Markó Béla: Átélés; Őszi feltámadás (versek)

Átélés
Kitölteni egy szinte végtelen
testet megint, akár a csillagképek
fényes csontváza, s hogy majd visszatérek
átélni új anyagban életem,

és várni, hogy a héj kettéreped,
mert szétfeszíti belülről a magzat,
s kint apró alkatrészekre szakadhat
az égbolt, könnyű, fehér pelyheket

zúdít ránk, vagy mint véres lomb a fáról,
hull cafatokban, és nem tud magáról
semmit a kéz, a láb, a koponya,

mert úgyis mindegy, imposztor lehetnék
csupán, ha mondjuk, ismét megszületnék,
mint Krisztus is: kinek az otthona?

Őszi feltámadás

Mint könyvlapok közé préselt virág,
már eltakarja néhány barna vérfolt
az írást, mert a megtört testből szétfolyt
minden mocsok, és mégis nekivág

megfejteni a sok elsírt betűt
egy reszkető kéz, tanítvány vagy asszony,
próbálkozik, hogy jajgatást fakasszon
a tetszhalottból, s közben mindenütt

kiszáradt arcok szállnak egyre fennebb,
aztán megállnak, és még fent lebegnek
egy ideig, míg végül földre húz

a súlya mindenkit, de holtan könnyebb
életed föllapozni: emlékkönyvet,
mely ismét rád csukódik s összezúz.