Mayer Kitti: Óvakodj a kerti törpétől!

„Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. Pásztorlányka,
pásztorfiúcska, vízparton. Megkopott aranyozás, egy emlék
semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék.”

Simon Márton: Porcelán

Nem mintha nem tudnám, mi az, de puszta kíváncsiságból beírom a keresőbe: giccs. A képtalálatokat elnézve a giccs nem jelent mást, mint piros szívecskékkel teniszező fürtös angyalkákat, borvirágos orrú kerti törpéket, órát szorongató porcelán kutyusokat vagy Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának hímzésmintáját. Ugyancsak giccsesnek kell gondolnunk – legalábbis az internet szerint – a távol-keleti népek integető szerencsemacskáját, egy húsvéti ajtódíszt, de még James Cameron tizenegy Oscar-díjjal jutalmazott Titanic című filmjét is (1997). A világhálót persze semmi esetre sem szabad szentírásnak tekinteni, úgyhogy rögtön be is írok egy másik kifejezést a keresőbe: szép. Láss csodát, itt is akadnak szép számmal nyíló rózsabimbók, hófehér hattyúk, őszi tájképek. Most akkor hogy is van ez? (És akkor a trash-ről még nem is beszéltünk.)

Nem kell túlzottan beleásnunk magunkat a művészetfilozófiai fejtegetésekbe, hogy tudjuk, mi a giccs. Az utcán járva-kelve, gyakran megrökönyödve állunk meg egy-egy kirakat előtt: kedves kis csecsebecsék, mütyürök, mókás ajándéktárgyak, porfogók. Az már jóval kellemetlenebb, ha egyik ismerősünk lakásán találkozunk ezekkel a tárgyakkal: zavarba jövünk, halványan elmosolyodunk, s megtartjuk magunknak a véleményünket. Miért is lenne törvényszerű, hogy ítéletet mondjunk azok felett, akik tévékészüléküket horgolt abrosszal és porcelánőzikével díszítik? Sokan azt gondolják, hogy a giccs – akárcsak a szépség – a tárgy egyetemes tulajdonságai közé tartozik, holott a fentebb említett példa is jól mutatja, hogy egyénenként mást és mást gondolunk a giccsről. Ahogy David Hume mondja: „A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága, hanem pusztán az azokat szemlélő elmében keletkezik, s minden egyes elme más és más dolgot lát szépnek.”

Könnyűszerrel jelentjük ki valamiről, hogy giccses, de vajon tudnánk-e definiálni, mi a giccs valójában. A giccs mindenekelőtt másnak akar látszani, mint ami: művészetként adja el magát, művészi érték nélkül. Becsap, félrevezet, különféle trükkökhöz folyamodik annak érdekében, hogy magára irányítsa a figyelmet. Igyekszik hűen utánozni a magas művészet produktumait, de a szemfüles szemlélő számára csakhamar kiderül: itt bizony átverésről van szó. A mesebeli táj nem műalkotás, csupán dekoráció, koloritja éppen passzol a kanapé és a fal színéhez. A főhősök végül úgyis egymáséi lesznek, másképp nem is történhetne, hisz ez a füzet olyan vékonyka, hogy egy vonatút alatt el lehet olvasni. És ez a Szűz Mária-szobrocska is igazán remekül mutat az éjjeliszekrényen, s ha véletlenül leesne, talán el se törne, mert műanyagból van.

Érzelmek helyett érzelgősséget, értelem helyett közhelyet, szenvedés helyett szenvelgést kap az, aki enged a giccs csábításának. Hermann Broch, író és filozófus „radikális gonoszként” beszélt a giccsről, amely megfertőzi a társadalmat, s veszélyezteti a magas művészet létjogosultságát. Az amerikai esszéista, Clement Greenberg az avantgárd ellenében vizsgálta a giccs jelenségét, s arra is rávilágított, hogy a giccs megléte termékenyítő hatással lehet a művészetre. A giccsipar termékei ugyanis viszonyítási alapként szolgálhatnak, mely által a magas művészet felértékelődhet.

A giccs megítélése a művészet több száz éves története során sokat változott: számos művész akadt, aki igyekezett kifogni a szelet a giccs vitorlájából. Az egyik ilyen Jeff Koons, aki a giccs eszköztárának szinte valamennyi elemét felhasználja munkáihoz: a Made in Heaven című sorozat (1989–1991) fényképein és szobrain akkori feleségével, Cicciolinával közösen szerepel – a címnek ellentmondóan – meglehetősen erotikus pózokban. A Banalitás névre keresztelt sorozatban Koons nem tesz mást, mint elkészíti saját nippjeit, amelyek csak méretükben különböznek az „eredeti” porcelánfiguráktól. A kiállítótérben integető, kalapos jegesmedvepárral, kádban fürdőző, arctalan nőalakkal, valamint Keresztelő Szent Jánossal és a csimpánzot ölelgető Michael Jacksonnal is találkozhatunk ezeket a műveket szemlélve. Ushering in Banality, vagyis Bevezetés a banalitásba (1988) című munkája jól tükrözi a giccs működését: a szobor két angyalkát és egy harmadik gyermeket ábrázol, akik egy zöld masnival ellátott malacot vezetnek. A hízott disznó nem tartozik épp a legkedveltebb állatábrázolások közé, az angyalok jelenléte azonban megszépíti a kompozíciót, s már nem is érezzük zavarónak a földtúró állat jelenlétét. Koons Duchamp-ot és a dadaista hagyományt követve előszeretettel nyúl hétköznapi tárgyakhoz, korántsem hétköznapi formában: a léggömbárusok és bohócok ismert lufikutyája hatalmas méretben, rozsdamentes acélból készült (1994–2000), míg a felfújható strandjátékokat (homár, delfin, úszógumi) alumínium felhasználásával alkotta meg (2003).

A giccses tárgyakról általában elmondható, hogy elsősorban az érzelmekre kívánnak hatni a lehető legegyszerűbb, legkönnyebben fogyasztható formában. A giccspártiak – tudat alatt – ezért kedvelik annyira a ponyvairodalmat, a limonádé filmeket, az idilli tájképeket: nem kell túlzottan megdolgozni a helyes értelmezésért, csak élvezni kell azt az érzelmek síkján. Az egyik legismertebb giccstárgy minden bizonnyal a kerti törpe, amely 1870 táján, a német kertekből indult hódító útjára. A hagyományos kerti törpék elmaradhatatlan attribútuma a piros, csúcsos sipka és az önfeledt jókedvről tanúskodó fülig érő száj. A kerti tavacska mellett, a bokrok alján megbúvó vagy a sziklakert kövein magabiztosan pózoló törpécskék az otthon háborítatlanságáról gondoskodnak, jelenlétükkel mesebeli világot varázsolnak a hátsókertbe. Persze, néha előfordul, hogy az aprócska lények megelégelik a kerti giccs fojtogató atmoszféráját és – egy kis segítséggel – világutazók lesznek, miképp az Jean-Pierre Jeunet filmjében, az Amélie csodálatos életében (2001) történt.

Jeff Koonshoz hasonlóan egy másik alkotónál is a giccs mint eszköz jelenik meg. A svájci származású Philippe Starck, a kortárs design meghatározó alakja ugyan csak egyszer áldozott a giccs oltárán, de akkor a legismertebb giccstárgyhoz, az emlegetett kerti törpéhez nyúlt. A Napóleon és Attila névre keresztelt törpék színes, fekete és aranyozott változatban is elkészültek polipropilénből, és egy plusz funkcióval is kiegészültek: asztalként vagy ülőalkalmatosságként is használhatjuk őket. Már aki, hiszen Starck törpéi nem olcsó tucatáruk, hanem egy nemzetközileg is elismert designer termékei, melyeket egy ugyancsak elismert bútorgyártó cég – az olasz Kartell – forgalmaz, így áruk is borsosabb.

No de, mi az a trash? És mégis mi köze a giccshez? Nem tudok mást tenni – ennyiben mégiscsak a kor gyermeke vagyok –, beírom ezt is a keresőbe.  Szemétlerakók, szemeteskukák, osztályozatlan és szelektált hulladékhegyek jelennek meg a képernyőn. A sok lehangoló kép között azért akad néhány kedvemre való: például az, amelyiken egy erős fénnyel megvilágított szemétkupac egy egymásnak háttal ücsörgő emberpár árnyékát rajzolja ki a falon. De akad itt köztéri szobor, portré és női ruha is, mind szemétből. A trash önmagában valóban hulladékot jelent (vagy limlomot, vacakot). A művészeti ágak azonban felfedezték a benne rejlő lehetőségeket, így aztán önálló műfajok jöttek létre, mint például a trashfilm, a trash art, vagy a trash és a fashion (vagyis szemét és divat) szavak összevonásából keletkező trashion. Mindegyik műfaj s maga a trash jelenség is egyfajta szembehelyezkedést jelent, hiszen a magas művészet szempontjából rendhagyó formaképzést és anyaghasználatot követ. Felrúgván a kőbe vésett szabályokat, a trash olyan alapanyagokat használ, melyeket egyébként (és a szó legszorosabb értelmében is) kidobnánk az ablakon. A jelenség, persze, nem új keletű, hiszen annak idején az Arte povera művészeti mozgalom képviselői is valami hasonlóval kísérleteztek. A legkézenfekvőbb példa Michelangelo Pistoletto, aki egy antik Vénusz-szobrot helyezett egy nagy halom rongy közé (1967–1974). Igaz, akkor annak még nem trash art volt a neve.

A trash azért válhatott népszerűvé, kiváltképp az alkalmazott művészetek körében, mert a szemét által okozott környezetszennyezésre kínál alternatív megoldásokat. Ezek a projektek már nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem a társadalom számára is hasznosak kívánnak lenni. A New Yorkban élő, Sao Paulóban született művész, Vik Muniz a világ legnagyobb szemétlerakóját választotta munkája helyszínéül. Az ott dolgozók által kiválogatott, újrahasznosítható anyagokból hatalmas, háromdimenziós képeket készített, s a képek főszereplőivé magukat a munkásokat tette meg. Az ezekről készített fényképeket pedig kiállította, árverésre bocsátotta, és a kapott összeget a dolgozóknak adományozta. A projektről dokumentumfilm készült Waste Land címmel (2010).
Bár a trash a keletkezett szemetet használja fel, nem mindegy, milyen módon. A művészeknek, projektvezetőknek, designereknek a tárgy utóéletére is gondolniuk kell. Az újrahasznosításra általában az angol recycle kifejezést használjuk, amely azt jelenti, hogy a szemétből egy teljesen új tárgy keletkezik (PET palackok felhasználásával például polárpulóverek készülnek). Ezzel szemben az upcycling kifejezés inkább újrafelhasználást jelent, vagyis egy olyan tárgy létrehozását, amelyhez olyan elemeket használnak fel, amelyeket nem feltétlenül hasznosítottak újra, a szó klasszikus értelmében. Ezek inkább a „csináld magad!” jelszavának szellemében készülő tárgyak: a borospalackból lámpabura lesz, a műanyag kupakból fülbevaló. Kérdés, hogy ezeknek az „újrahasznosított” termékeknek mi lesz a sorsuk. A felhasználót tudatos döntések kell hogy vezéreljék, ő dönti el, milyen terméket rak a kosarába: egy tollat, amely a következő héten kifogy, ellenben remekül mutat majd a virágcserépben, karó gyanánt. Vagy egy kukorica alapanyagú gyantából készült automata golyóstollat választ, amely könnyebben lebomlik.

Érdemes tehát vigyázni, legyen szó akár farmernadrágból készült válltáskáról, akár csillogó szemű porcelán angyalkáról.   

(A szöveg megírásában nagy hasznát vettem Gabriele Thuller Hogyan ismerjük fel? Művészet és giccs című könyvének.)