Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai II. (regényrészlet)

A gyanútlan gondolkodás legendája
3
Albérletben lakom, létformám és témám egyben. Akkori életmódom is szociológiai vizsgálódásaim területe. A hatvanas évek elején az albérletek az élet jellegzetes vonását jelentik, s a város fontos lételemét. Gazdasági és kultúrális viszonyt házi-úr és albérlő között. Egyiknek a pénz okán, a másiknak az ágy és fedél miatt.

Az életformák együttléte és a kölcsönviszonyok sajátossága a szociológus számára tanulmányozni való jelenség. A sorsok sajátos találkozásának és kívánatos harmóniájának vagy ellentmondásainak a valósága! A töprengő gondolkodónak, önmaga sorsán rágódó filozofálgatónak hálás élményanyag. S az emlékezés számára kiismerhetetlen lehetőség! A járomszerű katonai fegyelemben eltöltött két év után, tragikus törésnek is nevezhetném, komolyan vettem új helyzetemet, hogy megértsem és helyes mederbe tereljem összekuszálódott sorsomat. Mindez utólagos fontoskodásnak tűnhet fel, de akkor – és most is – komolyan vettem!

Harmincéves vagyok. Egyelőre állástalan, Milan Virág rendőrhadnagy albérlője. Modern, új téglaházban, háromszobás lakása egyik szobáját adta ki, illetve a felesége, Zuzka asszony. Ők negyven év körüliek, két lánykájuk hét-nyolc éves. A hadnagy motoros rendőr, láttam, ahogy egy külföldi küldöttség motoros biztosítását, díszkíséretét vezette; fegyelmezett, nyílt tekintetű, fiatal férfi. Olyan rendőrtípus, akinek a látványa az utcán megnyugtatja az embert. Egyszer láttam, ahogy lefülelt egy utcai randalírozót, egyedül pacifikálta, bár ő civilben volt, a feleségével sétált. Mesterfogással elkapta a botránykeltő nyakát, és fejét a föld felé nyomva, tehetetlenné tette; a huligán engedelmesen ment vele egy telefonfülkéhez, ahonnan Virág hadnagy járőrautót kért. A botránykeltő érezte a hadnagy erejét, nem ellenkezett, megjuhászodva várt, míg kijött érte az autó. Mosolygós arcú, roppant erős férfi a hadnagy, ereje bennem is tiszteletet ébreszt, nagyra becsülöm a nyers erőt. A felesége alacsony, kerek arcú, csinos nő, mindketten vidékiek, a népből jövő, új középosztály képviselői. Hasonló emberekből új köztisztviselő-osztály keletkezik a fővárosban. Engem újságírónak tudnak. Ösztönösen tisztelnek érte. Érzik szlovák nyelvtudásom hiányosságait, nem gond számukra tört beszédem, megértjük egymást. Nem sok vizet zavarok, számomra az albérlet szinte csak ágyrajárásomra szorítkozik. Reggel távozom, éjszaka térek haza; ebből mindjárt az első éjszakák egyikén furcsa élményem lett. Halkan óvatoskodom be a lakásba, arra is vigyáztam, hogy az ajtó lapos kulcsa ne csattanjon-kattanjon, amikor kinyitom a lakást, az előszobában nem gyújtok lámpát, szeretnék gyorsan eltűnni a szobámban. A helyzet némileg szokatlan, talán rendőri reflexek is közrejátszanak, egyszerre kinyílik halkan a hálószoba ajtaja, és pizsamában, borzasan, mintegy a friss ébredés álmos grimaszával arcán kinéz Virág hadnagy. Jól megnéz magának, nem szól, neheztelését sem jelzi, én is hallgatok, egy pillanatig nézzük egymást, majd visszahúzódik, és eltűnik. Bennem olyan érzés támadt, hogy jól megnézett, átható, bár nem gyanakvó tekintettel. S ez elég volt ahhoz, hogy olyan halkan vetkőzzem le, hallható mozdulatok és fények nélkül, mintha azt is sajnálnám, hogy egyáltalán lélegzem. Másnap sem szóltak, az eseménynek semmi következménye, továbbra is későn jártam haza, ám kezdtem bűntudatot érezni az életmódom miatt. Nehezen viseltem el, hogy a szomszéd szobában ott pihen és álmodik a törvény! Egyszer magam is álmodtam a helyzetemről. Bodor jókedvűen jövök haza, divatos táncdalt dúdolva, a szabad legényéletet élvezve, még a szokásos óvatoskodásról is megfeledkezve, amikor a hálószobájukból kilép Virág hadnagy, szolgálati öltözékben, vállszíj és deréköv, meg csizmák, és mellemnek pisztolyt szegezve letartóztat. Aztán valahová bekísér, autón visz egy ismeretlen helyre, amely ébredés után a belügyesek hivatalára emlékeztet, ahová hasonló módon vittek be néha. Őrizetbe vételem és kihallgatásom részleteivel álmom nem foglalkozott. Mégis nyomasztó érzésem maradt utána, reggel nehéz szívvel ébredtem.

Ma úgy vélem, hogy valamiféle megbánás vagy bűntudat fogott el akkor, majd az ebből következő tehetetlenségem! Úgy éreztem, hogy léha és felelőtlen életmódot folytatok. Harmincévesen, egészséges és munkaképes fiatalemberként napról napra kávéházban ücsörgök, hamis és önbecsapó vizsgálódással, meddő álfilozofálással töltöm az időm, úgy vélem, az élet tanulmányozásával és a lét titkainak fürkészésével foglalkozom, s közben magamat is becsapom. Ahelyett, hogy becsületes, hasznos munka után néznék. Műszaki ismereteim birtokában akár autószerelő is lehetnék, sok pénzt kereshetnék. Ehelyett csellengek, ritkán csordogáló honoráriumokból tengetem az életemet, s ha elfogy a pénzem, a Grand öreg pincérei, Ambrus bácsi vagy Gizike néni kölcsönöz, hogy éhen ne haljak! S a legszégyellni valóbb, hogy nem tehetek semmit ez ellen, sodródom, és ez lesz a végzetem! Virág hadnagy akaratán kívül borús gondolatokat ébresztett bennem…

S közben szerelmes voltam. Eszterről nem sokat tudtam, csak azt, hogy aszszony, akivel tökéletes testi és szellemi együttlétben lehetek. S állandóan éreztem, hogy ő is szeret. Viszonyunkat vágy és kielégülés, a közös érzések harmóniája jellemezte. Feleségül tudtam volna venni, s ő hozzám jött volna, de erről nem beszéltünk, elég volt, hogy együtt lehetünk! Vele és általa történt újabb szégyenem! Virágék szabadságra mentek, egyedül voltam a lakásban, s Eszter naponta feljárt hozzám. A díványon – az én diványomon!, mondta később nyomatékkal Virágné – szeretkeztünk, majd egymás mellett feküdtünk. A kulcsot a külső ajtóban hagytam, szobám ajtaját behajtottam. Egyszer azonban nyílt a lakásajtó, bejött valaki az elő-szobába, egy árnyat láttam besurranni a konyhába. Némán ott maradt, majd néhány perc múlva halkan, láthatatlanul távozott. Ekkor értettem meg, hogy a kulcsomat ügyetlenül tettem a zárba, függőlegesen, nem vízszintesen elfordítva, és a titokzatos látogató az ő kulcsával kinyomhatta a zárból, s bejöhetett; kulcsom a padlón feküdt. A szomszédasszony lehetett; Virágné megkérte őt, hogy nézzen be, míg ők elvannak, biztosan látott minket. Csak nevettünk a dolgon Eszterrel, a kaland íze őt is megérintette, nem törődtünk vele, szeretkeztünk. Semmit nem tartottam akkor lényegesnek, csak hogy Eszterrel vagyok…

Miután a háziak hazajöttek, egy reggel, a hadnagy szolgálatban volt, a gyerekek iskolában, bejött Zuzka asszony a szobámba, és számon kérően elmondta, hogy a szomszédasszonya, akinek kulcsot adott, látott minket meztelenül a díványán. Az én diványomon…, hangsúlyozta. Közelről a szemembe nézett, felindultan és… igen, mintegy felkínálkozón, nézését annak vehettem, kihívóan, s mintha ismeretlen érzések, vonzó kalandok után vágyakozva, parázs tekintettel nézett, s nem vette le rólam a szemét. Majd azzal folytatta, hogy férje, Virág hadnagy szerint el kell mennem a lakásból! S én is Virág hadnagy izmos kezére és széles vállára gondoltam, és habozás nélkül válaszoltam:
– Jó… – mondtam beleegyezően –, elmegyek…!
Zuzka asszony talán maga sem tudta, mit akar, az egyhangúság nyugtalan fénye ült a tekintetében, nem tudnám megmondani, volt-e valamilyen elgondolása, tudatos terve, hogy kikezd velem; mit akarhatott?! Játéknak gondolta, ami komoly dolog? Fogalmam sem volt, máig nem tudom! Később azt mondta, hogy ha nehézségeket okoz a költözés, valameddig még maradhatok…! De én egyrészt a kocká-zatot éreztem, másrészt Eszter testi-lelki mivoltát magamban, s ez lehetetlenné tette, hogy egyezkedni próbáljak vagy magyarázkodni kezdjek. De azt is megéreztem, hogy megalázó helyzetbe kerültem, ruhátlanul láttak a szeretőmmel! A meztelenség szégyellni való, különösen idegen nő előtt, mit gondolhatnak rólam? Természetes szeméremérzetem támadt fel bennem, otthon nem találkoztam hasonló helyzettel, s hogy kikecmeregjek belőle, a sikertelen nagymenő azt mondta bennem: utánunk az özönvíz…!
Szaporodtak a kudarcaim, tudatosan éltem meg őket, és nyomokat hagytak bennem. Igyekeztem túltenni magam rajta, ösztönösen nem fordítottam rá gondot. Ma azt mondhatnám: érdekes szociológiai helyzet, a sodródás állapota volt! Céltalanság, s már-már akarattalanság, bizonyos jóhiszeműség jegyében: a dolgok maguktól jól alakulnak, csak ki kell várni, míg megtörténnek! S mindez önmagam elemien kíváncsi és buzgó megfigyelése mellett történt, valamiféle megalapozott önismeretre törekedtem!
Albérleteim sorában más utca következett, Virágnét Kollárné követte. Az albérlet-szociológia figyelemre méltó ténye; a helyzet meghatározói törvényszerűen a háziasszonyok! A rend fenntartása a gondjuk, s többet vannak otthon, és gyak-ran döntően befolyásolják az albérlő életét. Vannak kibírhatatlan háziasszonyok, akik pánikszerű menekülésre késztetik az embert. Más, fiatal és érdeklődő termé-szetűk viszont érzékeny, sőt feszült helyzetet teremthetnek körülötte. Kollárné sem könnyű eset, bár más értelemben; maga is szerencsétlen! Férje elhagyta, két lányuk nála maradt, s ő alkoholista lett. Amikor hozzájuk kerültem, már erősen ivott. Tizennyolc éves nagylánya és csitri kamaszlánya szépek voltak. Visszafogottak és tartózkodók, az idősebb egyetemre készült, a kamaszlány valamilyen szakiskolába járt, kezdetben mindketten kerültek, messziről néztek, és figyeltek. A nagylány alig szólt hozzám, a csitrin azonban kiütközött a kacér nőiesség kíváncsisága, s néha már-már kihívó lett. Reggel bejött a fürdőszobába, ing nélkül borotválkoztam a tükör előtt, tett-vett, és nézelődött, mintha véletlenül nyitott volna be, nem szólt, és alig nézett rám, valamilyen módon mégis éreztette, hogy jelen van, és szavak nélkül, szinte öntudatlanul ingerkedik velem. A lányokról olyan érzésem támadt, hogy anyjuk miatt tartózkodók, nem tudják, hogyan viselkedjenek abban a helyzetben, amelybe akaratukon kívül jutottak. Zavarta őket a viselkedése, s tudták, hogy nem tehetnek ellene. Néha úgy éreztem, hogy ha nem is helyeslik a viselkedését, magukban értik Kollárnét, lelkük mélyén igazat adnak és megbocsátanak neki.

Mert Kollárné valóban rendkívüli módon viselkedett. Ivott, magával nem törődött. Elhanyagoltságában volt bizonyos tragikus vonzerő, mintha a kallódó bánat bája lenne, a megfáradt szépség árnyai; egykor csinos nő lehetett. Nem is olyan régen; alig múlhatott negyvenéves. Ha nem ittas, még mindig vonzó, gyakran azonban láthatóan részeg. Egyszer éjfél tájban mentem haza, Kollárné a másik ágyon feküdt a szobámban, ahol két ágy volt; ruhástul feküdt ott, és mélyen aludt, úgy tűnt fel, engem várt. Csendben levetkőztem, és lefeküdtem; akkor sem ébredt fel, amikor eloltottam a lámpát; nem is tudtam meg, mikor ment ki a szobából, reggel már nem volt ott…
Szerelmes voltam, a gondolatától is borzongtam, hogy mással, mint Eszterrel érzéki és testi viszonyba kerüljek. S a következő történt. Későn keltem, délelőtt távozni akartam, a háziasszonyom pedig elállta az utamat, azt akarta, hogy öleljem meg és csókoljam szájon. Láttam, hogy részeg. Állt előttem, és kért, hogy csókoljam meg; amikor kérését elhárítottam, szinte sírva ismételte meg, de nem kezdeményezett semmit, várt. Roncs volt, női romhalmaz, mégis éreztem benne valami elemi nőiességet, őszinte és kétségbeesett asszonyi vonást, nem volt taszító, inkább sajnálatra méltó; nem tudtam megérinteni! Nem voltam vele szemben goromba vagy sértően elutasító, anélkül hogy hozzá értem volna, kikerültem őt, és elmentem… Emlékszem még a tekintetére. Nem volt benne sértődöttség, sem fájdalom, a megalázottság indulata sem, csak belenyugvás, a szeme se könnyes, s szinte nyugodt a tekintete, és mintha végtelenül üres lenne, amilyen a teljes semmi érzete lehet….

Ebben a lakásban viszont a vonatok bűvöltek el. Állandóan hallottam a hangjukat. A harmadik emeleten a szobám, ablaka a szemben lévő vasúti töltésre néz, a sínek és az ablak egy magasságban voltak. Számos sínpár vezet a főpálya-udvar felé. S állandó ott a forgalom. A közeli viadukt fölötti vonalak elég messze vannak a pályaudvartól, hogy a befelé tartó vonatok ne lassítsanak, a kifelé tartók pedig már elérték utazósebességüket. Ablakommal szemben gyorsan közlekednek a szerelvények. Éjszakáimban állandóan vonatok száguldottak. Dübörögve rohantak, és nagyokat sípoltak, a hosszú szerelvényeket fekete gőzmozdonyok vontatták, az ablakon kinézve láttam sötét füstjüket és sistergő fehér gőzeiket, ahogy kilövelték, mintha fel akarnák robbantani az éjszakát. Néha abban sem voltam biztos, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom a nyughatatlanul száguldó vonatokat. Aztán anynyira megszoktam őket, hogy már nyugodtan aludtam; néha álmaimból is kimaradtak. Aztán valamilyen okból más albérletbe költöztem…
S ahogy mondják, csöbörből vödörbe estem! Új szobám nyugodt helynek tűnt fel a Kolibán, egy vállalati lakóház harmadik emeletén. Néha éjszaka olyan zajtalan, szinte néma volt a környék, mintha a hely ki lenne rekesztve a világból. Tiszta, jó levegő, súlyosan csendes táj, már-már vidékies hangulat, hajnalban kakas kukorékol álomszerűen, s emlékként egyet-egyet vakkant a kutya, nem ugat, mert itt minden csendes, szinte mozdulatlan, s nem történik semmi! Az utolsó trolibusz éjfél előtt jön fel a városból, villámló fényeket kelt az érintkezők váltóin s a vezetéken, mintha a hegyek fölött váratlan vihar készülődne. Majd szinte azonnal visszatér végállomásáról, és többnyire üresen legurul a kanyarokkal teli lejtőn a városba, melynek fényei innen nem láthatók. Magára hagyva a Bellová utcát meg a többi közöket és zsákutcákat, hogy a Kolibára véglegesen rátelepedjen a félhomály, s csak az utcai lámpák tört fényei pislákoljanak. Eszményi hely, hogy a magamfajta szellemi kalandvágyó alaposan kialudja magát. A felesleges neszeket, bántó zörejeket kerülve lopózom új szálláshelyemre, óvatosan nyitok ajtót, hangtalanul a szekrényeket s a vízcsapot, lámpát sem gyújtok, úgy fekszem le, és máris álomba kényszerít az éjszakai nyugalom.

Hajnali sötét van, amikor arra ébredek, hogy a közelemben operaáriát énekelnek. Szép lágy bariton hangon, de nagy erővel, és mély átéléssel, nyílt torokból, ahogy a hivatásos énekesek eresztik ki hangjukat. Talán a Carmenből volt a szóló, majd a Turandot-ból következett, az ismeretlen énekes repertoárja gazdagnak, szinte kimeríthetetlennek bizonyult. Tökéletes produkciója betöltötte a házat, ott-honosan szárnyalt a lakásban, és magabiztosan uralta az éjszakát. Igyekeztem meg-érteni a helyzetet, nem gyújtottam fényt, órám fél ötöt mutatott, hajnalok hajnala van, s a csodálatos énekhangtól zengeni látszott a világ! Nemsokára anélkül, hogy fel kellett volna kelnem, minden kiderült. A házigazda munkába készült és a fürdőszobában énekelt. Reggeli műszakba indul az első trolibusszal. S ahogy erre rádöbbenem, a negyven év körüli, első pillantásra jóhiszeműnek és jámbornak vélhető, derék emberre gondoltam. Áll a tükör előtt, és borotválkozni készül, s közben gyönyörű hangon énekel a torreádorról, hogy ölje meg a bikát, s míg öltözik, középkori történetekből királyi áriákat zeng. Tudja, hogy szép  hangja van, ezért kiereszti örömmel. S engem megcsapott a jövő kilátástalansága! Gyönyörű hang, bár iskolázatlan, talán éppen ezért megkapó, csiszolatlan gyémánt, nyers vibrálások teszik hátborzongatóan izgalmassá, akár a sárarany, jutott eszembe, melyet ki kellene bontani bizonytalan zöngéiből! S azt is megéreztem, hogy ez a derék ember minden szabad idejében énekel! S joggal, ilyen fenomenális hangot érvényre kell juttatni, iskolázni és nemesíteni a világ gyönyörűségére, állandóan finomítani! De abban is biztos voltam, hogy ha minden hajnalban áriákkal ébreszt, a kialvatlanságba belepusztulok. Valószínűleg lefekvés előtt is danolász, és szombaton délelőtt és vasárnap délben, állandóan áriákat énekel a gyönyörű hangján, és hiába vagyok meggyőződve, hogy ez így van rendjén, mámoros éneklésébe akkor is belepusztulok. Űzött vad leszek, állandóan fülelek majd, hogy a jóember mikor veselkedik neki a klasszikusoknak, hogy a legnehezebbeket is lebírja, meghódítsa és a magáévá tegye, s én sohasem alszom ki magamat, mert a legértékesebb és legpihentetőbb hajnali álmomból ébreszt valamelyik klasszikusunk gyönyörű darabjával. S mire ismét elalszom, már világos lesz, és megvirrad az ég. Meghajnallik! – mint B. Tibor, a költő állítja makacsul. És fel kell kelnem, mert közben kinyitott a Grand, és vár a város, a szerkesztőségek és borozók, várnak a becsvágyó szociológus vadászterületei, a különféle, érdekes jellemektől nyüzsgő és szellemiségektől pezsgő pozsonyi vadon! Ahol szorgalmasan folytathatom embertudományom gyarapítását, bontakozó alapjainak a szilárdítását, időtálló értékrendjének a megfogalmazását és valóságképének a felvázolását. S gyűjthetem a tényeket és tanulságokat, hogy elméleti felkészültségem mind hitelesebb legyen.

Jó érzékkel következtettem. Éjfél előtt hazatérve, már az utcán hallottam a távolinak tűnő, halk, bár így is pazar énekszót, zengett a lakás, amikor a házba értem. Azon az éjszakán a konyhában remekelt a művész, a háziak talán észre sem vették, hogy megjöttem, s már nem emlékszem, valamilyen vidám ária, talán a Figaro házasságából volt az altatóm.

Nem állhattam meg, a hét végén így szóltam házigazdámhoz:
– Gyönyörű hangja van… kár veszendőbe hagyni, iskoláztatni kellene!
– Tudom… – válaszolta nemes egyszerűséggel –, mondják mások is… de hát idős vagyok már, hogy tanuljak! Így csak a magam gyönyörűségére énekelgetek… igazán jólesik….!
Abban az időben nem kedveltem az operákat, jószerével kerültem a színházat. Néhány hét múlva továbbálltam, arra gondolva, hogy az éjszakai vonatok és hajnali áriák után jöjjön valami más…

(Befejezés a következő számban)