Gál Sándor – Az ölelés

mikor az áradás elérkezett
feketébe öltöztek
a folyóparti füzek
és láthatóvá vált
ahogy egymást védőn
árnyékaikból
időtlen torlaszokat emelnek
az érkező áramlatok
tiszta sugara rájuk vetült
előtűntek
az emlékezet mélységei
kitakarták önmagukat
ismét valósággá lettek
látható egésszé
és minden omladék
lakhatóvá üdvözült
lett valós otthonná
benépesült az út és az udvar
kinyílt a madárszárnyú kapu
s a faragott fekete kapufélfák
a befogadás irányát jelölték
hűvösen felbuzogtak
az elfeledett kút forrásai
kirügyeztek az egykor-megégett eperfák
fuvallatuk megérintette a gyülekezet sátorát
a háztetőn szerelmes galambok burukkoltak
az utca porában a lovak patái
hallható volt a vágta dobaja
s a csendes poroszkálás neszezése is
és a partok távolából ének szárnyalt
a hazatérő aratók hála-szava
elém idézi
a múlhatatlant
az élő együtt-lét tiszta
 biztonságát
íme az akkor és a most ölelése
minden-minden összetorlódott
fölmagasodott
a parti füzek árnyéka mögött
ahogy az áradás ideje elérkezett
lángot vetett
a tapintható történelem
szikrák röppentek
s fölemelkedvén
lettek csillagokká
egyesítve
romolhatatlan égi hazában
a  m a r a d é k o t