„Lehet, hogy kegyetlen, vagy gonosz bábos vagyok”

Dobos Barbara felvétele

Beszélgetés Csillag Lajossal

A 2016-os év Arany Opus díját Németh Zoltán verséért és Csillag Lajos Kilégzés utáni halk zörej c. prózájáért vehette át. A jeligével ellátott pályaműveket a zsűri – Grendel Lajos, Tőzsér Árpád és Keserű József – értékelte. A díjátadóra a XI. Őszi Írófesztivál alkalmával, november 25-én került sor Dunaszerdahelyen. Szerzőnkkel, Csillag Lajossal, ennek apropóján beszélgetett Száz Pál.

Irodalmi Szemle: A díjazott szöveg, amely az ujjgyak jelige (LINK) alatt olvasható a SzMÍT honlapján, egy „megvágott” szöveg, tehát részletek sora. Adja magát a kérdés: miféle szövegegészről van szó – kisregényről, regényről?

Csillag Lajos: Igazából ez egy novellafüzér része. Egy nagyobb koncepció részeként kell elképzelni. Ahogy ebből a szövegből is talán kiérződik, epizodikus váltakozások követik egymást. Itt lényegében egy novellafüzérekből összeálló regényről van szó, kisebb szövegrészekből áll össze egy élet – vagy élet története. Egy időben Thomas Mann-rajongó voltam, és nagyon inspiráló volt számomra, amit a Doktor Faustusban csinált. Arra gondoltam, hogy talán én is építhetnék egy életet, mint ő.

ISz: A Szemle tavalyi júniusi számában (LINK) közöltél egy novellát, amely világában, és a szereplők nevében, pontosabban fedőnevében – Tom és Jerry – hasonló a díjazott alkotáshoz. De a blogodon (LINK) is olvashatunk részleteket. Ez is a ciklus részét képezi?

CsL: Igen, ehhez kapcsolódik. Egy adott életet követhetünk nyomon, de mindig más és más időben vagyunk. Tehát nem lineárisan haladunk az időben. Valaki megszületik, látjuk a gyerekkorát, egyszer negyvenévesen látjuk őt, másszor fiatalon, illetve tinédzserként, és akkor is láthatjuk, amikor ő már nincs, és csak a hozzátartozói beszélnek róla. Szóval, hogy a szereplőm, aki az egész történetnek az epicentrumában áll, nem csupán önmagát próbálja meg definiálni, hanem megpróbálják definiálni őt mások is.

ISz: De hogyan fűzhető fel mindez egy életpályára? Azért kérdezem ezt, mert amikor az említett részletet olvastam („ujjgyak”), volt egyfajta sejtelmem, mintha az epizódok felül akarnák írni egymást. Elbizonytalanodik a szereplők helye, identitása, a történet fordulatai. Mintha a linearitás helyett valamiféle kaleidoszkóp kezdene működni…

CsL: Igen, ezt az életpályát úgy kell elképzelni, mint olyasvalamit, amit magam számára értelmezek ezekből a szövegekből. Ezek az epizódok nem egy valós életet raknak össze, hanem lehetőségeket. Ahogy szerintem nagyon sokak számára így játszódik le az élet – mi az, ami lehetett volna? Miféle láthatatlan erő munkálkodik benne, mögötte? Mi történt volna, ha nem azt a bizonyos lehetőséget választja az életben, de egy másikat? Mondok egy példát. Ha magam számára próbálom ezt a jelenséget értelmezni, azt kell, hogy mondjam, minden helyzettel kapcsolatban dolgozik bennem valamiféle kettősségérzés. Sokszor elgondolkodom, hogy ha mondjuk nem az egyetemet választom, hanem elmegyek – úgy mint a legtöbb tagja a családomnak – dolgozni, vagy ha egy szakmunkásképzőt választottam volna, akkor mi, milyen ember válik belőlem. És mi válik akkor, ha az egyetemet választom. S ugyanígy a főszereplő életének esetében: mi van akkor, ha zeneművész válik belőle, mint ahogyan olvasható a novellákban, vagy mi van akkor, ha egyszerűen meghal fiatalon, és űrt hagy maga után. Persze, ez már kicsit úgy hangzik, mintha egy tudományos-fantasztikus történetté lépne elő. Eléggé lerágott csont lehet ez, mindenesetre sokszor arra próbálok kísérletet tenni, hogy a valóságtól eltávolodva olyan fikciót próbáljak meg írni, ami valóságteremtő.

ISz: Akkor ez tulajdonképpen a fikció határainak feszegetése, nem? Mintha azok a mondatok, amelyek egyértelművé teszik az adott helyzetet, később feloldódnának. Valamiféle átfordulásokat lehet érzeni, mintha a fikció akarna mindig felülkerekedni, és felbomlasztani a realitás azon rendjét, amelyet már kialakított a szöveg.

CsL: Azok a részek például, amelyekben az elbeszélő elmondja, hogy egy felvételről halljuk most az ő hangját, fikcióként is felfoghatóak, mert nem biztos, hogy valóságosak. Mint ahogy az sem biztos, hogy valóságos, amelyről a szöveg egy másik rétegében elbeszél. Mert ott meg lényegében visszaemlékezésről van szó. Az emlékezés pedig megtévesztő a magunk számára is. Nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy emlékezünk rá. A saját elménk is megcsalhat minket. Persze léteznie kell egy mindent eldöntő valóságnak, ami csakis apró részletekből rakható össze. Én viszont elhatárolódom lényegében attól, hogy a „valóság egy darabkáját” írjam le. Azt hiszem, ez ma már egy analógia, legalábbis szokássá vált használni ezt a fogalmat. Brutális, megrendítő, megindító, felemelő dolgok léteznek, és még ehhez hasonlók, amiket a valóság egy darabkájaként szoktunk megnevezni.

ISz: Nem ez az első szöveg, amelyben azt tapasztalom, hogy téged valamiért hihetetlenül érdekelnek a határhelyzetek. Ez talán a közeggel is összefügg. A történetben gyerekeket látunk, akik főpróbaszerűen próbálják az életet, amely egy pillanat után valóságossá válik. Gondolok itt például a pókkal folytatott társalgásra – amely persze imagináció, de mégis valóságos (és bizarr) –, vagy az állatkínzás, vagy épp a gyerekek közötti, mindenki által jól ismert titkos dohányzás. Vagyis azok a dolgok, amiket először próbál ki az ember, és utána mintha egész életében ezeket a mintákat másolná. Mért izgat ez a miliő?

CsL: Azt hiszem ez számomra valamiféle visszatérés azokhoz a pontokhoz, amelyek meghatározzák az emberek életét. Ha mondjuk egy olyan erős traumatikus szituációt ábrázolsz, mint a halál gyerekszemmel. Egy tizenéves számára milyen fordulópont lehet az életében az, hogy lát egy halálesetet! De nem feltétlenül kell, hogy ilyen radikális példákkal álljunk elő. Elég egy titkos cigarettázás, vagy egy első csók, amely kicsit közhelyesnek vagy melodramatikusnak hathat, de tényleg ezek lehetnének azok az embert formáló momentumok vagy aktusok, amelyek alakítják a jellemet. Igazából pont oda akarok visszatérni, ahol valamiféle változás történik. Visszafejteni azt a változást, vagy a változást előidéző momentumot.

ISz: Traumákkal dolgozol, nagyon speciális narratív eszközökkel. Olvasóként sokszor úgy éreztem, mintha a szereplőid némák lennének. Ami nem azt jelenti, hogy nem beszélnek, de az igazán lényeges dolgokat nem fogalmazzák meg. S itt válik az író szerepe igazán izgalmassá…

CsL: Én mindig is inkább érzékeltetni szerettem volna, mint leírni. Nem tudok magamra úgy gondolni, mint akinek valami kifejeznivalója, vagy mondandója lenne – inkább láttatni szeretnék, eljátszatni. Lehet, hogy kegyetlen, vagy gonosz bábos is vagyok, a szereplőimmel, de igazából ez arról szól, hogy én magam is megnézhessek valamit, amire nincs lehetőségem, és érdekel, és esetleg másoknak is mutassak valamit, ami érdekelheti, esetleg frusztrálja őket.

ISz: Mikor kezdesz írni? Milyen mélyen kell belemenni egy témába, történetbe, vagy figurába ahhoz, hogy elkezdjenek csordogálni a mondatok?

CsL: Erre talán csak féligazságokat tudok mondani. Azt hiszem, állandóan írok. És maga az írás folyamata végül is nagyon hosszadalmas, nagyon elnyúlik, viszont egyre inkább azt tapasztalom magammal kapcsolatban, hogy ezek egy ideje már valahogy ösztönszerűen jönnek. A fele ösztönszerű: hagyom, hogy mondjon valamit a szereplőm, és viselkedjen úgy, ahogy ő szeretne. Másrészt mozgatni is szeretem őt.

ISz: Miközben állandóan az identitás kifordulásával, alakulásával, képlékennyé válásával foglalkozol, hogy lehet megismerni ezeket a szereplőket – hiszen közben maguk is változnak?

CsL: Azt hiszem, nem lehet őket megismerni. Legalábbis, nem lehet őket kiismerni. Erről Philip Roth Amerikai pasztorálja jut eszembe. Ez egy nagyon hosszadalmasan felépített próza, óriási rizikóvállalással, mivel nincs benne az ismert katarzis-érzés, különféle mellékszálba elkalandozik csak annak érdekében, hogy felépítsen egy karaktert, egy életet, s aztán lerombolhassa. Én viszont nem azzal a szándékkal építkezem, hogy utána leromboljam. Nem tudom ezt a magam számára sem kiismerhetővé tenni, mert azt hiszem, a szereplőim úgy viselkednek – illetve hagyom úgy viselkedni őket –, ahogy az emberek is viselkednek a hétköznapokban. Vagy ösztönszerűen, vagy egyszerűen csak egy külső behatásra reagálnak.

ISz: Rothot említetted az imént. Több helyen előkerül, interjúknál, vagy a Zsemle sorozatodban (Irodalom és téboly) (LINK) például az amerikai próza. Pályakezdő íróknak gyakran felteszik a kérdést, kik hatottak rád, kiket olvasol, de én most arra lennék kíváncsi, hogy ezektől a mesterektől igazán mit tudsz áthozni – túl a technikán…

CsL: Nehezen mernék valamiféle komoly választ megkockáztatni, mert éppenséggel éppúgy olvasok európai prózát is, mint amerikait. Ezek a szövegek soha nem akarnak többnek látszani, mint amik. Ha mondjuk konkrétan csak Rothot nézzük, a szövegei dokumentációknak is felfoghatók. Nem is tudom, kit lehetne idesorolni még. De a szövegeik dokumentáció-jellege érdekel, hogy mintha meg akarna örökíteni valamit. De nem úgy, mint mondjuk Thomas Mann, akit szintén említettem, aki felépíti a nyelvet, vagy mondhatni saját nyelvet teremt. Hanem csak használja a nyelvet. Persze abszolút a szépérzék kielégítéséről van szó az amerikai prózánál is, s annál is, amire én törekszem. Itt nem a puszta gyönyörködtetés a cél. Nem valami szépnek a megteremtése. Inkább ábrázolása.

ISz: A magyar prózában (talán a prózafordulat óta) viszont a mondat kultusza dominál. Hogy hogyan lehet jó, szép, sajátos, stb. mondatot írni. A te mondataidon valami más érződik.

CsL: Nem érzem magam annyira kompetensnek a nyelvben. Én nem igazán érzem úgy, hogy tudom így használni a magyar nyelvet. Ahogy például Oravecz Imre, Tandori Dezső, Lengyel Péter… akár roncsolják, akár építik a nyelvet. Én erre sosem éreztem magam képesnek. Azokkal az eszközökkel próbáltam dolgozni, amik a kezem ügyében voltak.

ISz: Részleteket olvashattunk az említett ciklusból a Szemlében és a Kalligramban is. Kötetben mikor olvashatjuk őket?

CsL: Egyelőre a továbbiakban is részleteit igyekszem publikálni. Kötetről most még korai lenne beszélni. De persze, ez a tervem.

Száz Pál (1987, Pered)

2013-ban diplomázott a pozsonyi Színmüvészeti Egyetem színházi rendezö és dramaturg szakán. Jelenleg a Comenius Egyetem magyar tanszékének végzős doktorandusz-hallgatója. Tanulmányok mellett prózát ír, két kötete jelent meg.