Szászi Zoltán: A portás, aki Leninre vigyázott (novella)

– Húsz évig vigyázott Leninre a helyi fogdában, tanárember volt, most, idén októberben nyugdíjba megy. Tudják azt, kérem, hol van a mi városunkban Lenin elvtárs börtöne? – kérdezte Utas Ágost, és saját homlokának ívét próbálta körberajzolni cigarettát tartó jobb kezével, remélve, nincs hasonlóság köztük, de azért felidézte a proletariátus kiagyalója szifilisztől vastag koponyájának kidudorodó formáját, csak úgy profilból, és sapka nélkül, ahogy utoljára a helyi fogdában látta.

– Elmegy maga Ratai doktorhoz, kezeltetni magát, Utaskám, mit mesél be nekem ekkora balfaszságot, hogy Lenin a fogdában van? Ráadásul a mi városunkban? Hát ez beteg! Én sok mindent tudok ám, harminc évig párttag voltam, belátom, voltak tévedések, én most is figyelem a parlamentet, de ilyen marhaságot még nem hallottam. Lenin, itt, fogdában? Meg hogy egy tanárember vigyázott rá? Húsz évig? Mary, kérem, hívjon mentőt, a barátunknak valami baja van – horgadt fel Utas kérdésére Lajos bácsi, aki a kérdésfeltevővel egyébként sokszor együtt üldögélt a Három Kupac teraszán, rálátva a városháza szürke tömbjére.

– Nem hívok mentőt, hacsak nem akar máris agyvérzést kapni, Lajos bácsi! Amúgy meg a híres neurológus pszichiáter, Ratai doktor rég elhunyt, ez a fiú pedig mindig tudja, mit beszél! – szólt vissza Mary, az érett negyvenes pincérnő, és belekócolt a Lenin fejtartását mímelő Utas hajába.

– Téved, Mary kedves, mert a doktor úr él, bár már rém öreg. Rég nem látta senki, de írták róla, hogy ő volt az, aki orosz módszerként egy kórházi szakosztályt hozott volna létre a neurológiából és a pszichiátriából, neuro-pszichiátria néven. Lajos bácsi is téved, mert tényleg itt volt, sőt máig itt van Lenin fogdában. És tényleg egy portás, egy tanár, egy történelemtanár az őrzője. Ha akarja, elvihetem, akár most is, megmutathatom, ha gondolja.

– Ez tényleg bolond! Tudja mit, Utaskám, inkább fizetek egy fröccsöt, és mesélje el, honnan szedte elő ezt a bornírt marhaságot! Lenin, fogdában, nálunk! Hát én ezt nem akarom elhinni! Mary kérem, hozzon neki fröccsöt, vagy amit kér! – szólt, továbbra is a fejét csóválva Lajos bácsi, és Mary felé fordult.

– Egy cherryt? Hagyományos felszolgálással, ahogy máshol is?

– Jöhet, Mary kedves. A kivételes felszolgálási módot hagyja meg zárórára. A cherry jó! Az olyan mélyvörös színű, olyan kell most, olyan, mint az októberi forradalom zászlója, hiába, itt az ősz! Ha közben megkeresné nekem a zenegépben azt a dalt is, amelyik hangulatban hozzáillik októberi forradalmunkhoz, nagyra értékelném. Ismeri azt, hogy: A két szemét még most is látom! Vagy ha ebből nem kattan rá a témára, akkor más részt dúdolok: hervadt falevél, lehull az ágról, elvitte őt az őszi szél – na és itt tessék csak figyelni, itt ugrik a zenébe a nagy október – vezess a harcra, sok sápadt arcra, derítsd a hajnal bíborát – dúdolta egész tűrhető baritonján Utas.

– Tényleg, hát ez a dal, hát ez tényleg ugyanaz a dallam! Vagyis majdnem, de kísérteties. Mekkora nagy egy izé maga, Utas, na, meséljen, látom, kedve van. Lenin nálunk, börtönben, hát na! Látom már, ezt ma le kell nyelnem! Maga kis forradalmár, tudom én, mit csinált ’89-ben, én ne tudnám! – kedélyeskedett Lajos bácsi, aki érezte, ez a mai nem az ő napja. Valami ki fog derülni, és rosszat sejtett.

– Igazából én nem is a fogdában lévő Leninről akarok mesélni, hanem arról az emberről, aki megmutatta. Tegnap jelentette be, hogy nyugdíjba vonul. Itt az idő. Így mondta. Csendesen, fegyelmezetten jelzett a polgármesteri hivatalnak, mindig így beszélt feljebbvalóival, mindig ilyen udvarias beszédű volt, így is élt, csendesen, panasz nélkül. Szóval Barna Barnabásnak hívják ezt az embert, és ő fura poétikus nevével borzasztó módon elégedett volt, igen, mindig az volt, mert ez a név illett hozzá. Hiszen október elsején született, mindig kissé borongós hangulatú volt, óvatos és mélyen gondolkodó, nyugodt tempójú, komoly. Olyan igazi tanárember, és úgy tudom, még 1977-ben végzett, történelem-társadalmi nevelés szakon, és tanított is ’95-ig, előbb a gimnáziumban, majd szakmunkásképzőben. Ott is imádták a diákok, tudom, hogy a legvadabb csapat, a kőművesinasok osztályát kapta meg. Három hónap után olyan osztályt rakott össze a srácokból, hogy akik nála végeztek, azok után ma is kapkodnak a városban, ha valami rendes munkát kell elvégeztetni. Tudja, Mary, a beázott lakás. Azt is ez a parti rakta rendbe. Aztán valakiknek ez se tetszett. 1995-ben a mečiaristák kirúgatták, pár hónapig otthon ült, írt, meg várt, mi lesz, de aztán elment portásnak, mert a családnak élni kell. Portásnak! Közben persze jó tudósemberként kutatott, és főleg városkánk történetét kutatta, abból is a köztéri szobrokról bogarászott össze rengeteg dolgot. Most már lesz ideje megírni azt a tenger tudást, amit összeolvasott. Remélem. Ebben benne lesz Uljanov is – bólogatott Utas, és még mindig a komcsi vezér fejformáját próbálta meg körberajzolni saját homloka körül az ősz eleji napsütésben.

– Na, maga csak ne kerülgesse a forró kását, most már tessék elmondani a Lenin fogdai dolgát, meg énfelőlem a tanárét is, ha gondolja, hogy hozzá tartozik! Már megkérdezem, hol volt ez a maga tanárembere kapus?

– Biztosan nem a nyolcadik ligás Rinya völgye SC labdarúgó csapatánál, Lajos bácsi! Figyeljen már oda, hát mondta az Ágost, hogy a helyi fogdában vigyázott arra a Leninre, ugye?

– Jól emlékszik, Mary kedves!

– Ha Lajos bácsi nem tudná, a börtön ott volt a városházán, a bejárat mellett balra, hat lépcső lefelé, két vasajtón túl, ugye, Utaskám? Sajnos tudom, hol. Mikor tizenhat éves voltam, ott volt a városi rendőrőrs. Eleget jártam oda Rosszarcú Albert, az egykori beatzenész miatt, amikor kéthavonta lecsukták garázdaságért. Még a szociban volt ez. Hm, milyen buta és milyen fiatal voltam, hm, tizenhat éves! Ha még egyszer annyi lehetnék, a mai eszemmel! Biztos mást választanék! – biztatta egy csábos tekintettel Mary a mesélőt, és közben arra gondolt, tényleg milyen buta volt, hogy pincértanoncként mindenét, a megkeresett pénzét, a mindenkori borravalóját, sutyiban kilopott italokat, drága cigarettákat, sőt még az ártatlanságát is annak a Rosszarcú Albertnak, az egykori beatzenésznek adta oda. Ha Mary erre gondolt, mindig rossz érzés fogta el, mint aki málnaszedés közben a gyümölcs helyett kerti poloskába harap.

– Ne akarjanak engem beetetni, én ezt sose láttam. Eleget jártunk pedig oda, Begela Iván titkár elvtárs nekem jó barátom volt, igaz…

– Az igaz, sokat jártak oda maguk, Lajos bácsi, csak hogy maguk mindig a díszbejáraton mentek be. A városháza pedig, ha nem tudná, elmondom, a városházának van egy kis kapuja, amellett van a portásfülke balra, ahogy Mary mondta. Aztán a hat lépcső lefelé. A szoci alatt ott állt előtte két nagy aloé, faedényben, ezeket nyáron kicipelték a városháza elé, a két növény közt meg a legjobb dolgozók dicsőségtáblája, mögötte elmaszkírozva, deszkával, zászlóanyaggal bevont furnérlemezből plafonig felhúzva egy álfal. Most megint paravánnal takarják el azt a felületet, mert vizesedik a fal a biztosító épülete felől valami kinyomozhatatlan csőtörés vagy szivárgás miatt. Hát kérem, ott van a ma már használaton kívüli fogda, abban pedig Lenin – bizonygatta Utas is Mary leírását.

– Na, most mondta ki, hogy tisztára betege maga, Utas, ennek a Leninnek, de nem baj, megiszom a kissöröm, és megyek parlamenti közvetítést nézni, maga csak hablatyoljon addig nyugodtan, már lassan annyit hazudik, mint a kormánypárti képviselők együttvéve. Én már csak azt hiszem el, amit látok! – legyintett bosszúsan Lajos bácsi.

– Akkor ezt tessék megnézni, Lajos bácsi – mondta nyugodtan Utas, és elővette a telefonját, amellyel néhány órával ezelőtt lekapta a fogdában a proletariátus nagy vezetőjét ábrázoló, kissé pókhálós, de alapvetően jó állapotban megőrződött szobrot. Az elvtársak gonoszsága határtalan volt anno, ugyanis az államosított templomok harangjaiból olvasztott bronzból tervezték kiöntetni Uljanov elvtársat. Ezt az ocsmány tervet onnan tudta Utas, hogy nagyapja, akit a régi rendszer vakarékának minősítettek, egyszer elvitte őt a városi közterület-fenntartó vállalathoz, ahol egy kedves barátja dolgozott. Ez a kedves barát nem volt más, mint ennek a bizonyos tanárembernek, Lenin mostani őrzőjének a testvérbátyja. Ez az ember titokban egy lezárt raktárba vezette őket, ahol hagyta, hogy lefényképezzék a beszállított harangok feliratait, mielőtt elvitték volna azokat olvasztásra. Ez úgy ’89 nyarán lehetett. A zárt garázsban készült képek máig ott vannak Utas egyik kemény borítójú füzetében. Utas nagyapja arról beszélt abban a poros, félhomályos raktárban, hogy a szotúrfalvi torony harangját még az ő anyja, tehát Utas dédmamája pántlikázta fel elsőáldozóként. Azt mesélte nagyfaternak, titokban megsimogatta a harang vasnyelvét, hogy ha megkongatják és megszólal, ne fájjon annyira az a kongatás a bronznak. Hajaj! Micsoda egy lányka lehetett a dédmama! Hogy ez meg már milyen régen volt. És ebből a harangból akarták kiönteni a főelvtársat egykor. Micsoda gaz elmék találhatták ki az ilyenféle bosszút? Mindegy. Tiszta szerencse és egy nem egészen véletlen megbetegedés eredménye volt az, hogy végül mégsem vitték el a harangokat olvasztásra. A raktár őre eldugta a kulcsokat a szállítás előtti napokban, majd befeküdt a kórházba, és megműttette magát, pedig semmi baja nem volt. Kitalált neki egy vakbelet az ismerős sebésze. Feltörni nem merték a raktárt, erről különleges bizottsági ülésnek lett volna csak joga dönteni, de valahogy az Istennek se sikerült határozatképesen összerántani a bizottságot, mert azért azt már sokan tudták, valami lesz, ha Gorbacsov meg se nyikkan a magyarok német menekültpolitikájáról. Utas abban hitt, most, a telefonnal ma reggel lefényképezett Lenin teljesen elkábítja Lajos bácsit. Azt is tudta, ma kellene elszállítani a szobrot, amelyet valami magángyűjtő vásárolt meg.

– Maga, hát maga egy szélhámos! Ezt honnan szerezte? Hol fényképezte? Mi ez? Ez valami fotómontázs? Ne etessenek engem ilyenekkel! Hát ez… Ez tényleg Vlagyimir Iljics Uljanov! – suttogta remegő szájjal Lajos bácsi, és szinte akaratlanul keresztet vetett, 1990 óta ugyanis lelkes hívő lett, majd miután észbe kapott, hogy összekeverte a Lenin-portrét a szentképpel, hirtelen úgy tett, mintha legyeket akart volna elhajtani az arca elől, és nem keresztet vetni.

– Mondtam, itt van. Itt, a fogdában. Lenin, tessék, nézze meg. Jobbról, balról, közelről, távolabbról, villanóval és félhomályban. Már megbocsásson, Lajos bácsi, ha maga szerint csúnyán tettem, de én kiköptem előtte. Úgy tettem, mintha port nyeltem volna és köhögnöm kellene. A tanár úr elfordult, mikor látta, és csak mosolygott. Tudom, Mary, nem illik köpködni, de mit csináljak, mert ha ilyen vérnősző kommunistának én csak a szobrát is meglátom, rám jön az inger. Köpni kell. Emiatt a képek és szobrok iránt érzett utálatom miatt már majdnem faszoltam diákként, ha a portásnak állt tanár úr nem lett volna… Hajaj! Ez egy régi kínos történet ám.

– Már megint kezdi, mondja meg neki, Mary, hogy ne kezdje! Előbb fejezze be a Lenin fogdába zárásának meséjét, aztán majd holnap vagy bármikor máskor kezdhet újat, ha kedve lesz. Csak ne egyszerre ennyit, nem tudok már én figyelni, meg különben is, mindjárt kezdik a parlamenti közvetítést! – mondta szinte könyörögve Lajos bácsi, aki évtizedek óta, ha nem is titkolta, de azt legalábbis elhallgatta, hogy egykor elég komolyan vette a szocializmust, sőt a járási etikai bizottságig vitte, míg párttag volt. Már az is kezdett neki rémleni, hogy még valamikor 1987-ben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóján, mikor azon vicceltek, mehet nyugdíjba az eszme, ő is megszavazott – mint mindenki más is persze – egy határozatot, miszerint Lenin-szobrot kellene állítani a városban. A posta melletti téren, a soha be nem fejezett és használhatatlan aluljáró mellé. Aztán ezt teljesen elfelejtette, ahogy az egész múltját is próbálta és próbálja mostanság elfeledni és elhallgatni, mert ha mindent elmondana, valószínűleg társaság híján maradna, bámulhatná egyedül a plazmatévét.

– Szóval a tanár úr, igen, a portásnak állt tanár úr. Ma reggel nála jártam, érettségi találkozónk ügyében, meghívni őt, hát beszélgettünk, nosztalgiáztunk kicsit. Hogy bizony, amikor negyedikes gimnazista voltam, és május elsején, a felvonuláskor éppen a dísztribün előtt, kissé berúgva elzuhantam a jó tizenöt kilós Lenin-fej transzparenssel, ami persze kettérepedt, hát ő szaladt hozzám, foga közt azt sziszegve, fájdítsa a lábát, fiam, tettesse, hogy kificamodott, és hangosan jajgasson, a többit bízza rám! Szót fogadtam, mert tudtam, balhé lesz, így aztán osztályfőnöki megrovással megúsztam. Csakhogy más is történt még azután velem és Leninnel. Érettségikor, éppen az úgynevezett „vörös sarok” mellett mentem el, amit úgy kell elképzelni, mint valami kommunista oltárt. A sulinkban a második emeleten volt, szemközt a tanárival, az erkély felé vezető ajtó elé biggyesztve. Hármas oltár, három szárny, középen a múlt, balra a szovjet jelen, jobbra a csehszlovák jelen, a jövő meg? Az most van! De ezt hagyjuk. Szóval mentem volna éppen matekból szóbelizni, de előtte a kurázsi kedvéért lenyomtam egy feles rumot a fiúvécében, lapos üvegből. De mivel nem reggeliztem, a rum meg langyos volt, éppen a Lenin-képmás előtt szaladt ki a számon egy rövid kis barna csula. Pont a komcsi oltár elé, taccs. Na, mondom, Ágost, annyi neked, ha ezt látta valaki. Látta. Szerencsémre csak a tanár úr. Gyorsan zsebkendőt vett elő, feltörölte a rumtaccsot, betaszigált a kabinetjébe, megitatott velem fél liter ásványvizet, és személyesen kísért a matek érettségire. Mit mondjak, dicséretesre vizsgáztam.

– Lódít, lódít, lódít, mint mindig, de kedvesen teszi, és el akarom hinni! Még egy cherryt? – kérdezte Mary, és fejét csóválva indult csapolni, mert úgyis tudta, kell a szomjas szájba még egy ital.

– Persze, még egy vérvöröst, csodanő! Na hát, a tanár úr az ilyen egy ember volt. Mikor leérettségiztünk, akkor derült ki, a párhuzamos osztályba járó, teltkarcsú, csendes, visszahúzódó lánnyal kavart a tanár úr, akit aztán el is vett feleségül, máig együtt élnek, szépen, boldogan, a tizennégy év korkülönbség ellenére is. Csak akkor mennie kellett a gimiből, valami tanonciskolai tanárrá fokozták le, de ott meg a rendszerváltozáskor már felfelé avanzsált, sőt igazgató is lett, majd belefáradt a sok szélmalomharcba, és leváltották, elmarták a suliból. Hát ennyi.

– Átlagos sors, átlagos rendszerváltozás utáni sors, nem is tudom, mit akart ebből kihozni, Utaskám, ez nem egy nagy écesz eddig? Mit akar kihozni ebből? – rebegte halkan Lajos bácsi, aki egyszerre arra is emlékezni kezdett, hogy annak idején 1985-ben ő is megszavazta a tanár lefokozását és tanonciskolába való áthelyezését, mert akkoriban még minden ilyen ügyet a járási pártbizottság is megvizsgált, és ajánlást is hozott. Ahogy 1995-ben, mint az éppen uralkodó mečiarista párt tagja, ismét a kirúgatást támogatta. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát Lajos bácsi, de nem mutatta, csak kissé ideges kezdett lenni. Úgy érezte, Utas tud valamit róla is, és jól gondolta. Tudott, nem is keveset. Azt várta, mire megy ki ez a „Lenin a fogdában” történet, s hogy Ágost igazán támadásba lendül-e.

– Elmondom, csak nyugisan tessék kivárni, Lajos bácsi! Volna egy tanácsom magának. Ha teheti, maga ne nagyon menjen napra! – mondta piros italába kortyolva Utas.

– Magas a vérnyomásom, tudom, nem is járok nagyon, de miért mondja ezt? – horkant vissza Lajos bácsi.

– Nem a magas vérnyomás itt a baj, hanem az, hogy ha véletlen napra menne, akkor tocsogna, annyi vaj van a füle mögött, elvtárs uram-bátyám Lajos bácsinak. Megmaradt a levéltár, Lajos elvtárs bácsi. Meg ám! Barna tanár úr meg is mutatott néhány dolgot. Amilyen precíz faszfejek voltak maguk, hát a járási levéltárba is átpostáztak minden jegyzőkönyvről egy másolatot, így hiába égették el a pártbizottság épületének udvarán a sok iratot, azért maradt elég bizonyíték a maguk gamatságára.

– Ez micsoda hang, kikérem…

– A kissörét kérje ki, aztán menjen, Lajos elvtárs, menjen, és nézze a parlamenti közvetítést, maga vén szarrágó. Azt hiszi, nem tudom, ki volt maga? Hogy igenis ott van a levéltárban a jegyzőkönyv, amiben az áll, maga kezdeményezte a Lenin-szobrot, ráadásul maga volt az a megátalkodott gazfickó, akinek kipattant a fejéből, hogy azt az állam által elkobzott templomok harangjaiból kéne kiöntetni! Hogy maga helyeztette át Barna tanár urat az inasiskolába, maga rúgatta ki onnan ’95-ben, amikor hirtelen mečiarista lett. Hónapok óta járom a levéltárat. Most pedig átülök egy másik asztalhoz, nem piszkolom magam tovább! A soha viszont nem látásra. De még valamit mutatnék, nézze csak, ez járna magának is, csak hát, egye meg a fene! – mondta lemondóan Utas, és kifelé mutatott, a városháza felé. Ott egy teherautó állt, meg egy hat tonnás daru. Lassan csikorogva emelkedett fel a drótkötél, azon lógott a gipsz Lenin, a nagy, a halhatatlan, éppen úgy ábrázolva, mintha a szifilisztől megvastagodott koponyájához akarna hozzányúlni. Magatehetetlen, otromba figura lógott a drótkötélen. Himbálta a hirtelen betámadó északi szél. És felhangzott egy dal is. Mary, a csodálatos, addig vacakolt, míg meg nem talált valamit, a régen kikapcsolt rozoga zenegépben, amely már vagy harminc éve állt a sarokban. Előbb ilyen szöveggel énekelt egy dalt Máté Péter: …hervadt falevél, lehull az ágról, elvitte őt az őszi szél! Aztán, mivel kicsit megrugdosta a gépet Mary, hogy hangosabban szóljon, átugrott a zene, és ezt lehetett hallani: …vezess a harcra, sok sápadt arcra, derítsd a hajnal bíborát! Ezt már olyan indulósan, pattogósan énekelte a honvédelmi minisztérium férfikórusa, a felvétel 1953-ban készült. A rugdosástól felizzottak az erősítő lámpák a rozoga zenegépben, és olyan hangerővel csapott ki a térre, a városháza elé a régi induló, hogy még a darus is meghallotta, és odafordult. Lenint is arra fordította. A böhöm nagy gipszszobor kilengett, belekapott szárnyas kabátjába a szél, majd teljes erővel nekicsapódott a kitárt kapunak, a földre zuhant, és sok száz darabra hullott. A toronyban megkondult egy harang. Délután öt óra, kismisére hívó. Barna Barnabás megcsóválta a fejét, bement a portásfülkébe, felvette barna munkaköpenyét, és egy nyírfa seprővel seperni kezdett. Mindhiába. Az apró, öklömnyi darabok, miután egy kupacba söpörte őket a nyugdíjba készülő portás, ismét szétomlottak, s már csak körömnyi darabokként, de szétgörögtek a tér minden irányába. Aki jobban szemügyre tudott venni egy-egy ilyen guruló darabot, mintha egy miniatűr, Lenin formájú droidot látott volna. Ezek a Lenin formájú apróságok a hangyabolyok felé igyekeztek. A parkban két ilyen kis kupacról is tudott Utas, emlékezete szerint mindkettőben az ártalmatlan kis fekete hangya, azaz latin nevén Lasius niger lakott. Ám pár perccel a droidok behatolása után már undorító vörösbarna színű fáraóhangyák, latin nevükön Monomorium pharaonis-hadak bújtak elő, és halkan zümmögve a zenegépből még mindig kiáramló indulót a városháza felé vették az irányt, tömött sorokban, mint valami hadsereg.

– Hm, úgy látom, megint Kecske úrra, vagy legalábbis a hatóanyagára lesz itt szükség, tanár úr! – szólt nyolcadik Utas Barna Barnabás tanár úrnak, és elindultak a portásfülke felé, felhívni a rozsnyói vegyvédelmi alakulatot.

– Az anyag nem vész el, Lenin is csak átalakul, mint látod, fiam. Elég lesz kihívni majd a helyi rovarirtócéget, a hangyákkal csak elbánnak ők is. Nyugi, csak a szemed káprázott, nem droidok azok, semmi gond. Nem néztél mostanában sok sci-fit, fiam? Nyugi, a kommunizmus szelleme se éled fel. Minden csak anyag. Elveszni soha nem fog, mert valahol felbukkan majd megint. Talán. Na, igyunk egyet a nagy ijedtségre. Vodkát, stílusosan.

– De tanár úr, hiszen a hangyák a városháza felé tartanak…

– Nem baj, fiam, legalább eltakarítják a szemetet. Időnként el szokott az szaporodni még a városházán is. Ha felzabálják ott a sok szemetet, garantáltan felfordulnak. Szóval nyugi, fiam. Igyunk egy vodkát, majd meglátod, jó lesz.

És jó lett. Nem egy, sok vodkát megivott Utas és Barna Barnabás tanár úr a Három Hegycsúcs teraszán, nem messze a városházától. Majd a tanár úr elment, és két talicska döglött vöröshangyát sepergetett össze, kissé imbolyogva beleszórta a tetemeket a nagy szeméttárolóba, amelyre vérvörösen rásütött a nap. Ez a harc volt a végső.