Csanda Máté: A nacionalizmus mint látvány -(Tomáš Rafa videóiról)

Tomáš Rafa videóin mindig valami balhé van. Akárhova is klikkelek, itt is, ott is hadrendbe sorakozott zászlós-jelvényes bőrfejűeket, cseppet sem finomkodó szövegű transzparenseket, elmaszkírozott arcokat, sötét, üres tekinteteket látok. Vagy éppen csak az utca embereit néma csöndben, amint eleresztenek egy-egy futó kommentárt, hangot adva elkeseredésüknek.

 

Majdnem mindig van akció is, falanxokba sűrűsödött rohamrend-őrök bukkannak fel, nemegyszer könny-gázfelhőkbe burkolva, füstrakéták ködében araszolgatva. Aztán nem mindenütt ilyen drámai a helyzet: sokszor csak lassan hömpölygő, békés egymás mellett haladások, zenés ütemekre szambázó mozdulatok, jelszavak skandálása, ami történik. De feszültség, keserűség, indulat, az van mindig.

Tomáš Rafa immár több éve egy nagyobb horderejű projekten dolgozik, amelyet azóta is következetesen fejleszt, bővít és finomít: cseh, szlovák, lengyel és magyar helyszíneket jár be, minden érdekli, ahol a politikum színekben, formákban, ritmusokban és drapériákban megmutatkozik, bár leginkább a nacionalizmus jelenségére fókuszál. Tüntetéseket és ellentüntetéseket dokumentál, filmez, a legkülönfélébb polgári tiltakozó akciókat, emlékmeneteket, melegfelvonulásokat és neonáci marsírozásokat egyaránt. Videóinak fő témája a falka-szellem, illetve a lappangó agresszió, annak minden finom árnyalata, fokozata, átmenetei és áthajlásai.

Egy-egy pillanat erejéig az a benyomásom, hogy láttam már valahol ezeket a képeket,  nem is egyszer, valami sablonosan pörgős akciófilmben, merthogy a kristálytiszta képminőség, a ragyogó színek alapján mintha tényleg mozivászonra „tervezték volna” az egészet. Aztán meg-megremeg a kamera, forog velem a világ, hirtelen kirajzolódik, hogy ez itt a színtiszta valóság, gumibotos közelharcokat látok, vicsorgó állkapcsokat, de a következő percekben már megint minden rendben, elsimulnak az indulatok és – ha nem is békésen, de legalábbis – nyugodtan folytatódik az egész.

Mindeközben semmi zenei aláfestés vagy komolykodó narrátori hang nem érkezik, ami  megmagyarázná, „helyre tenné” a látottakat. Nem akar több lenni ez az oldal, mint ami: egy rendhagyó szubkulturális adatbank. Talán egy újfajta krízis-előrejelző rendszer, már csak azáltal is, hogy egy objektív, steril bemutatkozási felületet, egy független csatornát kínál. Antropológiai érdeklődésből fakadó alternatív országimázs-videók, nem- egyszer eldugott vidéki helyszínekről, amelyek végső soron hasznos, tanulságos nyersanyagként szolgálhatnak a legkülönfélébb szerzeteknek: a kisfilmek között ugyanúgy érdeklődve böngészhet polgármester, nemzeti rocker huligán, újságíró, emberjogi aktivista, biztonságpolitikai szakember vagy akár szárnyait bontogató társadalomtudós is.

A klippekbe és spotokba rendezett valóságanyag pedig rendszerint hosszabb formában bontakozik ki, lassabban pereg, mint ahogy azt a híradókban megszokhattuk: ott csak fel-felvillan, amikor bevágnak egy-egy durvább vagy éppen csak kifejezőbb mozzanatot. Vagy-is eleve másként, más tempóban, más igénnyel böngésszük ezeket a képsorokat. Több idő jut az egész higgadt befogadására, jobban odafigyelünk az alkalmi rétorok megafonba harsogott gondolataira, a füttykoncertek és tapsviharok rejtett dramaturgiájára, a bakancsos léptek ritmusos kopogására. Bárki kedvére csemegézhet, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: szimbolikus gesztusok, koszorúzások, emlékmenetek, csupa-csupa esztétikum – olyan, mint egy kortárs néprajzi kiállítás.

A honlap egy továbbgondolt, egy tartósított nyilvánosságot teremt, egy folyton bővíthető archívumot hoz létre, miközben szimbiotikusan tapad az alulról szerveződő megmozdulásokhoz, követve és kísérve őket, első kézből tudósítva, mint annak idején Tinódi Lantos Sebestyén a végvári harcokról. Közben hétről hétre frissül ez a forrásanyagnak sem utolsó folklór-streaming, amely ugye bárhol, bármikor előhívható, sőt fórumként is működik. Egy közhasznú vállalkozás, egy hosszú távú, és hovatovább, önműködő közösségi projekt – egy virtuális platform, amelyet akár „esztétikai nevelésre”, akár összehasonlító vizsgálódások folytatásához is alkalmazni lehetne (rokon szálak, tudatos és féltudatos cselekvésminták, ruhamárkák, divatok, szerveződési, szövegbeli sztereotípiák, korok, nemek, pírszingek szerinti eloszlást illetően). Hogy vannak-e manapság aktuális tüntetési trendek, hasonlóságok uszítás és uszítás között, s hogyan szerveződik csoportból tömeg, és miként, meddig képes erről egy kézikamera beszámolni.

Amit Tomáš Rafa művel, az nem kis részben politika is, tudatos aktivizmus. Közben legalább annyira szól a médiumról is (az internetről, a legdemokratikusabb médiumról), annak lehetőségeiről, potenciájáról. Hogy miként tárolja, mutatja, adagolja az információkat a világháló, mi mindent képes bedarálni és magába szippantani, s hogyan szervezi, sőt teremti újra a maga valóságát. Az a médium, amelynek segítségével – ha hinni lehet a híreknek – ma már egész forradalmakat lehet összehozni. Tehát a megjelenítésben, a hosszú távú célokban, ebben a következetes rendbe szedésben rejlik a koncepció bizarr varázsa. Másrészt egy picit meg is kerüli a múzeumi teret – hiszen az anyag, bár egy-két kép-ernyőn remekül kiállítható, jól megvan intézményi erőtér nélkül is. Önálló, szabadtéri projekt, közérthető, ingyenes, reklámmentes. Pártpolitika-mentes.

Rafa nem saját képzeletvilágának cizellálgatásával van elfoglalva, nem valami önmagából építkező nagy művön dolgozik: ő elsősorban riporter, dramaturg, operatőr – és  rendszergazda, az alkotás számára azt jelenti, hogy dokumentál, osztályoz és archivál (miközben saját maga, vagyis az arca, végig a kamera mögött marad). A minket körülvevő valóság nyomait, levonatait, felsejléseit gyűjtögeti, szűri és adagolja. És ezen a felületen sokkal inkább közüggyé tudnak formálódni, mint a tévéhíradók gagyi és uniformizált világában, ahol hasonló felvételek rendszerint útinform, celebsztorik, időjárás-jelentés és sporthírek közé ékelődve jelennek meg, elkerülhetetlenül is banalitássá halványodva. Tomáš Rafa lényegében nem tesz mást, csak folyton újragondoltatja velünk, új fényben, összefüggésekben láttatja esztétikum és politikum határsávjait, átfedéseit és problémás érintkezési pontjait.

Persze ilyen és hasonló fotókból, videókból milliók vannak, naponta ontják őket a hírügynökségek, a tévécsatornák és internetes portálok. Bármennyire is ütősek és autentikusak, egymagukban gyors és üres kalóriák. Tömegesen fogyasztjuk és felejtjük el őket, külön-külön tehát nem sok vizet zavarnak. Vi-szont így, egy ilyen bizarr indíttatású gyűjtőoldalon, a nap huszonnégy órájában elérhető módon, specializált tartalommal, menüpontokkal, programajánlóval, keresőfunkcióval kiegészítve, linkelhető, lájkolható formában, mindez így egy releváns, naprakész és koherens rendszerré érik össze. Hozzászólni, javaslatokat tenni, előrejelezni, esetleg magát a művészt is helyszínelésre invitálni a www.newnationalism.eu oldalon lehet.

De Rafát nemcsak a látványos akciók és a hangos tömegek vonzzák. Múlt év novemberében a kelet-szlovákiai Nagymihályon hagyta ott kézjegyét. A Východ nevet viselő panelházas lakónegyed és a szomszédos romatelep közé ugyanis, hogy, hogy nem, önkormányzati pénzekből, helyi képviselők jóváhagyásával, mintegy a bajokat elkerülendő, felhúztak egy jókora, masszív szürke betonfalat. Szegregációról, gettósításról szó sincs, érkezett a hivatalos verzió, a tértagoló objektum egy majdani szabadidőközpont első eleme, afféle sportfal (természetesen azóta sem változott semmi, a válaszfal maradt az, ami: gyors, olcsó és agresszív problémamegoldási kísérlet, felszínes tünetkezelés). Sportfal – Športový múr –  lett Tomáš Rafa művészi kommentárjának is a címe: a betonfelületre 96 méter hosszan egy óriásplakát került, rajta élénk, szivárványszínű mezőkben sportos lendületű mintákkal és figurákkal.

Rafa tehát színt vitt a lepusztult környezetbe: ugyanakkor ez az akciója is egy helyszíni riport, egy sajátos lelkiismeret-megbolygatás, egy valós, tapintható prob-léma kiszínezése. És egy kritikai korrekció is, egy kesernyésen ironikus célzás, számonkérési kísérlet. Végső soron pedig   figyelemfelkeltő akció, hiszen nagyrészt ennek a tarkabarka poszternek köszönhető, hogy a média ráharapott az ügyre. Rafa a tervezőgrafikai eszközökön túl egy sajátos performance-ot is rögtönzött: focimeccsre hívott néhány helybeli roma srácot, láttatva ország-világ előtt, hogyan (nem) lehet itt bokáig érő sárban, laza talajon, kapufák, partvonal, minden egyéb nélkül, egy barikádszerű válaszvonalat palánknak használva sportolni.

Ebben az emberi gesztusban egyébként az is szépen kidomborodik, hogy a művészet és politika gyakran milyen hasonló eszközökkel és módszerekkel vesz részt az érzékelhető világ, a lakótelepi vagy éppen mediális köztér felosztásában. Rafa nem is jár túl messze azoknak a honatyáknak a magánakcióitól, akik kampányidőszakban el-ellátogatnak a keleti végekre, ha másért nem, videóra vetetni azt, hogy lám, szükség esetén jelen vannak, együtt éreznek, vagyis ideig-óráig leereszkednek, s megmártóznak a potenciális választópolgárok mindennapjaiban.

CSANDA MÁTÉ