Csillag Lajos: Fehér hús

(regényrészlet)

Sötét Škoda Rapid kanyarodik be a gyártelepre.

Utasai, az Országos Étel- és Szeretetszolgálat tagjai némán buckáznak keresztül a végeláthatatlan szerelőcsarnokokkal és kéményekkel teletűzdelt betonplaccon.

Az utastérben tompán puffan a kazettás magnóból áradó monoton zene lábdobja, a kocsi utasai pedig aritmikusan bólogatnak, ahogy egy-egy nagyobb fűcsomó vagy repedés megdobja a karosszériát.
A kocsi hirtelen lefékez az egyik szerelőcsarnok előtt. Az épület matt fémborítása halványan veri vissza a Škoda fényszóróinak sugarait, megvilágítva a motorháztetőt, és a ráfestett kuktasapkás koponyát a mögötte keresztberakott bárddal és konyhakéssel.

Az anyósülésről hosszú, ősz hajú fickó szál ki. Gondosan ápolt, körszakállt és aviator szemüveget visel. Viktornak hívják. Harminckét éves.
A sofőr, akit szintén Viktornak hívnak, de mindenki valamiért egyszerűen csak Vladnak nevezi, holott semmi szláv kiejtés nincs a hangjában, egy bajszos, nyakkendős figura. A korát nem tudni, ránézésre egyidős lehet Viktorral, viszont ő nem őszül, hanem kopaszodik. Mégpedig a feje búbján és már csak a koponyája körül nő némi ritkás haj.    Amikor Viktor előredönti a Škoda anyósülését egy magas, bőrdzsekis alak kászálódik ki. Baseball sapkát visel és a bal arcán, a halántéktól egészen az álcsúcsig, vékony vágás húzódik.

Vlad benyúl a kocsi letekert ablakán keresztül, a kormánymű alatt meghúz egy kallantyút, a csomagtartó pedig felpattan.

Tartalma: egy műanyag kosár, benne különböző edények, kések, merőkanalak, fazekak; egy összehajtható kisasztal, két gázfőző, egy Canon videokamera hozzátartozó statívval és egy magzatpózban fekvő ismeretlen a fején zsákvászonnal.
Mindhárman a kocsi elejéhez sétálnak és némán elkezdenek kirakodni. A baseballsapkás szétnyitja a statívot és ráilleszti a videokamerát. Vlad pedig nagy lendülettel kiemeli a két gázfőzőt és leteszi a kocsi bal fényszórója elé, majd visszahajol és a műanyag kosár után nyúl. Mozdulataik rutinosak és egykedvűek. A csendet Viktor hangja töri meg, ahogy kirángatja az ismeretlent a csomagtartóból és a földre löki.

– Elnézést a kellemetlenségért, elnök úr – mondja Viktor harsányan és a fickó fejéhez emeli a fegyverét –, és köszönünk mindent! – Azzal Viktor gyors egymásutániságban hatszor belelő az illető fejébe, a fegyvert pedig egy csuklómozdulattal visszahajítja a csomagtartóba.

– Baszki! – szisszen fel Vlad és dühödten a földhöz vágja a kezében lévő lapos, műanyag kosarat, amelyből nagy csörömpöléssel szanaszét gurul néhány fazék és lábas – Nem megbeszéltük, hogy ezt élve fogjuk?!

– Hü! – Viktor a jobb kezével a szájához kap. – Jézusom, tényleg! – hebegi és kétségbeesetten a baseballsapkásra néz – Azért még meg lehet csinálni?

– Hát… – sóhajt fel amaz és a test mellé térdel. Felemeli a fejet és lerángatja a csatakos vásznat, amiből néhány fog hullik ki, ahogy lecsúszik a koponyáról. – Vér már nem lesz az biztos – mondja. – Szinte mind kifolyt – teszi hozzá.

Egy apró kör villan fel Viktor bal füle mellett, amiről láthatóan senki sem vesz tudomást.

– Vacsora! – ordítja Viktor, mire a másik kettő riadtan kapja fel a tekintetét.

– Minek óbégatsz már? – förmed rá a baseballsapkás – Még neki se álltam. – Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondja, alakok bukkannak fel a szerelőcsarnokok mögül. Lassan csámborognak, a legtöbben kezükben bádogcsajkát szorongatva. Húszan lehetnek. Férfiak és nők. Anyák, apák és gyerekek vegyesen.

– Jaj, még akkor ne! – ordítja feléjük Viktor. – Még úgy… még úgy mennyi? – fordul kérdőn a baseballsapkás felé.

– Mi van? Most vagy itt először? – kérdez vissza amaz és cigarettát szúr az ajkai közé. – Tudod, hogy még egy óra…másfél.

– Még másfél, emberek! – ordítja Viktor. – Még másf… – Viktor hangja hirtelen elmélyül és az arca kettészakad, majd áthatolhatatlan sötétség és zúgolódás támad.

Csillag Lajos 1990/Nádszeg, jelenleg szabadúszó író. Szövegei eddig a Kalligramban és az Irodalmi Szemlében jelentek meg.