Lakatos Artur: Titkok és mechanizmusok (Elif Shafak Bolhapalota című könyvéről)

Az elmúlt időkben – talán Orhan Pamuk irodalmi Nobel-díja követ­keztében is – megnőtt az érdeklődés a modern török kultúra, a török iro­dalom iránt. Ennek a konjunktúrának egyik szerencsés nyertese Elif Shafak, a strasbourgi születésű, Londonban élő írónő. Ha nem is nézne az ember utána, már csak a Bolhapalotát olvas­gatva is rá lehet jönni: nyugati érték­rendű és – legalábbis az iszlám kultúra körülményei között – feminista írónő­vel van dolgunk. Könnyed, magával ragadó stílusa mellett talán ez a háttér is hozzájárul ahhoz, hogy Pamuk után jelenleg ő a legolvasottabb török író.

A regény kettős céllal rendelkezik: szórakoztató, humoros írás és torztü­kör, társadalomkritika is egyben. A Bolhapalota – egykori, jobb időkben: Bonbonpalota – egy isztambuli társas­ház, tele hétköznapi, de mégis különös lakókkal. Mindegyik lakónak meg­van a maga sajátosan keserű, olykor tragikus sorsa, melyet többé-kevésbé leplez, többen is a normalitás határán táncolnak – azon az átlagos értékren­den, mely napjainkban egyre inkább relatív. A cselekmény szélesebb keret­be helyezett és körkörös, mint a saját farkába harapó uroborosz-kígyó: az egyes szám első személyben a Bolha­palota történetét elbeszélő karakter egy helyiségben kezdi mesélni a Bol­hapalota történetét, majd ugyanoda tér vissza. A végén derül ki, hogy ez a helyiség egy fogda, ahhoz pedig, hogy megértsük, miért és hogyan ke­rült oda hősünk, el kell olvasni a Bol­hapalota lakóihoz fűződő történeteket is.

Történetekben, életsorsokban, po­énra kihegyezett vagy kellemetlen helyzetekben nem szűkölködik a Bol­hapalota lakóinak élete. Akárcsak Monty Python klasszikusában, vala­mennyien egyéniségek. Az elbeszélő kisiklott házassággal és piócaként rá­telepedő egykori kolléganővel rendel­kező egyetemi tanár, aki ugyancsak a rakis pohár fenekére néz; szomszédai között pedig olyan karakterek találha­tóak meg, mint a szenilitásában kacatokat gyűjtögető Madame Néni, vagy Cemal és Celal, a meleg ikerpár, akik mellesleg női fodrászok, és túl azon, hogy gyerekkorukban külön-külön nőttek fel, és egyéniségük is külön­böző, Cemal és Celal külön-külön is egyfajta „Gedeon bácsi” a nők bálvá­nya – igaz, hogy ezzel az ajándékkal nem sokra mennek. Ugyan homoero- tikus vonzalmukkal sem, mert nem­hogy párkapcsolatuk nincs, egymást sem értik meg igazán, habár ez csak fokozatosan kerül a felszínre. A többi lakást olyan karakterek foglalják el, mint az első ránézésre átlagos család, Musa, felesége, Meryem, és kisfiúk, Muhammet, akit csúfolnak, meg­aláznak osztálytársai, úgyhogy nem csoda, ha utál iskolába járni; Sidar, a magányos lelkületű, a keserűségét gyakran drogba fojtó egyetemista, és kutyája, Gaba, a berni pásztorkutya; a Lobbanékonytermészetű család, melynek neve önmagáért beszél. Szá­momra különösen szimpatikus volt a nagyapa, Hadzsi Hadzsi karaktere, aki három unokájára vigyáz, és mesét mondva szórakoztatja őket, úgy, hogy egyrészt gyakran kihozzák kíváncsi kérdéseikkel a sodrából, másrészt pe­dig dolgozó menye – akivel viszonya ellenséges – kimondottan tiltja a mesélést. A lakosok sorát egészítik még ki a nehéz természete és melléfogásai mi­att munkanélkülivé vált szinkrontol­mács, Keménydió Metin és felesége, Nágya, az Ukrajnából a munkanélkü­liség elől Isztambulba, mint az ígéret földjére érkező nő, akit Keménydió Metin a házimunkák terén kihasznál, és különben is keményen bánik vele. Ide tartozik még az Égszínkék Szere­tő, a fiatal huszonéves lány, aki azon kívül, hogy kitartják, nem rendelkezik jövőképpel, valamint a már inkább karikaturisztikus, mint reális, de azért a hétköznapi életben is megtalálható tisztaságmániás ember archetípusa, Higiénia Tijen. Mikor a szerző Higi­énia Tijenről ír, amikor részletezi az öreg hölgy napi rituáléit, abban a töb­bi karaktere megjelenítésénél is több irónia érzékelhető, és talán nem vélet­len, hogy pont Higiénia Tijen unokája, Su lesz tetves, az összes lakó közül.

Maga az elbeszélő mindvégig név­telen marad, habár sok mindent tu­dunk meg róla, szinte már fárasztó részletességgel bontja ki életútjának elemeit, különös tekintettel a magán­életi vonatkozásra. Az események nagy részében barátnője, Ethel domi­nanciája alatt áll, aki éppúgy figyeli őt, mint ahogy ő teszi ezt a Bolhapalota többi lakójával. Ethel ugyanis kimon­dottan vonzódik az egyedi esetekhez. Ahogy ez kifejtésre is kerül a regény egyik legsikerültebb bekezdésében:

„Ethel kedvencei közé tartoztak, egészen addig, míg sikeresen fejlesz­tették az agyukat, azok az egyetemista fiúk, akik képtelenek voltak kapcsola­tot kialakítani nőkkel, vagy minden nő visszautasította őket, aki iránt érdek­lődtek, és ezért lemondtak a szerelem­ről, sőt arról is, hogy szeretkezzenek.

Azok után, akik letörtek a külsejük mi­att, következtek a krónikusan félénkek, akik kapcsolata a tisztességes szexszel ilyen vagy olyan oknál fogva megkese­redett… Köztük az aszexuálisok, akik dicshimnuszokat, magasztaló éneke­ket és költeményeket komponáltak egy olyan élethez, amellyel nem érint­keztek; a peremre szorult avantgár­dok; a nyílt és titkolt homoszexuálisok, a tiszteletet parancsoló kritikusok,az antiszociálisok, akik utálták a vizsgá­kat, de életük e korszakában a legna­gyobb izgalom az volt, hogy letették a vizsgáikat; akik vidékről jöttek és el­tévedtek Isztambulban, akik visszahú­zódtak a csigaházukba, ahogy egyedül maradtak Isztambulban; évfolyamel­sők, akiknek sikerült tanulniuk, habár rossz családból származtak; ahogyan azok a rejtett talentumok is, akik rossz szakon tanultak a családjuk miatt; a természettudományok kivételes gé­niuszai; a társadalomtudományok lel­kes szónokai. az összes reménytelen, boldogtalan, elhibázott, kiemelkedően intelligens fiatalember, aki különféle fizikai, anyagi, pszichikai vagy más megfoghatatlan okok miatt küzdött az­zal, hogy megállja helyét a társadalom­ban, Ethel érdeklődési körébe került.”

Túl a saját belső nyomoron, a lakók­nak meg kell küzdeniük a szó szerint vett szeméttel is, amely a Bonbonpalo­tát Bolhapalotává változtatta, és amely két irányból is támadja a társasházat. Az egyik irány az épület fala mellé mások által lerakott szeméthegy, amit tovább senki sem szállít, és nőttön-nő: az elle­ne való küzdelemben fontos szerepet kap majd egy falfelirat, melynek végső eredményessége a regény végéig nem derül ki. A másik pedig a belső irány, Madame Néni limlomokkal telezsúfolt lakása, mely a csótányok bázisává vál­tozik át. Ahogy a könyvben olvasható: „Madame Néni is a szemétfelügyelők közé tartozott. Azt kutatta, mit nem lett volna szabad kidobni. És mindig meg is találta”. Madame Néni szemétgyűjtöge­tő ámokfutásának végül a Tisztatörök Igazságtalanság által megtestesített ro­var- és rágcsálóirtó furgon vet véget. Madame Néni annyira szívére veszi, hogy kacatjait elhordják és lakását be- rovarirtózzák, hogy bezárkózik, és soha többé nem nyit ajtót, ami valószínűleg az éhhalálát is okozza majd.

A belső vívódások és a szemét mellett a Bolhapalota lakói világának harmadik dimenziója maga Isztam­bul, a város, a maga nyüzsgésével. Létezik ugyan egy fenséges Isztambul is, a császárváros, a maga mecsetjei­vel, templomaival, műemlékeivel és palotáival, ám ebből a Bolhapalota lakói keveset érzékelnek. Az ő váro­suk nyüzsgő, poros, rohanó, zsúfolt és legfőképpen szemetes, a maga üzlete­ivel, éttermeivel, iskoláival, temetőivel és hivatalaival, amelyben a szakralitás csak a babonák és elbeszélések révén tud betörni. Igazi európai nagyváros, azzal a kivétellel, hogy a szemét ellen tiltakozókat végül a rendőrség politi­kai jellegű lázadással vádol meg.

A regény struktúrája némiképpen Rejtő Jenő klasszikusát, a Piszkos Fred, a kapitányt juttatja eszembe, amely­ben egy adott ponton párhuzamosan követhetjük, egymást váltó fejezetek révén, St. Antonio herceg kalandjait az alvilágban, illetve Őfelségem Első Fülig Jimmy naplóját. Azzal a csekély különbséggel, hogy Elif Shafak e köny­vében nem két, hanem tíz különböző vonalvezetéssel állunk szemben, mind­egyik lakás lakóinak története külön szálakon, egymást váltogató fejeze­tek keretén belül zajlik. Ezek a szálak többször összefutnak, majd különvál­nak. És a különválás elkerülhetetlen, mint a mesélő és az Égszínkék Szerető esetében is, legalábbis egy bizonyos időre. Megjegyzendő, hogy a kötetnek kb. a közepén, talán a terjedelem miatt, többször is az volt az érzésem, hogy az ígéretesen és érdekfeszítően indu­ló cselekményszálak ellaposodnak, a sok részletinformáció közlése miatt elveszítik varázsukat, de érdeklődé­sem a kötet végéhez közeledve, a cse­lekmény felgyorsulása következtében, megélénkült. Amennyiben ez a fajta írásmód szándékos az írónő részéről, és nem véletlenül alakult így, mesteri megoldásként fogható fel.

A könyv legnagyobb értéke, szó­rakoztató stílusát leszámítva, hogy karakterei ízig-vérig napjaink társa­dalmának fontos archetípusait tes­tesítik meg. New Yorktól Jerevánig, Bergentől Athénig, Kolozsvártól Lisz- szabonig Keménydió Metin,  Hadzsi Hadzsi vagy az Égszínkék Szerető számos alteregóval rendelkezik, akárcsak a regény többi szereplője, és a valóság gyakran felül tudja írni a fikciót. Más­részt jellemfejlődést is ábrázol, igaz, nem minden szereplő esetében megy ez végbe. Pozitív végkicsengésű pél­dául Muhammet története, aki végül is megtalálja önmagát, vagy Nágyáé, aki elhatározza, hogy hazatér Ukraj­nába. Ugyanakkor tragikus Madame Nénié, vagy kimondatlanul is a ká­bítószerfüggő Sidaré. Mindenesetre a Város élete tovább zajlik, a részele­meit alkotó egyénekétől függetlenül.

„A Bonbonpalota temetőn épült. Ez egy függőleges vonal. Ez az én hazug­ságom”, mondatja ki a szerző a fősze­replővel az epilógusban. Talán nem is volt akkora hazugság a falfelirat, mely szerint szent ember nyugszik a bérház alatt. A könyv ugyanis titkokról is szól, emberek titkairól, közösségek titkairól és a társadalom működési mechaniz­musainak titkairól. A titkok egy része a kötet lapjain felfedezhető, mások rejtve maradnak. Talán felszínre ke­rülnek egy következő kötetben, de az sem baj, ha nem. Lucian Blaga filozófi­ája szerint a megismerés teljességéhez gyakran az analógia is elég, a ráérzés, és ez elsősorban a költői, irodalmi al­kotások terén van így. A Bolhapalota pedig jó ábrázolása a társadalmi élet perifériájára szorult karakterek élet­vitelének, valamint érdekes, magával ragadó stílusa miatt is egyszerre szó­rakoztató és értékes olvasmány.

(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014)