, ahol a Csehszlovák Kereskedelmi Bank fiókja működik, a Kukkolóval szemben a Zenebűvész a beatlesek híres számát, a Yesterday-t játszotta. A Zenebűvész négy-öt hangszeren játszik egyszerre, s ilyenkor minden tagja mozog és részt vesz a zenélésben, lába tapos, kezei kalimpálnak, s a maga elé erősített szájharmonikán játssza a melódiát. Előtte csődület, s már itt erősödik a hangzavar, mely – ahogy a Mayer cukrászdánál a térre lép – megcsapja, szinte letaglózza, hangereje főbe kólintja. A tér fölé magasodó Roland-szobor háta mögött halinanadrágos, bocskoros és ködmönös népművész harmonikázik, és szilaj hegyi dalokat énekel. A Fő tér két oldalán hosszú sorokban, egymáshoz ragasztva kicsi, piros-fehér tetejű mesebeli házikók sora húzódik, alkalmi tetők alatt falatozópultok állnak. A városháza tornya előtt nagy karácsonyfa villózó fényekkel, mellette széles, magas boltozatú színpad, rajta egy hegyháti népművészcsoport betlehemi játékokat ad elő éppen.

Rengeteg ember van a Fő téren, gondtalan ivászat és táplálkozás kíséretében folyik az ünnepváró jókedv farsangja. A karácsonyvárás helye és ideje ez itt. Ez mindenkinek így természetes. Nem így Morvainak. Maga is tudja, hogy ez így szokás, nincs benne semmi rendkívüli, legfeljebb bosszantó vagy kábító lehet a nagy tolongás. Ő azonban valami fantasztikumot érez benne, valami rendkívülit. Mintha valamiféle pokoli egyoldalúság és célzatos azonosság kényszere zajlana. Mint amikor rejtélyes fegyelemnek engedelmeskedve, tökéletes azonosságban viselkednek az emberek. Akárha titokzatos tömegkényszer áldozatai lennének. Bár más ez, mint például a hadseregek szerkezeti rendje, a katonaság fegyelme. Az azonos viselkedésben valamiféle kötetlenség, boldogság utáni vágy, a szabadság sóvárgása, zsigeri fegyelme kényszerítené az embereket. Mindenki eszik és iszik, akik nyugtalanul bolyonganak a tömegben, azok is ennek a lehetőségét keresik. Mindenki hangosan beszél vagy inkább kiabál, gesztikulálva magyaráz, féktelenül nevet és kötetlenül vihog, gátlástalanul handabandáz, és bömbölve röhög. Az önmagáról való megfeledkezés és a túlhajtott életöröm misztériuma ez. Eszik a gyerek, talán még a csecsemők is, táplálkozik a bakfis és a kamasz, étkezik az ifjú meg a tinédzser, harap és rág a felnőtt férfi és asszony, ütemesen mozog a nyugdíjas arca, és mohón zabál a hajléktalan, kolbászt vagdal és káposztalevest kanalaz a vállalkozó és az ellen-őr, loksát ízlel a menedzser meg a csavargó, egyaránt eszik józan és részeg. A fogak őrlő harapásában, a rágóizmok munkája nyomán elvész a sercegő hússzelet és a zsírosan fénylő kolbászdarab, a virslis kifli meg a hamburger. Nagy mennyiségű pogácsa és számtalan loksa semmisül meg a nagy evészetben, megkent és rakott kenyérszeletek, pompás bagettek őrlődnek fel, a társas táplálkozás boszorkányszombatja ez. S a mesebeli házikókban, egyébként modern és praktikus építmények, vidám izmos legények ingujjra vetkőzve, és kipirult arcú csinibabák készségesen tüsténkednek, meleg fények és zsíros illatok ködében készítik a százféle harapnivalót. Számukra a nagy bevételek lehetőségének tombolása zajlik. A finom füst, meleg olaj és forró zsírszag páráiban nézelődve Morvai szinte elkábul. Lám, gondolja, körülöttem tombol az önfeledt evés-ivás manifesztációja, a mohó étvágy és szomjúság hiúságvására, s mindez annyira természetes és helyénvaló, mintha a rohanó élet csúcsa és a mesterséges életkedv boszorkányszombatja lenne. Ám annyira hitelesen, hogy kénytelen leszek magam is részt venni benne, különben mi a fenének jöttem volna ide?!
A kivilágított színpadról azonban természetes frissesség és üde öröm érinti meg Morvait. Erdőháti legények és népviseletbe öltözött lányok ropják táncukat. Olyan ösztönöket és mozdulatokat érez meg bennük, melyeket jól ismer, bensője mélyén, emlékbugyraiban őrzi őket. Farsangivá varázsolják a tér mozgását, hullámzó hangulatát. Morvait megfogják és elbájolják. Az idő kútjából, rég eltemetett verméből egykori ízek, mára halott hangulatok törhetnek fel. A merész kalapos fők és az egyenes, legényes tartás, a csattogó bokák szilaj ritmusa! Ezek a fénylő csizmák és szemérmes csatos félcipők! Jelzések, szimbólumok, elmúlt világ üzenetei. A múlt mintha még élne valahol. Az emlékezés talán az igazság nagy pillanata! Mintha az elmúlt időből fiatal arc nézne vissza rá, ismerős vonások, egykor ő lehetett…
Olyan érzése támadt, mintha idegen világban járna. Benne él, részese, s még-is idegen. Az érzés azonban nem a táncosokat érintette, más felismerésre vonatkozott. Nem lát maga körül egyetlen ismerős arcot sem, nem szólítja meg közeli hang. Volt idő, néhány évtizeddel ezelőtt, amikor szinte lépten-nyomon megszólították, és gyakran jött vele szembe ismerős arc. S körülvették rokon hangzású szavak, közeli beszéd. Az idő múlásával elfogytak, sivárabbak lettek az érzések. Rádöbbent, hogy állandóan testekbe ütközik, mégis, véletlenül sem jön szembe ismerős! Rá sem néz senki… idegen… döbbenetes így, szorongató. Abban a környezetben jár, melyet oly jól ismer, amely otthonos számára, amelyet megszokott, s most… mintha idegen bolygón lenne, furcsa érzés… A téren kavargó szél arcába csapja az éles havat… porka havak esedeznek… ez is a múltból való… Morvai erősen megérzi a telet. Nem a fagyos szél érintésébe, sem a hó szúrásaiba, hanem talán inkább a sejtésbe, ahogy a telet megérezte, beleborzongott…
Emberekbe ütközik, csoportok közötti átjárókat keres, alig lát magányos alakot, mint ő, mindenki mással van, többen együtt, vagy legalább párosan. Lipót oszt-rák császár és magyar király diadaloszlopa körül a házikókban főzik a forralt bort és a karácsonyi puncsot, melegítik a mézbort, és készítik a grogot. Legkelendőbb, világos vagy vörös változatban a forralt bor. Itt is sokan állnak a tetők alatti pultok-nál, de nagy tömeg van állandó mozgásban, fel-alá áramolva, a fények tompábbak, mint a színpad előtt. A forralt bor szabványára egy euró; Morvai vöröset kér. A forró ital hője átsüt a műanyag poháron, a pereménél kell tartani, különben elejtené. A zeneiskola irányába, a járda felé tör vele utat. Ahol megáll, egyik oldalán piszkos hókupac, a másikon vasállványon kék műanyag szemeteszsák. Mindenfelé kék zsákok vannak, töméntelen a szemét, mert minden műanyag és eldobható: a tányér és a tálca, a kanál, a villa és a kés, a pohár és az edényke, sokféle csomagolóanyag, minden eszköz és a maradékok, minden egyszeri használatra készült, olcsó és eldobható. S a népség, ötlik fel benne, azok is műemberek…?! Nagyokos, mondja azonnal magának, szellemeskedik a nagyokos. Te mi vagy, bölcs, emberszabású tinó?! Villanásnyi pillanatok ezek, a téridő apró szemcséi, porhó…
A bor, Matyšák-féle vörös, ízletes, az első kortytól mégis köhögni kezd. Majd megszokja, kortyol belőle, ez majd felmelegíti. Akkor a távolba néz, s megpillantja a középkori palotát, az intézményt, ahol az Asszony dolgozik. Ebben az időben megy haza. Elment már, vagy talán éppen indul?
Az Asszony időnkénti, ritkán villanó fény Morvai életében. Olyanféle szimbolikus jelentésű, mint Maeterlinck „kék madara” lehet. A hangulat is, mely alakját körülveszi, méltó a nagy belga szimbolista művéhez: lemondó természetű és magányos, elérhetetlen vágyaktól fűtött és végzetesen álomszerű. Régebbtől ismerik egymást, leküzdhetetlennek tűnő akadályok vannak közöttük, viszonyuk mégis bizalmasnak és közelinek mondható.   
Mintha tartósan az ígéretes kezdet állapotában leledzene. Az Asszony már járt a lakásán, kettesben voltak, bizonyos szakmai dolgokról tárgyaltak, aztán megbeszélték, és… az Asszony elment. Morvai kezdeményezése abban merült ki, hogy felsegítette a kabátját, és amikor kezet fogtak, azt mondta: nagyon örülök, hogy eljött hozzám! Később néhányszor találkoztak társaságban vagy az utcán, a Duna-parton, és megtudta, hogy elvált, kissé tartózkodón, mintegy tanácstalanul beszélgettek, és mosolyogva nézték egymást, de többet nem jöttek össze kettesben. Morvai megérzett benne valamilyen természetes határozottságot és önállóságot, távolságtartó magabiztosságot, s mindez szinte lehetetlenné tette, hogy bizalmasabb legyen az Asszonnyal szemben. Pedig gyakran gondolt rá, egy időben szinte állandóan, hogy közelebbi viszonyra kellene törekednie, s jó lenne szeretni, hisz vonzó, szép egyéniség. S azt is megsejtette, hogy hozzá hasonló magányos alkat lehet, talán ő is sajátos, belső törvényei szerint él. Még az is lehetséges, hogy lélekben s talán képzeletben éli az életét, mint ő, Morvai. Hirtelen támadt az ötlete, oktalanul is talán: ha éppen hazaindul, utána menne, és megszólítaná…!
Akkor lépett hozzá a hajléktalan. Harminc körüli fickó, nem lezüllött, bár elhanyagolt külsejű, látni, hogy csavargó típus. Mintha a rendezetlenség vonásai a kallódás szerény méltóságával vegyülnének benne. Minden kétséget kizáróan hajléktalan; jól ismeri a fajtájukat. Néhány pillanatig némán nézték egymást a tört lámpafényben. S akkor Morvainak olyan érzése támadt, mintha a fickó, óvatosan és visszafogottan bár, ám valami okból egyenrangúként szemlélné őt. S ez felbosszantotta; várt szótlanul.
– Nem haragszik, ha… nem bántom meg, ha kérek valamit… – Tartózkodón és habozva beszélt az idegen. – Nem ettem még ma… talán beteg is vagyok, mintha lázam lenne… nem segítene kisebb összeggel?
– De haragszom… – válaszolta azonnal Morvai, és a zsebében kotorászott; amikor a vörösbort vette, visszakapott némi aprót –, nagyon haragszom, de… fogd… itt van…! – Ötven centet nyújtott feléje. – Kérjél mástól is…! – Tizenöt korona régi pénzben, nem kevés, kolduljon tovább!

–  Ötven cent… – csalódottan nézte, többet várt –, ez is valami…
Morvai látja, hogy a fickó elégedetlen, de mintha megértené őt! Hogy nézhetek ki, minek néz ez engem?! A fickó dünnyögve továbbmegy, vissza sem néz, elcammog… S Morvai már borát kortyolgatva figyeli az intézmény kapuját, majd az üres poharat a szemeteszsákba ejti, és elindul a palota felé. Ösztönösen  megy, céltalanul, várakozón. Aztán megáll a nagy barna kapuval szemben, amely bévülről nagy fénnyel van kivilágítva, s kitárva néz rá. Errefelé erősebben fúj a szél, huzatos a szűkülő utca, mintha a hóesés is sűrűbb lenne, „porka havak esedeznek” az égből, és az arcába csapódnak. Elbizonytalanítják, valószínűtlenné, álomszerűvé te-szik a történetet. S valóban érthetetlen dolog történik vele. A kapualj mélyén magányos asszonyalak tűnik fel, és elköszön valakitől, hosszú, fekete kabátban van, fején széles kucsma, divatos, gyakorlatias tartozéka a kabátnak, prémkeretében épp csak feldereng a halvány arc, már-már elmosódón, szinte rejtélyesen, s az alak kilép a fényből, és letér balra a sikátor felé. Látni, hogy siet, megtesz nyolc-tíz lépést, aztán megfordul, és visszatér, átjön az úttesten, és Morvai elé áll. Az Asszony meg-áll vele szemben. Apró és finom arca a csuklya keretében, és őt nézi, inkább kíváncsian és nyíltan, mint várakozón, s mosolyog közben, kicsiny, visszafogott mosollyal. A nagy kapu fényében Morvai nem ismerte meg őt. S most szinte elveszítette a fejét.
– Ez olyan… olyan véletlen, hogy… nem is lehet véletlen, valami más, csoda talán… Ahogy megláttam, azonnal az jutott eszembe, hogy végre meghívhatom – s a zajos tér felé mutatott –, jöjjön fel egy forralt borra, karácsonyi puncsra vagy… grogra, mézborra, amit akar… csak jöjjön… – S bizakodva nézte az Asszonyt.
– Most inkább nem… most nem… – válaszolta az azonnal s mosolyogva. Morvai a mostra nem figyelt fel, csak arra, hogy nem!
– Akkor menjen… menjen, ahová tartozik… – S nem tudta, miért mondta ezt.  Az asszony komoly lett, és kesztyűs kezét nyújtotta feléje.
– Köszönöm… viszontlátásra… – mondta halkan.
Morvai már nem nézett utána, semmi más nem történt, a térre indult, és ivott még egy forralt bort, majd juhtúrós galuskát evett.
Akkor a színpad is sötét volt, és popzene szólt, de a forgatag nem lassult még, s a tömeg sem gyérült. Eszébe jutott, hogy ha az Asszony hazaindult, miért jött viszsza hozzá? S ha visszatért, miért nem fogadta el a meghívását? Majd ezen sem töp-rengett tovább; tanácstalan volt. A Felszabadulás emlékművénél sokan voltak a házikók körül, a pultok körül álltak, és ettek, mindnyájan étkeztek. Morvainak feltűnt, hogy alig beszélgetnek; milyen hallgatag társaság ez, csak esznek, tömik magukat a fura alakok, mintha némák lennének, és nagyon éhesek. Megállt a közelükben, nézte őket, figyelt, hogy megfejtse titkukat. Majd egy közeli csoportból egy fiú biztatóan rákiáltott:
– Jöjjön közénk, bácsi… finom káposztalevest adnak itt…!
Erre utal a KARITA felirat, a hajléktalanoknak ingyen káposztalevest osztanak.
– Nem szeretem a káposztalevest – válaszolta, és továbbment. Különben már ettem brindzás haluskát! Az asszonyra nem akart gondolni, mégis eszébe jutott, de a képzelete nem tudott mit kezdeni vele, tehetetlen volt… A kérdésre: miért jött vissza, ha elment? – nem talált feleletet.