Szénási Zoltán: „Mi úgy mondjuk”. A Nincstelenek jelentésrétegei a recepció tükrében (tanulmány)

Nem állnak rendelkezésemre idevonatkozó statisztikai adatok, mégis megkockáztatom: az utóbbi évek legterjedelmesebb recepciójával rendelkező kortárs magyar irodalmi műve Borbély Szilárd azóta több nyelvre is lefordított2 Nincstelenek című regénye.3 A regényrecepció a könyv megjelenése után majdnem négy évvel már nemcsak mennyiségi, hanem minőségi teljesítményként is értékelhető, s mára világosan kirajzolódnak a befogadást meghatározó és egyben megtermékenyítő motívumok.

A Nincstelenek története a 60-as–70-es években játszódik, a Kádár-korszak rendkívül sötétre rajzolt világának ábrázolása során a regény mégis több olyan kérdést vet fel, melyek a fél évszázaddal ezelőtti társadalmi valóság leírására szolgálnak ugyan, de a mai közbeszédnek (és sokkal inkább a mainak, mint a létező szocializmus idejének, ahol ezekről a problémákról nyilvánosan nemigen lehetett beszélni) is szerves részét képezik. A kelet-magyarországi régió szociális és kulturális elmaradottsága, a mélyszegénység, a családon belüli erőszak problematikája, a holokausztemlékezet, pontosabban a történelmi memória szelektív törlései jelölik ki a regényvilágnak azokat a társadalmi- kulturális koordinátáit, melyek a recepció során nemcsak mint külsődleges, irodalmon kívüli, hanem az olvasó lelki diszpozícióját is befolyásoló tényezőkként hatnak. A megírás jelenének konstitutív erejére utal a Nincstelenek értelmezése kapcsán Visy Beatrix, amikor megjegyzi: „Borbély a 2010-es évek kortárs perspektívájából, saját gyerekkori élményeit felhasználva az 1960-as évekbe tér vissza egy kelet-magyarországi, szatmári településre”.4 Éppen ezért sem tartom egészen indokolatlannak (bár vitathatónak igen) azt a kritikusi kifogást, mely a Kádár-korszak falusi miliőjének túlzottan negatív leírását teszi szóvá, megjegyezve: „a hetvenes évek eleje a könyvben ábrázoltnál erősebb szociális hálót működtetett, nem volt ilyen súlyos szegénység még az észak-keleti országrészben sem.”5 A másik lényeges motívum a Nincstelenek mély beágyazottsága a modern magyar prózairodalom hagyományába. Egészen széles az a komparatív értelmezésre lehetőséget adó szövegkörnyezet, amelyet a Borbély-regény tematikája, műfaja, ábrázolás- és szemléletmódja kijelöl. Erre utal igen találóan Margócsy István írásának6 tagolása is, mely szövegegységeinek címadásával jelezi azt a szövegteret, melybe a Nincstelenek beleíródik: a harmincas és a hetvenes évek szociográfiái, Móricz Zsigmond önéletírása (és természetesen faluábrázolása), Kertész Imre Sorstalansága, Nádas Péter Egy családregény vége című regénye és – nyilvánvalóan inverz módon – Gárdonyi novellafüzére, Az én falum.7

Mindezeken túl a Nincstelenek recepciójának két további főiránya rajzolódik ki: az értelmezések egyrészt a könyv fülszövegének peritextuális utalásai, Borbély önértelmező esszéje,8 valamint korábbi interjúinak vonatkoztatható részletei nyomán az önéletrajziság felől közelítenek a regényhez, másrészt – esetenként az előbbi értelmezési iránnyal szemben, annak érvényességét relativizálva9 – a szöveg fikcionáltságát hangsúlyozzák. Az előbbi értelmezői törekvés a regény szociografikus vonatkozásait emeli ki, vagy traumaszövegként olvassa a Nincsteleneket, míg az utóbbi a szöveg nyelvi megalkotottságára, a mű prózapoétikai és narratológiai jellemzőire, valamint a regénynyelv tropologikus működésére fókuszál, de ide vehetjük az alcím implikálta teológiai olvasatokat, a regény szoteriológiai interpretációit is.10

A Nincstelenek világa – s ez a befogadói tapasztalat a legtöbb kritikában megfogalmazódik – a benne feltáruló nyomorral és a falu kulturális elmaradottságával igen erőteljesen hat legtöbb olvasójára, s ez által a hatásmechanizmus által az érzelmileg megrendített befogadói szubjektum a regényben megszólaló szöveghagyományban találja meg azt a fix pontot, melynek révén megközelíthetővé válik az addig számára ismeretlen, idegen vagy kimondottan taszító világ.11 A szociografikus értelmezés jellemzően a móriczi vagy illyési szöveghagyomány kontextusában helyezi el a regényt, kiemelve a faluábrázolás realista vagy naturalista vonásait. Alighanem okkal kerül szóba a 20. század első felének faluábrázolása, hiszen abszolút releváns értelmezési lehetőségnek tűnik például a Puszták népe és a Nincstelenek összehasonlító elemzése az önéletrajziság, a műfaji specifikumok, az idegenségtapasztalat megjelenítése és retorikai megalkotottsága, az elbeszélő identitásának problematikussága, a Borbély-regény szövegszerű utalásai12 és más egyéb szempontokból is. Borbély regénye a benne leírt babonák, az archaikus falusi társadalmi struktúra megjelenítése miatt akár egy etnográfiai tanulmány tárgya is lehetne, hiszen talán ez volt az utolsó periódus (a 60-as–70-es évek) Magyarországon, amikor még dokumentálhatóan éltek azok az ősi hiedelmek, szokások, pogány eredetű rituálék, melyek a falusi létforma átalakulásával a társadalmi modernizáció következtében mára gyakorlatilag eltűntek. Éppen ezért lehet a regény első olvasatainak alaptapasztalata egy ismeretlen Magyarország felfedezése, ahogy azt írásának bevezetőjében Margócsy István is megállapítja.13

Hasonlóan érvényes a regény traumaszövegként való olvasata is: eszerint a Nincstelenek egy kirekesztett család történetét beszéli el az agresszióval mélyen átitatott faluközösségen belül egy állandó abúzusnak kitett gyermeknarrátor nézőpontjából. Ezt az interpretációt erősíti (s bizonyos értelemben igazolja) Borbély öngyilkossága, mely – mint a recepciót is átformáló tényező14 – kihatott a regény későbbi befogadására is: „Borbély Szilárd maga választotta halála visszamenőleg bővít és mélyít a regény jelentésvilágán, mintegy utólag alakítja a szó teljes értelmében véglegesre a Nincsteleneket” – állapítja meg írásában Takács Ferenc.15 A traumatizált gyermekkor elbeszélése emlékezés és felejtés, kimondás és elhallgatás feszültségében történik, de mindez kiegészül a közösséget érintő történelmi traumákkal is: az Erdőhátra vándorolt románok és ruszinok kényszerű nyelvés vallásváltásával, s – hangsúlyosan – a holokauszttal. A személyes traumák feldolgozásához, a traumatizált életszakaszhoz egy újabb traumaelmélet szerint azonban – ahogy arra egy korábbi írásomban már utaltam16 – nem feltétlenül a felejtés és a hallgatás aktusa társul, hanem éppen az emlékezet felerősödése, s bizonyos érzéki, multiszenzorikus területek felerősödése. Ez utóbbi is magyarázhatja például a szaglás érzetének kiemelt szerepét a Nincstelenek narrációjában.

A regény legszembeötlőbb narratológiai jegye az elbeszélő sajátos megformálódása a regényben, s éppen a gyermeknarrátor szerepeltetése az a mozzanat, mely – Margócsy szerint – gyengíti a „szociológiai korrektséget”, s ezáltal a regény szociográfiaként való olvasását megkérdőjelezi. Finom distinkciókkal élve állapítja meg: „Borbély könyve nem arról szól, hogy milyen a falu, hanem arról: milyen (lehet) a gyermekkor; nem arról, hogyan él a falu, hanem arról: hogyan hat a (ez a) falu egy gyermekre; nem arról, hogy a falu és a szegénység kibírhatatlan, hanem arról: a falu és szegénység körében a gyermekkor kibírhatatlan.”17 A Nincstelenek a gyermekkor egy nagyjából meghatározható szakaszát beszéli el a gyermek nézőpontjából, de úgy, hogy azon folyamatosan átüt a gyermekétől idegen, felnőtt tudat reflexiója is, így – Deczki Sarolta szavaival – „skizofrén narráció” jön létre, mely „hol valóban egy gyermekelbeszélőt imitál, hol pedig egy érettebb személyiség szemüvegén keresztül látjuk a világot.”18 Ez a kettőség azért is lényeges, mivel a narrációt uraló jelen idő a gyermekkor szinkrón leírásával belehelyezi olvasóját az életképek sorozatával ábrázolt falusi miliőbe,19 a felnőtt tudat refelexiói viszont időről időre kiemelik ebből az idő- és léthorizontból, másféle rálátást kínálnak a regény (és saját érzelmeink) elsötétülő világára.

A gyermek (negatív) érzéki tapasztalatai által megképződő fiktív valóság fölé pedig egy attól elidegenedett reflexiós tudatszintet képeznek. Számos olyan részlete van a regénynek, mely nem származhat a hat-tíz év körüli gyermek tudatából,20 ilyen a szövegnek sajátos ritmust adó prímszámutalások, a tájnyelvi fordulatokat beiktató vagy magyarázó „mi így mondjuk” kezdetű kijelentések, vagy a román és ruszin családtörténeti narratíva.

A falu társadalma szigorú rend szerint épül fel, a hierarchia tetején a református magyarok állnak, alájuk tartoznak a „bekerültek”, a faluba betelepedett görögkatolikus románok és ruszinok, s a társadalom legalján a cigányok találhatók. Ez a társadalmi hierarchia történeti gyökerű, a falu többszázados, de lényegében elfelejtett vagy elhallgatott múltjában gyökerezik. Erre épül rá a kommunista diktatúra által kialakított új rend, melyben a hatalom „a tegnapi kizsákmányoltaké” (10) lett, a mai új uraké, a párttagoké, akik saját legitimitásukat a munkásmozgalmi nyelv értelmetlené torzított, referencia nélküli frázisaival, vagy éppen – értelmes érvek híján – verbális agresszióval igazolják.21 Ha meg is jelenik a regényben a magyar vagy a világtörténelemre való utalás (a második világháború, Horthy, Sztálin és Rákosi, az ’56-os forradalom), a falu mégis mintha megrekedt volna valami ősi, történelmi időn kívüli állapotban, s ezt a közösség életét irányító megbonthatatlan szokásrend (például a nők öltözködése, kendőviselete), vagy a babonák továbbélése mutatja. Ezt a mikrotársadalmi struktúrát azonban valójában a gyűlölet, a félelem és a fentről lefelé, egészen az állatok szintjét idéző agresszió tartja össze. A narrátor családja is része ennek a hierarchiának, de ki is lóg abból, többszörös peremhelyzetben élnek, kirekesztettek a faluközösségen belül: az egyik nagyapa Horthy hadseregének tiszthelyettese, aki mindig nosztalgiával emlegeti a kormányzót, a másik nagyapa a szorgos földvásárlásnak köszönhetően majdnem kulák lett, a család egyik ágon ruszin, a másikon román felmenőkkel bír, görögkatolikusok, akik a református magyarok templomába be sem tehetik a lábukat. A gyermek szülei a nagycsaládon belül is perifériára szorulnak, mivel az apa tisztázatlan zsidó származása miatt a nagyapa halála után az apát testvérei kitagadják. Ezt a társadalmi peremhelyzetet fejezi ki a regény térpoétikai szerkezete is, a történet központi helyszínét adó családi ház falun belüli elhelyezkedésével s a környezet érzékletes ábrázolásával.22 A regényvilág struktúráját leképezi maga a nyelv is. Az „alárendelt nyelvét” Borbély Szilárd életművében vizsgáló Németh Zoltán úgy látja, hogy a Nincstelenekben egy olyan „perszonális elbeszélőszituáció” jön létre, amelyben egymásra íródik az életrajzi szerző és a narrátor figurája, s ebben az összefüggésben lesz lényeges a nyelvjárási kifejezések szövegbe iktatása, mely – más közegben – az „irodalmi vagy köznyelv alávetettje”-ként lesz az elbeszélt világhoz adekvát dialektus.23 A regénynek ez a vonatkozása egyszerre zárja be a nyelvi tapasztalatként artikulálódó falut saját tájnyelviségébe, és nyitja meg a maga másságában egy „felsőbb” nyelvi szint megjelenítésével.

A Nincstelenekről szóló írások jellemzően nem kizárólag egyféle értelmezési irányt követnek, hanem legtöbbször reflektálnak az életrajzi vonatkozásokból fakadó kérdésekre éppúgy, mint a szöveg fikcionalitására. Mégis, ha van a regénynek olyan központi problémafelvetése,24 melyhez gyakorlatilag valamennyi értelmezési irányból eljuthatunk, akkor az az identitás kérdése. Ha a szociografikus olvasat felől közelítünk, akkor a faluközösséghez való viszony kerül a középpontba, az idegenség tapasztalata, a fentebb már jelzett kirekesztettség-tudat, mely az anya vissza-visszatérő szólamán keresztül is állandó megerősítést kap: „Mi nem vagyunk parasztok.” Az anya alakjában összpontosuló kiszakadás- vágy fogja keretbe a történetet, egészen a regény végére realizálódó elköltözésig. A másik, a fentebbivel szorosan összefüggő vonatkozása az identitásproblematikának a nemzetiségi és vallási kérdés. A nagyszülők eredettörténetei adhatnának egyfajta pozitív identitástartalmat a család számára a kirekesztettség ellenére is, a román vagy ruszin önazonosságtudatot azonban nem elsősorban a kényszerű s a történet idejére már teljessé váló asszimiláció, hanem (szintén) az anya elhatárolódása opponálja.25 Ehhez kapcsolódik továbbá az apának a regényben végig lebegtetett törvénytelen, zsidó származása. Szűcs Teri a Nincstelenek zsidó identitásképét vizsgálva „üres” identitásról beszél, melyet (s itt már nem csak a zsidó identitástudatról van szó) talán pontosabb lenne részben a történelem kollektív ereje, részben személyes kényszerek által kiüresített identitásként megnevezni. Lényeges viszont, hogy a „Nincstelenek egyedüli szereplője, aki megpróbál tudatosan viszonyulni a rákényszerített identitásmintázatokra, az anya.”26 A shabbat és a pészach megünneplése, a zsidó rítusok utánzása végül is afelé mutat, hogy a család kiüresített, kollektív identitása a zsidósághoz való viszonyuk újradefiniálásán keresztül történhetne meg. A ’másság’, a ’kirekesztettség’ jelentésmozzanata értelmeződik át egyfajta kiválasztottság- tudattá az anya interpretációján keresztül, s így történik meg az azonosulás a zsidó sorssal: „»De miért mondják ránk, hogy büdös zsidó?«, kérdezem. »Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. […] Aki okosabb náluk: az zsidó. […] Akinek csillag van a homlokán«, mondja anyám.” (154) A narrátori hang – fentebb szintén jelzett – összetettségén keresztül szintén kapcsolódik az identitás problematikájához. A gyermekelbeszélő és az ő világán kívüli, a gyermeki tudatnál absztraktabb reflexiók révén megképződő felnőttnarrátor kapcsolatának tisztázatlansága miatt a „ki beszél?” kérdésére közel sem egyszerű megadnunk a választ. Éppen ezért is tűnik indokoltnak Deczki Saroltának a regény elbeszélésmódjára vonatkozó „skizofrén narráció” terminusa, melynek okai – a fogalom pszichológiai eredeténél fogva – akár a traumafeldolgozás sikertelenségével is magyarázhatók, s alighanem ezzel rokon az a megfigyelés is, mely a „nemi identitás ingatagságára”27 vonatkozik. Az első olvasásra is nyilvánvaló, hogy a gyermeknarrátor lelkivilágát (s ezáltal a regény hangulatát) két tényező határozza meg: egyrészt saját világának percepciója, azok az érzékelések, melyek – szinte kivétel nélkül – undort váltanak ki belőle, másrészt a fent jelzett társadalmi hierarchiát működtető gyűlölet, agresszió és félelem tapasztalata. Az ezek által preformált gyermeki tudatban alkotódik meg egy alig élhető, alig elviselhető világ képzete, ahol a hierarchiában alul lévő mindig ki van szolgáltatva a felette állónak. Az érzéki tapasztalásnak erre a primér szintjére egy olyan absztrakciós szint épül, mely – ahogy arról már fentebb szintén szó volt – túlmutat a gyermeki tudat határain. A málnával együtt bekapott poloska, a sör vagy a bürök keserűsége a többi ember iránti negatív érzelmek, a lélekben érzett keserűség hasonlatai, a befőttesüvegben megdöglött csigák vagy a baromfiudvaron egymást tépő csirkék az egyéni egzisztenciális helyzet és a faluközösség szociálpszichológiai állapotának párhuzamai lesznek. Több oldalról is megképződik tehát a Nincstelenekben egy olyan kettőség, mely az egyedi érzéki tapasztalatot egy magasabb absztrakciós szinten, a regényben feltáruló léthelyzetekre vonatkoztatva gondolja újra. Ez a narrációs alapszerkezet összefüggésben áll a regényben megfigyelhető allegorizáló poétikai tendenciákkal. Kritikájában Bazsányi Sándor a Nincstelenek két „önallegorikus jellegű szövegelemére” hívja fel a figyelmet: az egyik a regénynek sajátos gondolati ritmust adó prímszám-játék, melynek többletjelentését maga a narrátor oldja fel már a mű első mondataiban: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van közöttünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” (9) Míg a másik önértelmező allegorikus motívum a regény végén megtalált  tervrajz, Bazsányi szavaival „a nincstelenség szűkebb közegéül szolgáló valóságos ház eszmei párja”.28 A tervrajzról az időközben kamasszá érett narrátor és az anya között zajló párbeszéd, ha nem is ad közvetlenül annyira rögzített jelentést, mint a prímszámok esetében, de jelzi a regénynek azt a prózapoétikai tendenciáját, mely a nyomorúságosként ábrázolt életvalóság fölé egy elvontabb, ontológiai-metafizikai jelentésszintet épít.

„A leghatásosabbak azok a képek, amelyek nem tartalmaznak implicit utalást az allegorikus értelmezés lehetőségére, ám a regény kontextusába ágyazva önmagukban is több lehetséges értelmezési mélyréteget nyitnak meg” – állapítja meg kritikájában Polgár Anikó.29 A Nincstelenekből ugyanis több olyan, további interpretációt igénylő szöveghelyet is kiemelhetünk, melyben megfigyelhető hasonló allegorizáló mozzanat. Polgár a fentebb már tárgyalt identitásproblematikát a vízmetaforikával és az emlékezés kérdéskörével köti össze. A közösségi és egyéni önazonosság megalkothatatlanságának lehet magyarázó allegóriája ugyanis az öreg rabbi apa által felidézett története a regény elején a föld alatt futó folyókról, a „bizonytalan talapzatról”. A Nincstelenekről írott kritikák kevésbé helyezték előtérbe, bár, véleményem szerint, a regénynek szintén kulcskérdése a szabadság és rabság kérdése. Mindez nemcsak a családnak az őket kirekesztő faluközösségből való kiszabadulásán keresztül tematizálódik, hanem történelmi és társadalmi összefüggésben is. A március 15-i ünnepségek szólamai, a Nemzeti dal jól ismert sorai és a párttitkár ünnepi beszéde („Már nem vagyunk rabok.” [51]) a családnak az anya szóbeli reflexióján és az apa helyzetén keresztül érzékeltetett közösségi pozíciójával kerül szembe, s talál magyarázó szöveghelyre az ószövetségi kivonulástörténetben. Az egyéni szabadság korlátozásaként jelenik meg az a falusi szokásrend, mely nemcsak a nyilvános viselkedés szabályrendszereit írja elő, hanem a – szintén metaforikusan is érthető – álmot, az álmodás képességét is kiöli a gyermekekből. A regény állati létszint felé nyitott perspektívájában válik allegóriává az a szövegrész, melyben a láncra vert kutyák orrát addig ütik kis vesszővel, amíg azok fel nem adják a reménytelen küzdelmet, s vinnyogva vonulnak vissza vackaikba: „Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be fejét. Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg.” (311)

A Nincstelenek allegorizáló mozzanatai közé sorolhatjuk a regény alcímében szereplő Mesijást is, akinek figurája – ahogy Krupp József fogalmaz – „magában hordozza a magyar vidék történelmének és mai valóságának […] a traumáit és feszültségeit. A falu társadalmának peremén élő Mesijás szituációjáról nemcsak beszédhibája tanúskodik szinte jelképként, hanem az is, hogy rendre azzal bízzák meg a falubeliek, hogy kimerje a kerti illemhelyeket, amikor azok megtelnek.”30 A keresztény Megváltóra történő parodisztikus utalás, s a többször eljátszott „Messiásvárás” a regény – az identitásprobléma mellett – másik alapkérdésére világít rá: megváltható-e ez a nyomorúságos világ? A Nincstelenek válasza erre a kérdésre, véleményem szerint, nem egyértelmű. A Már elment a Mesijás? kérdése a regény mellékszereplőjére való utaláson túl egyszerre írja körül a messiásvárás reményének és kudarcának lehetőséghorizontját. Ezt az olvasói tapasztalatot erősíti meg Görföl Balázs értelmezése is: „A szereplők azáltal, hogy üresen hagyják vagy mindig másra vonatkoztatják a »várni a messiás« fordulatot, éppen arról tanúskodnak, hogy ténylegesen semelyikük nem bizakodik ennek a világnak a megváltásában, de a nyelvben megőrződik a mindenre kiterjedő megváltás reménye.”31

A család ugyan végül elköltözik a faluból, de az olvasó számára nem derül ki, hogy ezzel megváltozott-e valóban az életük, vagy csak más körülmények között élték tovább azt,32 s ugyanígy nem tudunk meg semmit az elhagyott falu további életéről.33 Az sem derül ki, hogy végül minek köszönhető a regény nagy részében reménytelennek tűnő megszabadulásuk abból a közegből, mely soha nem fogadta be a családot, s eleve kirekesztettként kezelte őket. A Kicsi halála tűnik olyan mozzanatnak, mely valamilyen módon összefüggésbe hozható ezzel: „A Kicsi halála után minden jobb lett” – olvashatjuk a regény vége felé (290). A legkisebb testvér (akitől a család azt várta, hogy ő lesz az ő Messiásuk) halálának leírása helyén olvasható angyaljárás is azt sugallja, hogy mindez talán csak a műben ábrázolt világ immanenciáján túli magyarázattal oldható fel. Ezen a ponton pedig akár a Borbély-életmű más darabjaira is utalhatunk. A Kicsi halála együtt olvasható a Halotti pompa első Karácsonyi szekvenciájával, mely a keresztre feszített kisdedet jeleníti meg, s írja egymásba karácsony és húsvét misztériumát. Szintén a Halotti pompa recepciójában merült fel a Borbély-versnyelv tropológiájának a Walter Benjamin-i allegóriafogalom felől való értelmezése,34 s a fentiek értelmében a Nincstelenek nyelve mögött is hasonló működés fedezhető fel. A regényvilág rendkívüli sivársága talán ugyanazt a tapasztalatot jeleníti meg, ami a barokk szomorújátékok történelmi hátterében is felfedezhető, így Borbély műve is olvasható úgy, mint „az emberi létezés sivárságának a jelképe”. „Ilyenkor nem értelmezik, nem ábrázolják allegorikus módon a mulandóságot, hanem maga a mulandóság magyarázza és ábrázolja önmagát allegória gyanánt.” Walter Benjamin még hozzáteszi: „A feltámadás allegóriájaként.”35 Miközben a Nincstelenek egyértelműen megnyitja azt az immanens jelenvalóságon túli horizontot, melyben választ találhatnánk a fentebb megfogalmazott kérdésre, a feltámadáshit adta megváltástudat helyett sokkal inkább az ég ürességének tapasztalatával szembesít.

Nem ez az egyetlen, a regény által igen erőteljesen felvetett kérdés, mely további válaszokat, megújuló interpretációs erőfeszítéseket igényel a regény értelmezőitől. Az újabb és újabb értelmezési kísérletek idővel választ adhatnak majd a korai kritikáknak azokra a primér reakcióira is, melyek remekműként, az év vagy az évtized legjelentősebb könyveseményeként ünnepelték a Nincsteleneket.

—

Jegyzetek

1 Borbély Szilárd, Nincstelenek: Már elment a Mesijás?, Bp., Pozsony, Pesti Kalligram, Kalligram, 2013. A továbbiakban erre a kiadásra hivatkozom a főszövegben zárójelbe tett lapszámokkal. 2 A Nincstelenek német, olasz és francia fordításairól született írásokból az ÉS közölt szemelvényeket: Kíméletlen és tökéletes: Válogatás Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének német nyelvű recenzióiból, vál. és ford. Kovács Edit, ÉS, 2015/16 (április 17.), 21.; „Brutális és éles szöveg”: Válogatás Borbély Szilárd Nincstelenek című művének francia fogadtatásából, vál. és ford., ÉS, 2015/48 (november 27.), 20.; Felejthetetlen regény: Válogatás Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének olaszországi fogadtatásából, vál. és ford. Kismartoni Katalin, ÉS, 2016/43 (október 28.), 20.
3 Jelen dolgozat megírásához több mint harminc, különböző műfajú (kritika, esszé, beszélgetés, tanulmány), a regényt értelmező szöveget olvastam el a Studia Litteraria Borbély Szilárd életművének szentelt 2016/1–2. számával bezárólag.
4 Visy Beatrix, A prímszámok könyve: Sors, idegenség, szegénység Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében, Studia Litteraria, 2016/1–2, 212.

5 Bedecs László, Csak egy: önmaga, Bárka, 2014/2, http://www.barkaonline.hu/kritika/4013-bedecslaszlo- a-nincstelenekrl [2017. 02. 23.] 6 Margócsy István, Borbély Szilárd/Nincstelenek ‒ Már elment a Mesijás?, 2000, 2013/10, 3–16.
7 A gyermeknarrátor szerepeltetése, a szegénységnarratíva, a megrendült közösségi önazonosság, a kirekesztettség, a térábrázolás sajátosságai még számtalan egyéb, főként nagyepikai alkotással teszik együttolvashatóvá Borbély Szilárd regényét, de nem okkal merül fel a recepcióban az elbeszélő kilétének értelmezése során Kosztolányi Szegény kisgyermek panaszai is. Ezt az intertextuális vonatkozásrendszert legteljesebb módon Visy Beatrix dolgozata igyekszik feltárni (Visy: i. m.)
8 Borbély Szilárd, Egy elveszett nyelv, ÉS, 2013/27 (július 5.), 13.
9 Vö. Patócs László, A prím attribútumai: Én-mintázatok Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében, Hungarológiai Közlemények, 2014/1, 68–75.
10 Pl. Görföl Balázs, A kegyelem tere: Megváltás és messiásvárás Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében, Pannonhalmi Szemle, 2015/1, 75–80.

11 Vö. Fleisz Katalin, „Egyben kell cipelni”, Várad, 2013/10, http://epa.oszk.hu/00100/00181/00092/ EPA00181_varad_2013_10_930.htm [2017. 02. 23.], Kolozsi Orsolya, Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kortárs, 2013/11, 97.
12 Szilágyi Zsófia hívja fel a figyelmet a Nincstelenek iskolai jelenete és a Puszták népe utolsó nagyjelenete közötti párhuzamra. És-Kvartett, Élet és Irodalom, 2013/45 (november 8.), 21.
13 Margócsy, i. m., 3–4.
14 Visy, i. m., 201.
15 Takács Ferenc, Nincs, Mozgó Világ, 2014/4, 106–108.

16 Szénási Zoltán, A peremlét elbeszélhetősége: Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéről = Sz. Z., Örökkék ég alatt: Tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 2016, 184.
17 Margócsy, i. m., 7.
18 Deczki Sarolta, Hallgat a falu, Új Forrás, 2014/4, 5.
19 Visy, i. m., 203.
20 Radnóti Sándor a román ősök bejöveteléről szóló történetről állapítja meg ezt. És-Kvartett, i. m., 21.

21 Példa lehet erre az a jelenet, amikor az apa a kocsmában számon akarja kérni a téeszelnököt, hogy miért nem kap munkát (252–254.).
22 Visy, i. m., 212–217.
23 Németh Zoltán, Az alárendelt nyelve Borbély Szilárd műveiben, Studia Litteraria, 2016/1–2, 167.

24 Bozsoki Petra, Benn emberek és künn komondorok”, Jelenkor, 2013/12, 1296.
25 Uo.
26 Szűcs Teri, A fájdalmas és az ellenálló anya: „Zsidó” identitáskép a Nincstelenekben, Studia Litteraria, 2016/1–2, 227.

27 Margócsy, i. m., 10.
28 Bazsányi Sándor, Dúskál a nincsben, Alföld, 2014/5, 105.

29 Polgár Anikó, Megalvadt folyók, Irodalmi Szemle, 2013/7, 88.
30 Krupp József, „Az emlékeink ne legyenek emlékeink”, Műút, 2013/39, 65.

31 Görföl, i. m., 80.
32 Ha az önéletrajziság felől közelítünk, akkor ezen a ponton keresztül vonhatjuk meg az egyenest a gyermeknarrátor és az biografikus szerző alakja között.
33 Borbély Szilárd halálának első évfordulóján Kácsor Zsolt készített riportot Túrricsén, ez alapján képet alkothatunk a falu mai állapotáról. A riport a nol.hu archívumában újra elérhető: http://nol. hu/belfold/a-nincstelenek-falva-1523271 [2017. 03. 01.] 34 Vö. Valastyán Tamás, A nyugtalanító csoda: Borbély Szilárd: Halotti pompa, Új Forrás, 2005/9, 101–104. és Szűcs Teri, A felejtés története: A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben, Pozsony, Bp., Kalligram, Pesti Kalligram, 2011, 209–214.
35 Walter Benjamin, A német szomorújáték eredete = W. B., Angelus Novus: Értekezések, kísérletek, bírálatok, Magyar Helikon, 1980, 446.