Fekete Richárd: Etika és költészet. A rendszerváltás utáni magyar líráról (tanulmány)

Danny Cannon 1995-ös, híres képregény-adaptációjában, a Dredd bíróban a címadó főszereplő és mentora, Fargo főbíró között a következő beszélgetés hangzik el:

Fargo: És most új feladatot kap: holnaptól kezdve hetente kétszer tanítani fog az Akadémián.
Dredd: Boldogan, uram! Céllövészetet, vagy kézitusát?
Fargo: Etikát.A bírák mintapéldánya, az érzelemmentes és radikálisan szabálykövető Dredd első (s egyben filmbeli utolsó) etika óráján a megszeppent növendékek előtt – ars iuris – fogalmazza mega hivatásáról szóló eszméjét: „Ha egyedül maradnak a sötét éjszakában, akkor nem számít más, csak […] a törvény.” Dredd bíró képregényhőshöz méltó, meglehetősen leegyszerűsített etikával rendelkezik: a törvény mindenek felett áll. A törvény etikai abszolútumát gyakorló főhős minden más etikai kategóriát – pl. a szolidaritást vagy a toleranciát – figyelmen kívül hagy.

Dredd bíró etikája egy az egyben nem olvasható rá a közelmúlt magyar költészetének elbeszéléseire, néhány szimptomatikus hasonlóság viszont felfedezhető. Egyrészt a posztmodern szövegirodalom értelmezési stratégiái a kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején nem igazán voltak fogékonyak a versek, vagy a kötetek etikai tartalmaira. Másrészt ezek az elemzések olyan törvényeket követtek, amik az interpretációk hatókörét lényegesen szűkítették. A közelmúlt költészeti jelenségeit elsőként összefoglalni kívánó írásművek fogalmi kategóriái az esetek többségében reflektálatlanul épültek be a diskurzusba, és az újonnan születő szépirodalmi szövegeket az értekezők előszeretettel gyömöszölték bele e meglehetősen kényelmes – hiszen adott – kategóriákba.

Ha teoretikus igénnyel kívánjuk alátámasztani a jelenséget, akkor célszerű Ricoeur – Magyarországon is – emblematikussá vált szövegének, Az interpretációk konfliktusának alapfogalmait parafrazálnunk: míg ugyanis a kritikai diskurzus olvasásakor az irodalmár a jóindulat hermeneutikájával él, addig az egyes szépirodalmi szövegek/könyvek értelmezésekor a gyanú hermeneutikáját működteti.1 A kritikai diskurzus működtetésekor viszont jellemzően nem jelent különösebb problémát, ha például a vátesz és a képviseleti kifejezések hirtelen szinonimák lesznek,2 vagy – hogy frissebb példát említsek – ha az „új komolyság” hangzatos, ám az eredeti Szilasi László-cikkben csupán félig odavetett fogalmával találkozhatunk lépten-nyomon.3 Ezekben az esetekben indokolatlanul csúszik össze – az élesen egyébként nagyon nehezen szétválasztható – ítélő kritika, illetve a leíró mélyértelmezés funkciója. A gyanú hermeneutikájának dominánsan szépirodalmi, a jóindulat hermeneutikájának pedig jellemzően kritikai alkalmazása tehát megítélésem szerint kontraproduktív.

Meggyőződésem, hogy a rendszerváltás után felszabaduló irodalomértelmezői diskurzus jelentős része részben azért is negligálta a lírai szövegek referenciális, kontextuális, ad absurdum közéleti kódjait, hogy véletlenül se kelljen a szövegek/könyvek mögött meghúzódó – és több esetben talán egységes – alkotói etikával foglalkoznia. Az attitűd mögötti szándék hátterében egyfajta preventív gondolkodást látok, hiszen ezekre az értekező szövegekre véletlenül sem lehet ráolvasni a biografikus és szociális megközelítésekből adódó marxista olvasási eszméket. A jelenség ékes példája a vitathatatlanul hasznos, s az esetek túlnyomó többségében színvonalas monográfiákat tartalmazó Tegnap és Ma sorozat, ahol a jellemző narratíva egy-egy életmű alakulástörténeti elbeszélése. Úgy látom viszont, hogy a jóindulat hermeneutikájának a másik igazságát feltételező belátása éppen azokat a költői beszédformákat artikulálhatja, amiket az irodalomértés a kilencvenes évektől kezdve (a szabadás némileg korlátozó igézetében) elfedett.

A tanulmányban áttekintem a kilencvenes évek magyar költészetének elbeszélési kísérleteit (konkrétan az 1995–2004 közötti műveket), majd néhány konkrét szépirodalmi szöveghely segítésével próbálom az időszak lírájának újfajta értelmezési csapásirányait felmutatni. Németh Zoltán nemrég hasonló céllal fellépő – ám más módszerrel és anyagválasztással élő – dolgozatot publikált: Sziveri János kanonikus helyzetét igyekezett meghatározni hálózatelméleti szempontból.4 A módszerrel nem foglalkozom, az anyagválasztás viszont tanulságos. Németh tizenegy, a rendszerváltást követően készült irodalomtörténeti munka 1945 utáni és kortárs szakaszait tanulmányozza. Jelen dolgozatban viszont nem célszerű szintézis jellegű irodalomtörténeti könyveket alapul venni, hiszen ezek a szövegek az egyes szerzők relatív (más szerzőkhöz képest meghatározott) kanonizációját – műfajukból eredően – túl erősen artikulálják. A szűkebb témával foglalkozó tanulmányok elemzése jóval célravezetőbb, hiszen a tanulmányíró előfeltevései nyilvánvalóbbá válnak, mintha egy nagyobb lélegzetű, ám az egyes költői életműveket felületesebben tárgyaló irodalomtörténetet vennénk alapul.

Poétika, nemzedék, nemzetiség

A kortárs költészeti jelenségek szinkron kritikai leírásakor a poétikai, a nemzedéki és a nemzetiségi szempont keveredik.5 A megállapítás a rendszerváltás utáni recepcióra különösképp érvényes. A kétezres évek fordulóján, konkrétan 1995 és 2004 között megszaporodtak a(z akkori) kortárs magyar költészet elbeszélésének igényével fellépő szövegek. A tágabb értelemben vett irodalmi rendszerváltást követően e dolgozatok a szabad, ám legtöbbször karakán elméleti preferenciákkal körülhatárolt értelmezést elsősorban poétikai síkra terelték, és sok esetben a referencialitás több aspektusát is háttérbe szorították. Nem véletlenül alakultak ki ez idő tájt olyan, jelentősnek mondott irodalomelméleti polémiák, mint a Jelenkor, majd az Élet és Irodalom hasábjain zajló Kritika-vita,6 vagy a Mi, filológusok tanácskozás körül zajlott disputa.7 A rendszerváltást követő első szűk másfél évtized magyar líráját összefoglaló írásművek sajátosságainak leírásához a bekezdés elején említett szempontokat célszerű átgondolni.

Az időszak lírájának elbeszélési kísérleteit poétikai szempontból leginkább két koncepció kódolja: Kulcsár Szabó Ernő kilencvenes évek eleji irodalomtörténete,8 illetve Margócsy István „névszón ige” című tanulmánya.9 Kulcsár Szabó Ernő ambíciózus munkájának az irodalmi modernségről alkotott koncepciója mélyen meghatározza a közelmúlt magyar költészetének elbeszélését. H. Nagy Péter Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról című, 1996-os dolgozata például egyértelműen a Kulcsár-féle kánont, illetve poétikai nyomvonalat követi.10 Borbély Szilárd Hét elfogult fejezet a magyar líráról című értekezése pedig a Margócsy által megfogalmazott szópoétika-mondatpoétika kettőssége nyomán különíti el az akkori magyar líra két fő áramlatát.11 Kulcsár és Margócsy – egymást alighanem szándékolatlanul is kiegészítő – poétikai koncepciója, illetve e koncepciók továbbgondolásai különösebb probléma nélkül olvashatóak a posztmodernnek mondott irodalom leírásának költészetre vonatkoztatott manifesztációiként.12 Egyáltalán nem véletlen, hogy az 1995–2004 között született tanulmányok poétikai(!) kulcsfogalma a posztmodern lett, viszont az állításhoz mindenképp hozzá kell tenni, hogy a fogalom pontos megragadása a tárgyalt írásművekben korántsem egyszerű. Balázs Imre József a cizellálás igényével kétfajta – leginkább nemzedéki alapon meghatározott – posztmodern költészeti csoportról ír.13 Menyhért Anna pedig – miközben példaértékűen határozza meg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jelentkező költők dikciójának legfőbb sajátosságait – szintén a posztmodern gondolati keretét használja, ám a tanulmány önreflexív jelzése szerint bizonytalanul: „A kilencvenes évek fiatal költészete tehát ezeknek az irányzati alapon élesen elkülönülő tulajdonságcsoportoknak a szétszálazását és újraösszerakását hajtja végre, posztmodern (?) »lírai demokráciát« hozva ezzel létre”.14 A két példa jól mutatja, hogy a posztmodern kilencvenes évekbeli fogalmát az értekezők akkor is eleve adott értelmezési keretnek tekintik, ha egyébként – érthető módon – nem feltétlenül bíznak a használatában.15 A tanulmányok másik sajátossága már a nemzedék kérdésköréhez kapcsolódik, ugyanis e szintetizáló szövegek csupán nagy vonalakban próbálták meg közös poétikai nevezőre hozni a mai középgeneráció költőinek verseit.

2011-ben a Pécsi Tudományegyetemen volt szerencsém részt venni egy olyan konferencián, ahol az előadók a nemzedék hívószavának segítségével igyekeztek életműveket, műveket, kor- és időszakokat értelmezni. A fogalom sokféle (szociológiai, irodalmi, köznyelvi, történelmi, stb.) értelmezése néhol nagyon tanulságos párhuzamos beszédeket eredményezett, sokszor a nemzedék, generáció, korosztály fogalmakat sem sikerült tökéletesen megragadni. 16 Annyi bizonyos, hogy az irodalomtörténeti narratívákban a nemzedék fogalma fontos szerepet játszik, ennek sajátos formájaként a kortárs jelenségeket leíró narratívák, s így az 1995–2004 között megszaporodó költészeti leírások sem függetlenek a nemzedéki öndefiníciótól. A kétezres évek tájékán több értekező is „fiatal” költőként aposztrofálta a ma már inkább „középgenerációsnak” hívott szerzőket úgy, hogy közben az értekezők maguk is nagyjából egyidősek voltak a tárgyalt költőkkel.17 Ebbe a gondolati összefüggésbe a Csipesszel a lángot kötet, vagy épp a Nappali Ház önreflexív szólamai is remekül belesimulnak. A nemzedék fogalmának ilyetén használatával kapcsolatban Balázs Imre József eljárását tartom  a legszerencsésebbnek, aki figyelmeztet a nemzedéki elbeszélésmód hiányosságaira, ám ezzel egy időben a szempontot – mintegy kikerülhetetlen rosszként – saját narratívájának is részesévé teszi.18

A nemzedék problémaköre viszont a fogalmi nehézségeken jócskán túlmutat. A kilencvenes években a Nappali Ház köré csoportosuló erős nemzedéki fellépés zavarba hozta a szövegirodalom értelmezési szempontrendszerét. A szociológiai értelemben vett nemzedék fogalmának átsajátításával az értekezők inkább homogén csoportként tekintettek a meglehetősen heterogén korosztály egy domináns részére úgy, hogy poétikai jellegzetességeiket több esetben meg sem próbálták leírni. Az újholdas hatáson vagy az apolitikus, areferenciális szövegirodalmon kívül csak a neoavantgárd hagyaték egy része fért bele az értekezők látóterébe, s így Kemény István, Borbély Szilárd vagy épp Szijj Ferenc líráját legfeljebb e szempontok szerint ragadták meg.19 A kilencvenes évek líraértelmezési eljárásai, illetve a szintetizáló tanulmányok állításai a mai napig uralják az időszakkal kapcsolatos irodalmi beszédet, ennek következtében a posztmodern irodalomfelfogás hagyatéka ma nagyon komoly értelmezési korlátnak tűnik akkor is, ha napjainkban már nem igazán beszélünk posztmodern irodalomról.

A három fogalom közül a legproblémásabban egyértelműen a nemzetiségi irodalom ragadható meg. Fogalmi szinten a magam részéről egyértelműen a nemzetiség használata mellett érvelnék, az összegző igényű írásművek szerzői ugyanis regionális irodalom címszó alatt leginkább a határon túli magyar irodalmat értik (már akik tematizálják a kérdést). A nemzetiségi irodalommal kapcsolatos irodalomtudományi (és általában humántudományi) előfeltevéseket félrevezetőnek tartom. Általában arról van szó, hogy a magyar irodalmi (és értelmiségi) gondolkodás előszeretettel indul ki abból a tényből, hogy a centrum– periféria viszonyában magyar nyelven alkotni/vagy Magyarországon kívül alkotni/ vagy Budapesten kívül alkotni/vagy a legközelebbi nagyvároshoz képest vidéken alkotni sok mindent jelent, de biztosan nem azt, hogy valaki a centrumban helyezkedik el. E fogalmi és ideológiai nehézségre vagy úgy reagálunk, hogy kritizáljuk a provincializmust, vagy hogy valamilyen helyi sajátosság kiemelésével magunk is provincialista előfeltevésekkel érvelünk. Aki nem akar foglalkozni a problémával, az leginkább a rizóma, hálózat, dialektika fogalmaival operál.

A tárgyalt szűk tíz évben írt költészeti összegzőkben a nemzetiségi irodalom szempontja azoknál a szerzőknél erősebb, akik maguk is Magyarország földrajzi határain kívül élnek. Balázs Imre József tanulmánya jól példázza azt az eljárást, ami az általános poétikai összegzést követően egy egyszerű kódváltás segítségével a határon túli magyar irodalom egy részének belső szabályszerűségeit mutatja be,20 és Németh Zoltánnak is van olyan könyve, amely a kifejezetten a nemzetiségi irodalmat tárgyalja.21 A határon túli irodalomnak ebből az időszakból fellelhetők a belső intézményi és poétikai mozgásokat felmutató elbeszélései, vagy épp a magyarországi történésekkel párhuzamos (s a fenti esetekben leginkább reflektálatlan) tendenciái is. Bányai János Bori Imréről szóló – s jellemzően az egyik Hungarológiai Kongresszuson elhangzott – mondatai mintegy pars pro toto mutatják a nemzetiségi irodalom önképét: „Bori első pillanattól úgy definiálta tárgyát mint kisebbségi irodalmat: természetéből adódóan vannak szoros kapcsolatai a többségi irodalmakkal és a magyar irodalommal is. Ebből következik egy relatív önállóság, amiből következik az is, amit úgy fogalmaztam meg valamikor, hogy a kisebbségi irodalmak műfaja a komparatisztika. Állandó összehasonlítási szituációban vagyunk, amikor verset írunk vagy regényt írunk, vagy versről írunk vagy regényről írunk. Ez több irányból határozza meg és valahol be is határolja azt a jelenségsort, amit kisebbségi irodalomnak mondunk ma.”22

Az utóbbi években Bagi Zsolt tett kísérletet arra, hogy új megoldást ajánljon fel a problémára, amennyiben a bizonyos szemszögből centrumnak tekintett területek lokalitására mutat rá, illetve arra, hogy a helyi nézőpontból centrumnak tekintett helyek nem feltétlenül az univerzális tartalmak, gondolatok, formák szűrői. Bagi 2012-es könyvében olyan művészeti és gondolati jelenségeket elemez, melyek vállalt lokalitása univerzális összefüggésekre mutat rá.23 A régióval kapcsolatos gondolkodásban ez a tézis azért válhat vonzóvá, mert magasabb gondolati struktúrába helyezheti pl. a nemzetiségi irodalom kérdéskörét is. A mai magyar irodalom elköteleződéséről szóló friss tanulmányában pedig Bagi a modernségen túlmutató, ám a sztenderd irodalmi posztmodern premisszáitól eltérő emancipációs kísérletekről értekezik: „Az emancipáció új formái különböznek a régitől abban, hogy nem mutatnak irányt, nem gondolják, hogy mindenki számára érvényes, globális kulturális struktúrákat alakítanak ki. Azt az igényt azonban nem adják fel, hogy lokalitásukban univerzálisak legyenek, azaz hogy ebben és ebben a helyzetben bárki számára egyaránt adódó kulturális nézőpontot dolgozzanak ki. Olyan univerzális öntudatot (kultúrát), amely nem ismer el semmilyen előre adott hierarchiát (sem társadalmi, sem poétikai hierarchiát), amikor az egyenlők közötti kulturális kapcsolatokat elgondoljuk.”24 Nem csupán arról van szó, hogy Bagi Zsolt koncepciója által – a nemzeti irodalomnál tágabb értelmezési keretben – túlléphetünk a centrum–periféria fogalmi és ideologikus kettősségéből adódó összehasonlítási szituáción, hanem arról is, hogy a posztmodern bejáratott fogalmának átértékelésével a rendszerváltást követő költészet elbeszélési szempontjait is újragondolhatjuk.25

A poétikai, a nemzedéki, illetve a nemzetiségi szempontok a közelmúlt magyar költészetének első szintetizáló elbeszéléseiben egymást feltételező, kiegészítő és egymásra ható értelmezési keretként kellene, hogy megjelenjenek, ám ez csupán kevés esetben van így. A kilencvenes évek posztmodern szövegirodalmának, illetve irodalomelméleti stratégiáinak oltárán a fogalmi-módszertani tényezők néhol csúsztatások és reflektálatlanságok, de leginkább elhallgatások és hierarchikus gondolati struktúrák áldozataivá váltak. Természetesen nem azt állítom, hogy a kilencvenes–kétezres években a kritika által középpontba emelt költők (Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc vagy épp a pályakezdő Varró Dániel) egy jelentős része ne akarta volna eltávolítani a politikumtól a versbeszédet,26 vagy hogy az elemzett tanulmányok általam nagyra tartott szerzői félreértették volna a poétikai törekvéseket. Azt állítom, hogy szövegirodalom olvasásmódjába a referencialitás kérdéskörébe száműzött elemzési szempontok egész egyszerűen nem fértek bele, a szintetizálás során alkalmazott fogalmak pedig néhol összecsúsztak. A közelmúlt magyar irodalomkutatásának egyik megkerülhetetlen szerzője – aki véleményem szerint a máig legnagyszerűbb Örkény-pályaképet írta –, Szirák Péter az egyik ezredforduló körüli tanulmányában meggyőző módon mutatja be, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a határon túli költészeti törekvések hogyan formálták a magyarországi lírát. Az érvelés egy pontján remekül demonstrálható a poétikai, a nemzedéki, illetve a nemzetiségi szempontok összecsúszása: „a hetvenes évek elejétől a kulturális és irodalmi önreflexió új formái jelentkeztek a Bretter-iskola […] és az ún. harmadik Forrás-nemzedék […] párhuzamos fellépésével. Bretter Györgynek a korban radikálisnak ható újbaloldali nyelv- és ideológiakritikája segítette az »új nemzedék« szubverzív fellépését a romantikus kollektivista eredetű beszédrenddel szemben, utópista modern beállítottsága, valamint az anyaország irodalmi folyamataival való – ekkorra már fokozott – interakció hatással lehetett, részben egyfajta utómodern költészeti hermetizmus, részben a nyelvi »széthangzás« avantgárd poétikájának kialakulására”.27 Mint látható, az idézett passzusban a Bretter-iskola és a Forrás-nemzedék közti differencia eltűnik, a két egymás mellé rendelt, „párhuzamosan fellépő” csoportosulás a következő mondatban pedig már csak „új nemzedék” lesz, amely poétikai szempontból a romantikus dikcióval szemben lép fel. Az állítás igazságtartalma elemzésem szempontjából irreleváns – főleg, hogy a tanulmány hatásirányokra vonatkozó premisszáival egyértek –, azzal sem kívánok – meglehetősen unalmas módon – foglalkozni, hogy a két csoportosulás nyilvánvalóan szintetizáló igényű összebékítése mit fed el, és végképp nem szeretném azt állítani, hogy a szerző ne lenne tisztában a nemzedéki, vagy a nemzetiségi megközelítés referenciális tényezőivel. Az zavar, ahogy a nemzetiségi, illetve nemzedéki szempont alárendelődik a poétikai állításnak. Ennek megértéséhez egy gondolat erejéig szemügyre kell vennünk az ekkori diskurzust uraló szubjektum-képet.

A posztmodern kilencvenes évekbeli szubjektum-elméletei miatt az ekkori kortárs anyagokon dolgozó irodalomértés fősodra negligálta, más esetben kritikai kategóriaként kezelte az affirmatív, vagy épp elkötelezett költészeteket. Szélesebb gondolati összefüggésben figyelmen kívül hagyta az etikát. Ezek a szubjektum-elméletek a klasszikus űmodernség – késő modernség – posztmodernség modernitás-koncepciójának részeként a versbeszéd tulajdonképpeni fejlődését modellálták egészen addig, amíg a költészetértés olyan versbeszélőket nem tudott megrajzolni, akik multiplikálódásuk, széttartó trópushasználatuk (azaz nyelvi megelőzöttségük), a szövegben történő feloldódásuk, vagy épp hermetikus visszahúzódásuk miatt lényegében csak az adott versszövegben, vagy versszövegcsoportban léteztek. Nem véletlenül értékelődött fel a folyóiratkritika, vagy a kritika-kötetek diszkurzív, véleményformáló szerepe a kilencvenes években, és az sem véletlen, hogy az alakulástörténeti elbeszélésmódot alkalmazó monográfiák többsége a verseskötet (legfeljebb két-három könyv) mértékegységében gondolkozott. A poétikai elemzések posztmodern szövegirodalmi meghatározottsága (a politikumtól, a közéleti témáktól, a történelmi kontextustól megtisztított autonóm irodalomtudomány szabadságvágya) a legtöbb esetben a nemzedéki, illetve a nemzetiségi értelmezést is maga alá gyűrte. Ennek a szubjektum-koncepció, megítélésem szerint, a legfontosabb eszköze volt.

Etika és költészet

A költészet közéleti kódjai az utóbbi hat évben több okból is előtérbe kerültek. Egyrészt az a korosztály, amelynek csak halvány emlékei vannak a szocializmusról (vagy épp nincsenek is), az utóbbi 4-5 évben jelentkezett verseskötetekkel, illetve irodalom- és kultúrpolitikai kérdéseket tárgyaló értekező munkákkal. A közéleti és közelmúlt-történeti fókuszú könyvek születése nyilván attól sem független, hogy a kritika és a közbeszéd – főleg Kemény István 2011-es Búcsúlevelének hatására – végre elkezdte tematizálni a középgeneráció társadalompolitikai ihletettségű verseit is (lásd ennek szép dokumentumaként az Édes Hazám antológiát). A klasszikus irodalmi platformok ez irányú aktivitását erősíti a közéleti témákat folyamatosan tematizáló slam poetry töretlen népszerűsége. Az Édes Hazám antológia szerkesztői utószavában Bárány Tibor jegyzi meg, hogy a rendszerváltás környékén a közéleti költészet iránti élénk kritikai és olvasói érdeklődés úgy szorult egyre jobban vissza, hogy közben a közéleti líra intenzitása egyáltalán nem csökkent.28 Ahogy eddig is artikuláltam, a jelenség túlmutat a közéleti költészet problémakörén. A következőkben néhány konkrét példán szemléltetem, hogy a főleg etikai indíttatású lírai sajátosságok miként is jelennek meg a rendszerváltás első tizenöt évének költészeteiben. A példák természetesen nem bírnak reprezentatív erővel, sem a fő elemzési szemponton túlmutató szisztematikussággal. A válogatás nyilván tükröz valamilyenfajta értékítéletet, ám a legkevésbé sem gondolok kanonizációs gesztusként e szemelvényekre; főleg azért nem, mert az alábbi példák szerzőinek nagy részét korántsem kezeli mostohán a – főleg költői – recepció. Azt sem gondolom, hogy beszédmód és önmeghatározás tekintetében az összes idézett költőt bármilyen közös irányzat részévé kellene tenni (persze ennek az ellenkezőjét sem állítom). A versek közéletiségével, vagy épp a történelmi kontextus által meghatározott értelmezési síkjaival nem foglalkozom (ez egyszerűen túl kézenfekvő és kissé unalmas érv lenne), ugyanakkor igyekszem elkerülni a történetietlenség vétkét, ezért csak 1990 és 2005 között született versekből válogatok. Az általam elgondolt értelmezési keretre leginkább olyan gondolatkísérletként érdemes tekinteni, amelyben a premissza vagy felépül a demonstratív példák talapzatán, vagy összeomlikazok súlya alatt. Ennél többet egy diskurzus-fókuszú tanulmányban nem kívánhatok. Öt évvel ezelőtt írt doktori dolgozatomban Kemény István példáján keresztül demonstráltam, hogy mit is értek költői ethosz alatt, így most erre nem térek ki.29 Három, mélyen referenciális, s egyben komoly etikai vonzattal bíró lírai sajátosságról lesz szó: a szociális érzékenységről, a blaszfémiáról, illetve a terapeutikus versről.

A 20. század első felének magyar irodalmától – szűkebb kategóriával az irodalmi modernségtől – egyáltalán nem állt távol a szociális érzékenység. A szegénység ábrázolásában Móricz Zsigmond ma is referenciapontnak számít, a lírában pedig – a modernség kanonikus szerzői közül – József Attila tárgyalásakor merül fel leggyakrabban a szempont. Ennél persze jóval tágabb kontextusról van szó, elég csak a népi írók törekvéseire, vagy épp Gelléri Andor Endre munkásábrázolásaira gondolni. Közhely, hogy a század második felének a rendszerváltásig tartó időszakában irodalmi eszközökkel nem lehetett akármilyen témát – akárhogyan – megragadni, ugyanakkor pl. a munkásosztályról szóló szövegkorpusz meglehetősen nagy. Ettől függetlenül vannak olyan életművek, amelyek kapcsán folyamatosan szóba kerül a szociális érzékenység: Tar Sándor prózáinak szociografikus jellege az utóbbi években – például Deczki Sarolta30 vagy az ő állításaira reagáló Lengyel Imre Zsolt31 remek szövegei nyomán – került ismét terítékre. A szociálisan érzékeny lírára nyújt példát a népnemzeti kánonban fontos helyet elfoglaló Csanádi Imre költészete, vagy épp a néhány éve elhunyt, s azóta Sajó László által propagált Fürjes Péter versvilága. Maga Sajó László is meglehetősen sokszor ír szegénységről vagy épp a munkásrétegről, de például Gergely Ágnes kolonialista költeményei is hasonló igénnyel készülnek. Ezek a szerzők irodalomkritikai helyzetüket tekintve más-más pozícióval rendelkeznek. A hevenyészett felsorolás funkciója szerint csak a szociálisan érzékeny irodalom folytonos jelenlétére kíván rávilágítani, más célja nincs. A konkrét példa olyan szerzőtől származik, aki a mai harmincas éveikben járó költők egy jelentős részének önmeghatározásában referenciapont, s aki az elemzett költészeti összegzőkben is feltűnik, ám akinek eddigi életművéről alig született értekező munka. Peer Krisztián Belső Robinsonjának A vízszintes vár című versében sajátos motívumhasználat működik. Az aszfaltozókat a „titok” motívumának segítségével mitizálja, sőt, már-már romantizálja a beszélő („Az ő kezük szép”), s közben egy egyes szám harmadik személyben idealizált szerelmet tulajdonít nekik. Az ujjak közötti fekete hártya, az úthoz hasonlatos repedt tenyér ugyanúgy a burkolattal történő összeolvadásra fókuszálnak, mint a titokként jelölt szerelemnek az útba történő versvégi beépítése. A szociális érzékenység tehát a vers tárgyát, s annak tevékenységét technikailag összemossa. A beszélő kívül marad a vers szociális terén, az aszfaltozók identitásának materiális kibővítése ugyanakkor elkötelezettséget mutat, hiszen a lírai csoport mitizált leírása a kijelentő mód higgadt, tárgyilagos, a szubjetum(ok) mélymozgásainak rögzítésében érdekelt eszközével történik meg.

„Az aszfaltozóknak titka van.
Ujjaik közé fekete hártya
nőtt, testük mögött párolgó
gépek. A titkot nem hordják
magukkal, de ruhájukban viselik
a képét. Égő tenyerükről
valaki lemossa a kátrányt, repedt
tenyerüket krémmel bekeni.
Az ő kezük szép, és a szerelmüknek
furcsa neve van. A lányuk is
lehetne, néha megmossák a hátát.
Ha szomorúak, a titkot
beleburkolják az útba” (A vízszintes vár)

Az 1998-as Szőranya kötetben szintén megjelenik ez a fajta érzékenység. Az éjszakai ember című versben ábrázolt alak a fény ellenében létezik: napszemüveget visel a metrón, gyűlöli a napot, évszaka pedig a tél. Anélkül, hogy a parafrázis eretnekségének bűnébe esnénk, a vers kulcsmozzanataként egyrészt a nyitányt érdemes megjelölni, ahol a lírai alak sötétsége mellett rögtön megjelenik az alkoholizmus is: a megszólaló a húgyhólyag nagyságát a söröskorsó mértékegységében méri (eztán a boroskóla és az ízlelés hiányának említése erősítik a szólamot). A tagmondatok egymáshoz való viszonyának az interpunkciók segítségével történő elliptikus elbizonytalanítása („Kiszőkül, ha kitakarják, homlokához / csempe ér, új erőre kap”) a kihagyásos mondatszerkesztés („Mennyi zsebében mennyi káros”), illetve a pontosítás („Nehéz felismerni, nem akarja”) eszközhasználati, avagy nyelvi-ideológiai szempontból a zárlatban nyernek értelmet, amikor a direkt megszólítás keretein belül a megszólított identitása az éjszakai emberéhez kezd el hasonulni:

„Kövesd csak rejtekútjain, lesd
ki a rendeléseit – meglásd, számlátok
majd összecserélik, és a homályba
sem találhatsz vissza.” (Az éjszakai ember)

Ha túltekintünk a szubjektum duplikálódásán, akkor nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az absztrakt lírai alak a versvégi megszólított jövőképe lehet. Erre az opcionális változásra, a szubjektum változásából eredő bizonytalanságra utalnak a versben érzékelhető obskúrus alakzatok. A vers ennyiben jótékony didaktikával bír, mondhatni a vájtfülű – nyitottabb szövegeket preferáló – olvasó számára: affirmatív.32

A hagyomány újraértelmezésének kilencvenes évekbeli irodalmi gesztusa elsősorban az intertextualitás varázsigéjének megkerülhetetlen fogalmi kategóriájába ágyazódott be. A paródia, a pastiche, az irónia, a nyelvvel való játék, az önreflexió stb. kritikai alkalmazása az esetek többségében technikailag ugyanilyen előjellel működött. Ennek a fogalomcsoportnak a segítségével Kovács András Ferenctől (sőt, néhol már Tandori Dezsőtől) Varró Dánielig – hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsem – az adott szempontrendszernek többé-kevésbé megfelelően lehetett leírni a posztmodern magyar költészetet. Kevesebb figyelem jutott azonban azoknak a költői hangoknak, amelyek a hagyomány újraértelmezését blaszfém, néhol morbid módon oldották meg. A kritikai ingerküszöb, úgy látom, Orbán János Dénes költészetéig tartott (és tart a mai napig), egyrészt mert az ő megoldásait mégű alighanem szalonképesnek ítélték az értekezők, másrészt mert az általa használt és újraírt pretextusoknak a versszerkezetbe történő beillesztését nagy – néhol obszcén – invencióval oldotta meg.33

Sík Sándor, Pilinszky János vagy Varga Mátyás költészetének nagy tisztelőjeként meglehetősen közel áll hozzám a keresztény irodalom, s így nagy lelkesedéssel olvasom Szénási Zoltán értekezéseit, ám jelen esetben véletlenül sem szeretném túldimenzionálni az alábbi példák blaszfém megoldásait. A század második felének magyar költészetében nyilván sok a blaszfém elem, Tóth Lászlótól a neoavantgárd szerzőkön át egészen Sziveri Jánosig sorolhatnánk a példákat, vagy elég csak Petri György Apokrif című versére gondolni, amire – sok pályatársamhoz hasonlóan – egyébként is irodalmi szocializációm egyik kiindulópontjaként tekintek, és a szakirodalmi tendenciákkal nagy egyetértésben vélem felfedezni Petri költészetének az antihumanizmus álcája mögötti humanizmusát.34 Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a blaszfém kifejezésnek van valamilyen egységes jelentése, így a rendszerváltást követő első tizenöt év lírájának blaszfém példáit a keresztény irodalom, illetve Petri Apokrifjének tematizálása után a bibliai motívumok szentségtörő újraírásainak segítségével világítom meg. Fontos viszont megjegyezni, hogy ez a kontextus félelmetesen bő. A morbiditás és a – nem kritikai kategóriaként értett – ízléstelenség formakultúra és beszédmód tekintetében nagyszerű lírai teljesítményeket képes létrehozni, elég csak Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig című korszakos szövegére, vagy Jónás Tamás Nagy dolgok című nagyversére gondolni, ahol a lírai alany a székletürítést helyezi szerelmi beszéd tárgyává.

Ahogy az előzőekben Peer Krisztián, úgy ebben az esetben Kun Árpád verseit hívom segítségül. A közelmúltban regényíróként nagy sikereket elérő Kun a rendszerváltástól kezdve egyenletesen magas színvonalú, ám mennyiségileg meglehetősen gyér lírai korpuszt tudhat magáénak. A két verspélda az 1998-as Medárdus énekel című verseskönyvből származik. Az Apokalipszis című rövid vers szentségtörőnek mondható, ám esztétikáját egyáltalán nem nevezhetjük morbidnak. A világvégét megelőző utolsó pillanatokat tulajdonképpen szenvtelen higgadtsággal, leíró módon jövendöli meg a beszélő. A leírásba a mindennapi élet mozzanatai (a fűben fekvés, a kávéfőzés), illetve a vallási motívumok (angyalok, végítélet) egymás mellé rendelődnek. Az apokalipszis leírása a végső ítélet és a trombitaszó elmaradása miatt egyfajta indulat nélküli apokrif irattá teszi a verset. A hétköznapi, illetve a mitikus motívumok a vers utolsó három sorában érnek össze, hiszen a tányértöréssel egyidőben kezdődik az apokaliptikus földrengés, az Úr pedig múlt idejű szeret–nem szeret játékkal búcsúztatja az embereket. A verszáró megoldás blaszfém Isten-ábrázolása remekül példázza a beszélő közönyös jelenetrögzítését:

„Nem fújnak trombitát, halkan beszélgetve várnak
az angyalok. Nem lesz ítélet, csak elmúlik minden.
Szomorúság visz el férfit és nőt,
gyerekek már nincsenek, felnőttek pár nap alatt.
Valaki hanyattfekszik a pázsiton, utoljára
nézi az eget, a lombokat. Kifő az utolsó kávé.
Leejtik az utolsó tányért a készletből,
megrendül a föld. Az ablakban itt a tenger.
Nagy meleg lesz és nagy hideg.
Utoljára hallja az embereket az Úr:
Szerettem, nem szerettem.” (Apokalipszis)

Az Emberpár című verset terjedelmi okokból nem idézem egészben. A költemény első sorában „Éva elhagyta Ádámot”, majd a nő távozását követő időszakról olvashatunk előbb Éva, majd Ádám vonatkozásában. A két aspektus számos párhuzamot tartalmaz kezdve a futás motívumától a burjánzó állatmetaforákon át egészen a magömlésig: Éva gorillákkal közösül, majd a tűz ajándékát nyújtja nekik és bibliai névvel illeti őket; Ádám pedig a tűzrakás motívumára mintegy válaszul „ondóját a hamuba szórta”. A példából a férfi és a nő cselekvése közötti eltérés is látszik: míg előbbi – mivel előbb teremtetett – visszasüllyed a magányba, és szimbolikus módon szabadul meg magjától, addig utóbbi az emberiség biológiai ősanyjává válik. A bibliai karakterek blaszfém, kétségbeesetten ösztönszerű ábrázolása a vers zárlatában gondolati módon csúcsosodik ki, az Úr ugyanis részvét nélkül, a deizmus közönyével nyugtázza Ádám és a világ állapotát („A Szerelmet teremtettem, hogy elmúltik, az / a halandók ügye”).

A harmadik etikai vonzattal bíró lírai vonást jobb híján terapeutikus írásnak nevezem. Először is le kell szögezni, hogy az irodalompszichológia egyszerű tudománytani okokból meglehetősen vulgáris lábakon áll. Nem nagyon van ugyanis olyan jelentős irodalomtudós, aki egyszersmind pszichológus lenne, és olyan pszichológusról sem nagyon tudunk, aki meghatározó irodalomtudóssá vált volna.35 Ettől függetlenül hazánkban az alkotáslélektani interpretáció – főleg a közoktatásbeli irodalomfelfogás biografikus előfeltevései miatt – a legtöbb olvasó számára alapvető. Az alkotói önértelmezések vizsgálata  pedig a szűkebb értelemben vett akadémiai közegben is sztenderd gyakorlat. Ez utóbbi értelmezési szempont meglehetősen módszeres, ám így is nagy a veszélye a vulgárpszichologizálásnak. A szoros értelemben vett terapeutikus írás a versterápia főleg angolszász hagyományának ismeretében a klinikai pszichológia által definiálható, ahogy az automatikus írásról is lehet fogalma a magyar olvasónak, ha máshonnan nem, a Szabad-ötletek jegyzékéből, vagy André Breton szürrealista technikai meghatározásából. Jelen esetben terapeutikus írás alatt azt értem, amikor a művek (sokszor, ám nem feltétlenül életrajzi háttérrel is bíró) etikailag terhelt témákról szólnak, a versbeszéd pedig olyannyira provokatív, hogy az egyébként nem feltétlenül referenciális kódokat használó olvasó egész egyszerűen morális döntéshelyzetbe kerül: elfogadja-e a vers etikai referencialitásának jelentésrétegét, vagy felvállalja az érzelmi kényelmetlenséget és negligálja a referenciális olvasást. Nyilván tisztában vagyok azzal a közhellyel, hogy bármilyen traumatikus esemény irodalommá írása elsősorban nyelvi kérdés, ugyanakkor az axiómák ellenségeként és az anakronisztikusnak vélt gondolatok alkalmi szövetségeseként mégsem gondolom azt, hogy minden témát nyelvi kérdéssé lehetne redukálni.

A nemzeti, történelmi, kollektív traumák irodalmi reprezentációjáról meglehetősen vaskos szakirodalom áll rendelkezésre. Számos minőségi példa bizonyítja azt is, hogy a kilencvenes években milyen módszerekkel tematizálta egy-egy költészet a holokausztot, az 1956-os forradalmat, vagy épp a Kádár-korszak mindennapjait. Emiatt két olyan példát választottam, ahol a terapeutikus írás személyes traumán alapszik. Szijj Ferenc 1999-es Kéregtorony című kötetével kapcsolatban a könyvről szóló – elenyésző számú – szöveg mindegyikében kulcsszerepet játszik a trauma kérdése. Szabolcsi Gergely nemrég érzékeny motívum-, illetve dikcióelemzéssel mutatta be a kötetben megjelenő – személyes, illetve társadalmi – traumák működését.36 Jelen esetben a könyv anyafigurájának megőrülését célszerű kiemelni, pontosabban a beszélő őrülettel kapcsolatos attitűdjét. A kötet ezen (III.) szakaszában a versbeszélő emlékezésfolyama megrázó módon példázza a szituációra adható gyermeki válaszok lehetőségét. A töredezett, asszociatív emlékezést a dikció a jelenet mértékegysége szerint strukturálja. A gyermek a saját tapasztalati logikájába próbálja beilleszteni az anya őrületét, ami hol vádaskodást („azt gondoltam szimulál / ilyen gyenge nem lehet: ha beteg valaki / meggyógyul én is voltam”), hol kiválasztottság-érzést(„volt tanár / aki tudta: odahívott érdeklődött: / büszke voltam, hogy érdeklődik), hol a betegség következményeként fellépő véletlen örömöt generál („kiderült hogy / allergiás bizonyos gyógyszerekre vegyszerekre / nyúlra: voltak nyulak mi lett velük / nem tudom örültem nem kellett nekik / füvet szednem az utcán nyilvánosan”). A kötet e szakaszában az empatikus olvasó ellentmondásos helyzetbe kerülhet. Az anya iránti sajnálat, illetve a beszélő iránti sajnálat homogén érzését az anya–gyerek kapcsolat szeretet és empátia nélküli kietlensége nagyon könnyen összekuszálhatja. Mindkét lírai alakot sajnáljuk, viszont nem érezhetünk mindkettőjükkel együtt. Ez messzemenőkig etikai kérdés. Lövétei Lázár László lírája remek példa a biografikus kód provokatív erejére. A Két szék között kötet darabjai a kétezres évek első felében készültek. Néhány példa segítségével érdemes nyomon követni a versekben a rákos megbetegedés tematizálását:

„amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz,
hogy huszonévesen kellett a rákhoz
hozzászoknom, mint levélnek az ághoz” (Egy kicsit fáj)

„lassan az órám is átállt
a CET-re – ahogy én a néma rímre?…
Kerüljön tehát végleg pont az i-re…” (Hol volt, hol nem)

„Már ott a célszalag a láthatáron,
és alig néhány kör van hátra még,
de kiderült: nem bírnám hosszútávon.
Harminc év edzés erre volt elég.
A pálya vége most sem érdekel –
és mégis jó, hogy véget ér, ha kell…” (Saját táv)

„Egy-két dolog kéne még, de
Az se baj, ha elmarad.
Kényelmesebb nem is kérni,
Mint lenyelni, hogy nem ad (…)

Szóval mindegy, egyelőre
Fordíthatok a lapon.
Három éve ezt csinálom
minden mindegy alapon.
Nem kérdem, hogy mi véres, s mi
Vértelen,
Sem azt, hogy ki csinálja ezt
S mért velem” („Árkádia-féle”)

A négy példa jól mutatja, hogy Lövétei egy időben milyen provokatív módon tematizálta saját, rákos megbetegedését. A szerző a Két szék között legerősebb szöveghelyein úgy csinált koncepciózus váltásokat a keserűség és a sztoikusság beszédmódja között, hogy közben a tagadás, illetve az antitézis retorikáját működtette. A kötet visszatérő időkategóriája az „egy nap” egysége, amit a huszonnégy óránként esedékes kezelések monotóniáját imitáló, dominánsan jambikus sorok tökéletesen leképeznek. A kezelések közti idő referenciális tapasztalatában benne foglaltatik a betegség tényének hol keserű, hol beletörődő akceptálása, és a tagadószavak halmozásával, illetve az antitézis ellentmondást kifejező alakzatával benne foglaltatik a betegség értelmének kétségbeesett keresése, illetve a nihilizmus is. Lövétei Lázár László betegségverseiben olyan versbeszédet működtet, ami a rák megélését lényegében modellálja.

*
A tanulmányban többször utaltam rá, hogy az elemzett dolgozatok szerzőinek értelmezési előfeltevései a kilencvenes évek második feléhez, illetve a kétezres évek első néhány évéhez képest több esetben árnyalódtak, vagy épp megváltoztak. Ettől függetlenül ennek a rendszerváltás utáni első tizenöt (és természetesen huszonhét) év költészetének elbeszélése még várat magára, főleg, hogy a posztmodern szövegirodalom eszméjével az irodalomtudomány nem számolt el megfelelően.

Danny Cannon filmjének végére Dredd bíró etikáról alkotott fogalmai némileg megváltoznak. A főhős saját példáján tanulja meg, hogy a kérdés nélküli szabálykövetéssel szemben a törvény egészségesebb felfogása az igazság – több esetben morális kérdéseket feszegető – keresésére irányul. A jóindulat hermeneutikájáig a címszereplő ugyan nem jut el, de reménykedhetünk abban, hogy a jövőben az őt körülvevő – s az őt megelőző – kontextust új etikai előfeltevésekkel próbálja majd megérteni, illetve újraérteni.

—

Jegyzetek

1 Paul Ricoeur, Az interpretációk konfliktusa = A hermeneutika elmélete, szerk. Fabiny Tibor, Szeged, JATE Press, 1998 (Ikonológia és Műértelmezés 3.), 146–150.

2 Menyhért Anna, Szétszálazás és összerakás: „Lírai demokrácia a kilencvenes évek fiatal magyar költészetében, Alföld, 2000/12, 56–57.

3 Szilasi László, A csenden belül, Élet és Irodalom, 2011. ápr. 21., 22. A kétezres évek első évtizedében Payer Imre több értekező szövegében is igyekezett bevezetni a fogalmat, kevés sikerrel.

4 Németh Zoltán, Hálózatelmélet, kánon, regionalitás: Sziveri János helyének hálózatelméleti értelmezése a kortárs magyar irodalmi kánonban, Tiszatáj, 2014/1, 114–122.

5 E három szempont mellé nyugodtan oda lehet írni az intézményi megközelítést is. Mivel azonban a közelmúlt irodalmi intézményrendszerének megragadása a poétikai sajátosságok körülírásánál is nehezebb feladatnak tűnik, ezért ettől a szemponttól most eltekintek; nem beszélve arról, hogy a szépirodalmi szöveghelyek elemzésekor éppen az a célom, hogy a poétikai aspektust a referenciális etika értelmezési keretével egészítsem ki. Ez utóbbi interpretációs terepet viszont jelen esetben élesen el szeretném választani az irodalmi intézményrendszer – meglehetősen szerencsétlen – beidegződéseket és reflexeket kiváltó működésétől.

6 A vita összefoglalását ld. Sári B. László, Javaslatok kritikára = Uő., A hattyú és a görény, Pozsony, Kalligram, 2006, 150–195.

7 A vita későbbi pozitív hozadékairól ld. Bene Sándor, Filológia és hungarológia = Intézmények, folyamatok és kutatások a nemzetközi magyarságtudományban: A Jyväskyläi Egyetem Magyarságtudományi Programjának első húsz éve, szerk. Fenyvesi Kristóf, Lahdelma, Tuomo, Jyväskylä, University of Jyväskylä, Faculty of Humanities, Hungarian Studies, 2013 (Spectrum Hungarologicum 7.), 91–104.

8 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, Bp., Argumentum, 1993.

9 Margócsy István, „névszón ige”: Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról, Jelenkor, 1995/1, 18–30.

10 H. Nagy Péter, Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról: Irányzati struktúrák, lehetséges kánonok, főbb alkotók és kiadványok, Alföld, 1999/4, 52–64.

11 Borbély Szilárd, Hét elfogult fejezet a magyar líráról, Alföld, 2003/4, 50–61. A vizsgált szűk tíz évben megszaporodó összegző szövegek ismeretében Borbély Szilárd írása tendenciózusnak mondható, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy tíz évvel a dolgozat születése után a szerző felülvizsgálta korábbi megállapításait. Ld. Borbély Szilárd, Hét elfogult kommentár a magyar lírához = Uő., Hungarikum-e a líra? Esszék, kritikák, Bp., Parnasszus, 2012, 209–217.

12 Ez akkor is igaz, ha Margócsy István irodalomkritikusi tevékenysége egyébként távol áll a posztmodern szövegirodalom preferenciáitól.

13 Balázs Imre József, Egy fordulat két oldala: A fiatal irodalom olvasatai, Bárka, 2001/3, 56–58.

14 Menyhért, i. m., 57.

15 A vizsgált szövegek poétika-koncepciói külön dolgozatba kívánkoznak, e helyütt azon főbb csapásirányokat ismertettem, amikhez képest a tanulmány további részében meg tudom határozni saját értekezői pozíciómat.

16 Ez az egyébként remek szerkesztésű és fontos dolgozatokat tartalmazó kötetben is remekül látszik. Ld. Nemzedéki narratívák a kultúratudományokban, szerk. Garami András, Mekis D. János, Németh Ákos, Bp., Kijárat, 2013.

17 Balázs Imre József, Borbély Szilárd, Menyhért Anna, H. Nagy Péter és Németh Zoltán szövegein kívül a következő munkákról van szó: L. Ágoston Zoltán, „Ifjabb csikóbb poéták…”: Vázlat a fiatal irodalomról, Alföld, 2001/2, 58–65.; Bazsányi Sándor, „…Szűzi harcok, ifjú dühök / Most kellenétek.”: Fiatal költőkről és Térey Jánosról, Jelenkor, 1995/1, 38–44.; Bedecs László, The Games of the New Millenium: Pályakezdések és fordulatok a kilencvenes évek magyar lírájában, Jelenkor, 2001/2, 207–213.; Csuhai István, Fordulat és egyneműség, Jelenkor, 2001/2, 184–190.; Keresztury Tibor, A kétely demonstrációja: A széthullott evidenciák költészete: Mozgásirányok, értékváltozások a magyar líra legújabb áramlataiban = Uő., Kételyek kora: Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról, Bp., Magvető, 2002, 9–26.; Mészáros Sándor, Mi mennyi?: Versértés és az új magyar líra, Jelenkor, 1995/1, 12–17; Németh Zoltán, A széttartás alakzatai, Pozsony, Kalligram, 2007, 27–62.; Papp Endre, Az iróniától az identitásképzésig, Bárka, 2001/3, 45–52.; Prágai Tamás, Komolyhon tartomány illesztékei, Kortárs, 2000/6, 52–66.; Schein Gábor: Az individualitás viszonyai a kortárs magyar költészet néhány alkotójánál, Jelenkor, 1995/1, 31–37.

18 Balázs, i. m., 53–56.

19 Tulajdonképpen a hagyományfelfogás ilyetén megközelítések ellenében íródott Menyhért Anna idézett tanulmánya.

20 Balázs, i. m., 58.

21 Németh Zoltán, A bevégezhetetlen feladat: Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005 (Kaleidoszkóp Könyvek 2).

22 A regionalitás problémái az új irodalomtörténeti kézikönyvekben: Beszélgetés a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevőivel, Korunk, 2011/11, 13.

23 Bagi Zsolt, Helyi arcok, egyetemes tekintetek: Facies localis universi, Miskolc, Szépmesterségek Alapítvány, 2012.

24 Bagi Zsolt, Emancipáció túl a modernség horizontján: A mai magyar irodalom elköteleződéseiről = Holtpont: Társadalomkritikai tanulmányok Magyarország elmúlt 25 évéről, szerk. Földes György, Antal Attila, Bp., Napvilág, 2016, 315–316.

25 Uo., 302–311.

26 Bár elég feltűnő, hogy milyen erős Kovács András Ferenc-, illetve Parti Nagy Lajos-versek szerepelnek az Édes Hazám antológiában.

27 Szirák Péter, A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban = Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, szerk. Görömbei András, Debrecen, Kossuth, 2000, 45.

28 Bárány Tibor, Utószó = Édes Hazám: Kortárs közéleti versek, szerk. Uő., Bp., Magvető, 2013, 367.

29 Fekete Richárd, Kétkedő komolyság: Kemény István költői ethosza, Doktori értekezés, Pécs, PTE Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2012.

30 Deczki Sarolta, A mi országunk: Tar Sándor és a szociográfia = Uő., Az érzékiség dicsérete, Pozsony, Kalligram, 2013, 11–19.

31 Lengyel Imre Zsolt, „Nincs vége”: Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak című kötetének újraolvasásához, Jelenkor, 2014/7-8, 877–881.

32 Peer Krisztián szociális érzékenysége nemcsak a talajt vesztettek, illetve az alacsonyabb társadalmi presztízzsel járó szakmák ábrázolásán nyugszik, hanem pl. a fogyatékkal élők tematizálásán is. A másik című, szintén a Szőranyában megjelent alkalmi vers pl. a Vakok Világnapjára született, s a látászavar különböző formáit asszociáló motívumokkal nyújtja egy szerelem látleletét

33 A Párbaj a Grand Hotelben kötetről szóló 2001-es, H. Nagy Péter által jegyzett kritika már címében is pazarul világítja meg e költészet legfőbb hatáspontját. Ld. H. Nagy Péter, Interszexualitás: Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben, Alföld, 2001/4, 93–96.

34 Petri humanizmusának kérdését legutóbb Halmai Tamás árnyalta. Ld. Halmai Tamás, A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez, Jelenkor, 2012/4, 409–412.

35 Ezzel együtt meg kell jegyezni, hogy Menyhért Anna 2008-as traumairodalommal foglalkozó monográfiája a közelmúlt legkiemelkedőbb értekező szövegei közé tartozik: Menyhért Anna, Elmondani az elmondhatatlant: Trauma és irodalom, Bp., Anonymus–Ráció, 2008.

36 Szabolcsi Gergely, A feldolgozás lehetőségei Szijj Ferenc Kéregtorony című művében = Trauma, gender, irodalom: A társadalmi nemi szerepek jelentősége a traumatikus tapasztalatok irodalmi értelmezésében, szerk. Györe Bori, Menyhért Anna, Szabolcsi Gergely, Bp., ELTE Eötvös Kiadó, 2014, 259–269.