Fülöp Antal: Önmeghasonlás. Útjaim elválnak…

(regényrészlet)

1

Aztán, váratlanul, mikor Alexander már nem is remélte, elektromos levelet kapott Párizsból… A NÉGLIGÉ szatirikus hetilap, tucatnyi pályázó közül, neki ítélte oda a meghirdetett (lukratív!) szerkesztői állást: magas – mondhatni – me­sébe illő havi honoráriummal, plusz „külön juttatások.”.

Ahogy elolvasta, felállt a számítógéptől, s kinézett az ablakon. A gyújtóere­jű „külön juttatásokéhoz a Riviéra felvillanó képe társult bizonytalanul – még sosem járt ott. Aztán csak lépett egyet, mint Rosemary, az ingatag kedélyű (valójában: megroppant idegzetű) Rosemary, Scott Fitzgerald regényében, Az éj szelíd trónjánban, melyet Alexander már régen nem olvasott, nem is tartotta valami sikerült műnek, még igazán jónak sem, a Riviéra „pezsdítő” képe most mégis ennek a könyvnek a lapjairól származott. S bár a szavak az illusztris fürdőhely nyomasztó időszakáról szóltak: „.miután az angol vendégek észak­ra távoztak, alig egy-két vendég lézengett még a szállodában, csak egy tucatnyi villa kupolája korhadozott vízililiomként a sűrű fenyvesekben.”, a Nyugat idillje mit sem vesztett varázsából, romantikus vonzása – e pillanatban még rú- tabbnak-lakhatatlanabbnak mutatta odalent az utcát. Alexander csak lépett egyet, mint Rosemary, s már kint is volt az erkélyen. Hét emelet magasan az utca csúcsforgalma felett teleszívta tüdejét levegővel, s így szólt magához (tátongó űr fölött mormolva szavait): „Alexander, ezzel a levéllel meghívót kaptál az élet., az élet nevű misztérium napsütötte kertjeibe. Mintha Szemira- misz függőkertjeibe hívtak volna meg – jól fizetett – kertésznek. (A CHARLIE HEBDO likvidálása: 12 szerkesztőt 12 halott szerkesztővé varázsolva pillanatok alatt, még nem történt meg. Csak kilenc évvel később kattogtak fel a géppisz­tolyok a szerkesztői szobában, így ez most még nem zavarta Alexander illúzió­it.). „.Holnap., mondta magában halkan, holnap már nem kell szorongó lé­lekkel ébredned a ház előtt kukázó (utcára került?) emberre gondolva. Ő többé már nem jelent számodra rettenetes lehetőséget, Alexander!… Ötvenhárom (53) évesen, végre te is elkezdhetsz majd élni…”. „Csak Alex…, az oktondi, örökké kukacoskodó Alex, a maga zöldfülű harmincöt (35) évével, most bele ne köpjön a levesbe.

2

Megpróbálta elhessenteni magától a gondolatot.

Délután ötre járt. A szeptemberi napsütésben galambok burukkoltak az átmi­nősült RENDŐRSÉG épületének tetején. Talán a beígért „polgári tempó” hírére (a ’89-es nagy átverés után) költöztek át ők is ide, a múzeum, s a templom kő­szentjeinek árnyékos csendjéből. Imént felszökő örömének csúcsairól alább zuhanva ráncolta homlokát Alexander: „Igen, csak Alex., a fogát dacosan ösz- szeszorító Alex, most meg ne hiúsítson mindent.”. Lent az utca összemosódó zajában mélyülő (fenyegető) csend érződött, s mikor ezt gondolatban meg is fogalmazta, nem volt benne semmi zavaró képzavar. Alexander szemléletében az „enyészet csendje” nem akusztikai természetű volt, inkább a közelítő JÖVŐ előérzete. S bár még több, mint fél évtized volt hátra addig, amíg a VÁROS fiatalsága – szinte minden épkézláb ember – fölkerekedve elindult Nyugatnak, a Lajtán túl remélve a boldugulást (2000 és 2016 között): Bécs, London, Dublin vagy Berlin felé véve az irányt: az enyészet (a lassú elsivárosodás) csendje, amely a NAGY REMÉNY helyébe terebélyesült, már kézzelfogható jelekben is megmutatkozott: a RENDŐRSÉG, a volt SZEMKÓRHÁZ, s az útkereszteződés­ben egy hajdan csinos villa falain már javában pergett a vakolat, s az olajfesték foszlányokban csüngött. A gondolatra, hogy magyar író, s hírlapíró létére, az elmúlás „spleen”-je egy gyengécske amerikai regény lapjairól vetült rá az utca látványára, oda, ahol Krúdy vagy Berzsenyi Dánielünk elmúlás-lírája meg se rezdült, a döntés „nagy” pillanatában: „örökre elmegyek innen!…”, lelkifurda­lást érzett. Ám az „idegenszívűség” ódiumát azon nyomban áttestálta volna küldetéses magyar tanáraira. Már-már bele is kiáltotta az utca légterébe: „Ho­gyan tanítottatok, ha egyszersmind nem neveltetek a Városom szeretetére?…”, de száját megnyitva úgy érezte, Alex ebben is ellentmondana neki.

Visszalépett a szobába, s újra elolvasta a képernyőn vibráló levél boldogító üzenetét. A türelmetlenségtől, igaz, csak átfutotta, csupán a levél 3. pontját ol­vasta újra, de azt aztán betűről betűre: „Amit Ön, kedves barátunk, az informá­ciók értelmezése kapcsán megfogalmazott, az való igaz:

3

kikerülhetetlen, hogy mára a kor szellemét avatott (arra méltó) személyek har­monizálják.” Majd a hangnem a decens Önözésből, átmenet nélkül, Tegezésbe váltott: „Ha örömmel játszanál ebben a zenekarban, amire tehetséged és hajla­maid feljogosítanak, kérünk, minél előbb foglald el, lapunknál, a NÉGLIGÉNÉL, megérdemelt posztodat…”

Az üzenet olvastán szinte felugrott a számítógéptől, s csak kevés tartotta vissza, hogy rögtön el ne kezdje bepakolni a bőröndjeit!… „Végre te is elkezd­hetsz majd élni, Alexander!…” – mormolgatta, újsütetű örömét (boldogságát?…) szavakkal is feljebb szítva.

„Először is írok egy rövid válaszlevelet, hogy mikor érkezem” – gondolta.

A VÁROST a furcsa politika, amely a retorika csodájaként egyszerre volt nacionalista és internacionalista, már a hetvenes években kikapcsolta a közleke­dés főáramából, pedig régen nemzetközi expresszvonatok álltak meg itt, a VÁ­ROSBAN, majd száguldottak tovább Európa nagyvárosai felé. „Pozsonytól Bécsig vonattal, Bécstől Párizsig repülővel”, megfelelt volna, de az utazásnak ez a – mondhatni – magától értetődő (obligát) európai módja, számára, megalázó lecsúszottságában, nem volt elérhető. „Hát akkor majd vicinálissal kezdjük: vicinálissal: a VÁROSTÓL Pozsonyig.”, gondolta, s ezzel el is kezdte bepötyögtetni válaszlevelét., mikor megérezte, hogy nincs egyedül a szobában. Megérezte, hogy Alex ott áll a széke mögött!…

– Tudom, hogy itt vagy. – mondta, s már meg sem próbálta eltüntetni íródó levelét a képernyőről.

– Tudom, hogy tudod – felelte Alex. – Csodálkoznék, ha nem így volna. Tit­kolózol?…

– Mit keresel itt?… – kérdezte Alexander. A légkör máris olyan feszült volt, mintha valóban ketten tartózkodtak volna a szobában. [.]

– Pillanatnyilag nekem volna okom-jogom a kérdezéshez – felelte Alex.

– Megint beleütöd az orrod a dolgaimba!

– Mire készülsz? – kérdezte Alex.

– Álszent kérdés. – mondta Alexander. – Miután már megkukkoltad a kép­ernyőmet. Talán jobb is így. így legalább tudod, hogy nem „mire” készülök,

4

hanem „hova”. Kimegyek az állomásra, hogy…, igen., hogy végre fölszálljak a remény vonatára, hogy többé soha ne térjek vissza.

– Csak egy hely van a világon, ahonnan – holtbiztos – nem tér vissza az ember. Vigyázz, Alexander, nehogy a nyelvöltögető NÉGLIGÉ váljon a te(!) szellemi Szárszóddá!… Azok után, ami Életünk Értelmét jelentette, most: popsiszemlék, bugyibotrányok költészetével traktálni a nagyérdemű publiku­mot!… Még ha a nyelvöltögetés olykor vallásalapító óriásokra irányul is!… És mindezt a – mondhatni – kisebb irodalmi földrengést kiváltó könyvünk, Az em­ber igaza c. regényünk megjelenése után!…

– Akkor még egyek voltunk… – felelte Alexander.

– Csak azt ne mondd – kérlek -, hogy „testben-lélekben”. A simulékonysá­got már akkor is szívesen nevezted: kompromisszumnak. – mondta Alex.

– Ahogy te, az ádáz., de kimondom: beteges konfliktogen magatartást „jel­lemnek” – mondta Alexander.

– Az alkotás sosem „konfliktogén.”, még ha valami – mondjuk egy másik alkotás – ellenében születik is meg. Hiszen csak más, de éppoly valódi(!) értéket teremt. Persze csak akkor, ha valóban alkotás. Egyik igazsággal szemben egy másik igazságot mutat fel. – felelte Alex.

– Sosem akartam az igazság vagy az őszinteség bajnoka lenni! Te, igen, te, kényszerítettél rá, hogy kövesselek ebbe a szerepbe, mondván, hogy az iro­dalom, a művészet az EMBER számára az a BÁRKA, amely a „szubkultúra” a „bóvli”, az „állművészet”, a lelki-szellemi lealacsonyodás árhullámain fönn­tartja, s átsegeti az EMBERT.

Föltéve, ha a leírt szó igaz! Ha a „Szép” foglalatában ott ragyog az „Igaz­ság”, mint gyöngyszem.

– Konokul hittél az olajággal megjelenő galamb valóságában – mondta Ale­xander. Hogy csodálatos, napsütötte tájon fut majd révbe az EMBERISÉG törté­nelme. Talán megkérdezted egyszer is, mondjuk 35 évesen, vagy előtte, hogy konok és rendíthetetlen tévedéseiddel mi mindent pusztítasz el, már akkor is, s jóval későbbi érvénnyel is,

5

amely pusztítás eredményeként – mostanra! – végleg magamra maradtam. (Vitájuk ezen a ponton egy alkotó szellem önmagával folytatott, ádáz vitájává készült fajulni, mintha fejlődésének két jól megkülönböztethető szakasza sze­mélyesült volna meg: a 35 éves Alex, s az 53 éves Alexander személyében.)

– S mialatt a változást, de mit változást!… Egy ÚJ KOR eljövetelét vártad, a galamb, csőrében az olajággal, csak nem és nem bukkant fel az egyre söté- tebb égbolt alatt. S időnként, mintha az ég alja egyre sötétebbé, s vészjóslóbbá is változott volna. Azt hiszem, akkoriban már közel álltál hozzá, hogy föladd rendíthetetlen meggyőződésedet, arról, hogy a „remény hal meg utoljára”, s ha már az is meghalt, az embernek EMBERI kötelessége ott helytállni igazáért, ahova a gondviselés állította (bár tudom, hogy a lelked mélyén ezt a gondvise­lést: Istennek nevezted). És ekkor akadt a kezedbe – találomra nyúlva a kötet után – Anouilh: Becket vagy az Isten becsülete c. drámája. És ez eldöntött min­dent!… Becket történetében ott láttad mindezt megvalósulva.

– Nem ez döntött el mindent – felelte Alex. – Anouilh: Becket vagy az Isten be­csülete drámájának – mondhatni – a négy evangélium készítette az utat. Erre illene emlékezned…

– Emlékszem is. Jézus korokon átragyogó tanítása Máténál: „És aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, az nem méltó hozzám”, olvastad föl többször is hangosan, fel s alá járkálva a szobában. S ezt követően akadt a kezedbe Anouilh ..

– Valóban így volt. Rugalmas alibizmusod ezúttal – elismerem – nem próbált csúsztatni. – mondta Alex.

– Ellenkezőleg! Ha tudnád, hogy tiszteltelek, milyen nagyra tartottalak azokban a napokban, mikor Anouilh könyve – mondhatni – szellemi-lelki „elemlápáddá” vált, magaddal hordtad a táskában, presszóban, vonaton, s mi­kor kijelentetted, hogy fénykörében egy pillanatra sem kísértettek meg korábbi félelmeid, az, hogy az értékek modern káoszában, a majdnem biztos, eltéve­lyedés veszélye fenyeget. Az eltévelyedés traumája. Ahányszor felolvastál belőle, sosem mulasztottad el – már-már epiteton ornanszként – megjegyezni, hogy: Ez az én pharoszi Faroszom… Mondhatni: írói ambícióid motorjává lett.

– Számomra Becket akkor iránytű lett.

Alexander nem állta meg, hogy egy mondatot kapásból ne idézzen e szá­mukra hallatlanul fontos műből:

„A Király: Kitaláltad, mi lesz a küldetésed?…”

S néhány pillanatra az 53 éves Alexandert, kiégettsége dacára is magával ra­gadta az idézett drámarészlet emberi-erkölcsi magassága.

„A Király: Királyi akaratom, hogy téged válasszanak a püspökök hercegprí­mássá” – idézte.

„Becket: Királyom, micsoda bohózat! Micsoda szép érsek lenne belőlem! Nézze meg felséged az új cipőmet. Milyen pompásan felkunkorodik az orra” – idézte Becket szavait, Alex. S ezen a ponton, a humor egy szikrányi megjele­nésével, mintha enyhült volna köztük a feszültség.

„Én most komolyan beszélek, Becket!” – mondta a király hangján mókásan Alexander.

„Királyom, ne tegye!” – felelte Alex, a szemében a beleélés öntudata éledt.

„Miért ne?” – kérdezte királyként Alexander.

Ekkor Alex, aki csak félszívvel játszott, félszívvel újraélte ezt a – bár játékos, de számára borotvaélesen metsző helyzetet, Becketként így válaszolt:

„Félek tőle!… Nem szolgálhatom egyszerre Istent és kegyelmedet, anélkül, hogy Isten becsülete és a Király becsülete egybeesnék”.

„Ez parancs, Becket!” – mondta a helyzet mélyebb összefüggéseit most gondolatban bejárva Alexander. Arcán szinte látszott, hol, s merre zarándo­kol éppen a következmények vészjósló tájain… S ahogy Becket a ráoktrojált FELADATOT, az érseki megbízatást, melyet, onnantól kezdve, hogy a hatalom kényszere alatt úgy döntött – lélekben is!… -, elfogad, többé egy pillanatra sem volt hajlandó „szerepként” tekinteni: a küldetés izzó, mondhatni: fájdalmas elhatározásával (mámorával?…) tekintett máris a jövőbe. Ahogy Alex is., mi­kor a Becket lapjain felragyogó etikai-morális csoda ihletében, elkezdte írni: Az ember igaza c. regényét. A hosszú, hónapokra elhúzódó munka alatt visszatérő álma volt – még imádkozott is néha azért -, hogy regényében az „Isten és a Ki­rály

6

igazsága” tökéletes egységben, „gyöngyszemként”, ragyogjon. S mialatt a re­gény íródott, a közép-kelet-európai társadalmak eresztékei – mondhatni – föld- rengésszerűen meglazultak, a közelítő nagy változások előszele már széltében érződött.

Aztán egy ködös novemberi hajnalon a Városban is beindultak a dolgok!…

Alexander, elsősorban Alex lelkesedésétől feltüzelve, harmadmagával meg­szállta az egyik gyár üzemi stúdióját, és bejelentette, hogy ami eddig volt, az többé nem érvényes, mindenki ott dobja el a „kaptafát”, ahol éppen e pillanat­ban tartózkodik, mert az új idők szava nagygyűlésbe hívja a VÁROS lakossá­gát a VÁROS főterén!… S a rákövetkező napokban Alex lelkesedve tapasztalta, hogy az új idők meghirdetett Igazsága, kint a való életben, egyre biztatóbb egy­ségbe kerül a már kész, már a kiadását váró regény Igazságával. A „Bársonyos Forradalom” szellemisége tükröződött Az ember igaza c. regény lapjain, bár jóval a fölrakétázó jelszavak, szlogenek röppentyűiben megfogalmazott szellemiség ismerete előtt íródott. S a megjelenő regény fogadtatása is ennek megfelelő öblös ECHO-t vert – magyarán, sikert aratott!… A kritika és a publikum egy­behangzó véleménye szerint: „Lám, forradalom kellett hozzá, hogy a szellem kiszabaduljon a PALACK-ból.”

A könyv igazsága akkor két ponton volt megragadható: 1/ A régi, és, ak­kor úgy tűnt, végleg érvényüket vesztett idők (és politikusok!…) maró kritiká­ja, amelynek megírásakor Alex már erősen tapasztalta Alexander óvatoskodó kishitűségét…, melyet, Alexander – nyilván – bölcs megfontolásnak nevezett, s a regény bátor hangjára mindenáron hangfogót szeretett volna rakni!…

Kivált az: Elszállítás c. fejezetnél, ahol a telihold fényénél a két ápoló egy főkomcsi hulláját tolja az éjben, de a rezsim szimbólumaként szereplő hulla­szállító kocsi kereke kiesik, s a főkomcsi meztelen hullája, hengeredve egyet a hóban, megmutatja arcát a teliholdnak. Ennél a résznél, a hajnal misztikus hangulatában, Alexander – mondhatni – már-már szűkölt: „Uramisten, mi lesz, mi lehet még ebből?!…”, bár odakint az „életben.” a komcsik már pakolták a bőröndjüket. (Bár nem sokkal később kiderült, hogy a bőröndpakolás is csak színjáték volt.) 2./

7

pontként említhetjük: Az ember igaza c. regényben megfogalmazott remények teljes egészében tükrözték a publikum JÖVŐRŐL szőtt álmait.

így aggodalmait is. S Alexander ebben a „tükröződésben” olykor önigazo­lást keresett, s talált is („.aki keres, talál.”). Időnként úgy érezte, valóságér­zék tekintetében Alex fölé kerekedett.

De a világ változékony. Az „Isten és a király (a társadalom és a regény?) iga­za, amely oly meggyőző erővel vált eggyé az irodalom tükrében, a való életben, nem sokkal később (!…) tektonikus morajjal (értsd: hőzöngéssé degradálódott szónoklatok morajában csúszva szét) vált ketté, s távolodott napról napra egy­mástól. Innentől kezdve Az ember igazát, amely az esztétikum megtartó ragyo­gásától övezve, a szakma, valamint a publikum számára: evidens volt, Az ember igazát most vádként szegezték a szerző, Alex mellének!…

– Megmondtam!… – mondta ekkor Alexander, szinte elégtétellel.

– Semmit sem mondtál meg. Egyszerűen be voltál szarva! – felelte akkor nyersen Alex.

Napok alatt deviáns, sötét tanok forrásává minősült a regény, s ettől kezd­ve a gyűlölettől izzó SZÓMÁGIA, amely az inkvizíció máglyáihoz hasonlóan megpróbált elpusztítani minden GONDOLATOT, amelyben az „ISTEN és a Ki­rály igaza” még – valóban! – egyben volt.

– És a nyelv fekete mágusai egyenlőségjelet tettek: a MAMMON, s az Isten becsülete közé… – mondta Alexander.

– Ahogy te is hamarosan egyenlőségjelet készülsz tenni a HUMOR és az ócs­kaságában is gyilkos csúfolódás, a NÉGLIGÉ-beli (ripacskodás) közé!… – felel­te, fogát most valóban összeszorítva, dacosan, Alex.

És Alex, minden elvárással ellenkezve, Becket mércéjével mérte az időt, mi­óta – íróként – ismét lojalitást várt volna tőle a Hatalom. Becket töretlen aláza­tával élte meg a számára is megadatott ÉLET SZENTSÉGÉT: messze maga mö­gött hagyva azt az időt, mikor még nem váltak számára végzetessé a hatalom hóbortjai, s még tréfásan ki tudta mondani: „Azért csak aludj, Királyom, amíg, Alex-Becket rákényszerül, hogy csak úgy rögtönözze a becsületét, szolgálni foglak…”

Ez régen volt. A szigorú aszketizmussal, melyet – meggyőződése szerint – a pásztori (írói.) feladattal vállalt, a hit ereje által már rég azonosult., s gon­dolatban, becketi erudícióval bocsátotta útjára Alexandert: „Menj, Alexander, ha lelked parancsa szerint menned kell,

8

találd meg álmaid birodalmát: a humor, a mosoly s a derű oxigéndús birodal­mát.