Nagy Hajnal Csilla versei

NPKISHI felvétele

 

 

 

Füst és hümmögés

Lefestették a csinzsákokat
mire ideértél, pedig
annyi árnyékot, kopást,
beázást és elszíneződést akartam
megmutatni.

Hogy te majd elmagyarázd végre
minek a térképét látom, amikor
az udvaron napozok.

Összehúznád a szemöldököd
a csutkáig szívott cigi fölött,
aztán csillagképekről és koordinátákról tanítanál
a falnak támasztott létra mellett.

Én arra volnék kíváncsi, létezik-e még
egyáltalán az a hely,
amelyet kiadnak a fal
tökéletlenségei, vagy hogy
valaha létezett-e, te meg
elnézően mosolyognál, hogy
ez teljesen lényegtelen, cica.

Bosszúból nem szívok bele a cigidbe.

Hová vezet ez a létra, kérded te.

Én gyanakodva nézek végig a
roskatag téglafalon.

Sehová.

Az nem jó, mondod, igazából.
Az nem, hagyom rád és bemegyek.

Csak napokkal később veszem észre,
hogy amíg én odabent áthúztam az ágyakat,
te térképet festettél a létra köré,
füstből és hümmögésekből.

Én pedig értek minden vonalat,
anélkül, hogy tudnám őket.

A repedés középen a
Boszporusz, füstjelek a
helyek, ahová már elvittél, és
hümmögéssel jelölted, ahová
még el fogsz.

Összekuporodom a létra árnyékában,
hogy macskákról,
nyulakról és
papagájokról álmodjak,
másnap délig.

 

 

Ha most meghalok
 
gondolta,
nem marad utánam semmi,
mármint semmi, ami
valóban számítana,
csak egy néhol zavaros,
jobbára alig ismert,
többnyire elszántságra
és
megőrülésre alkalmas,
ha jól sejtem túlnyomórészt brit
dalokból
és egy békebeli rádióinterjúból álló
playlist
egy megkímélt állapotban hagyott,
bár telefonálásra viszonylag ritkán használt
készüléken.

 

 

Konstruktívabb nihilizmust

Most kezdjük az utolsó mondattal
kérted
és megjelent a szemed sarkában valami
és valahogy úgy hangozhatott volna hogy
azért nem volt ez értelem nélkül
nem vákuumban teltek el az évek
csak néha az a megmagyarázhatatlan
szomorúság
és a nem mindig egészen várható őrület
a sarokban egy sámándob
tárgyak
szerte a szobában
amelyeket nem tudtam értelmezni
valódi bőr a székeken
a frissen meszelt falakról pedig jó pár
megkezdett varázsige pattogzott
talán ha nem festjük át
talán ha nem mi festjük át
talán ha más lakik benne
talán ha kevesebb ténnyel állítasz szembe
mondjuk
a sajtkészítésről
persze ezek a vádak nem vádak
csak a kötelező puha mosoly
és még puhább hála
a tartozás
hogy elmeséljelek
valakinek
vagy talán mégis inkább magamnak
de közben ne vegyek levegőt
és ami az elejétől a végéig húzódik
azt sem volna teljesen igazságos
idézőjelek közé rejteni
és fontos igen ezt az egyet tényleg
talán még azon a vonatállomáson
tisztes távból a füledbe súgni hogy
azért nem volt ez értelem nélkül
nem vákuumban teltek el az évek
de neked sietned kell
az állomás melletti erdőbe pisilni
és nekem is már csak öt percem lenne
a lényeget így csak pár héttel később mondtam el
de valamit mégis akartam adni neked
a kukoricaföld mellett húzódó hazaútra
utánad kellett kiáltanom
azt a két szót ami talán még sokkal fontosabb
hogy vidd magaddal
legyen ez az első befejezett varázsigéd
akkor is amikor már
valaki mással fested át a szobád falát
tedd a fiad mellé a kiságyba
süsd bele minden kenyérbe
simítsd a nyereg alá
vesd el a búzával a földbe
nemesítsd ezt a két szót te magad
én már nem kellek hozzá
az én többi szavamhoz pedig te nem
de ahhoz mindez persze kellett hogy
elkezdjük kimondani őket
azért nem volt ez értelem nélkül
nem vákuumban teltek el az évek.

 

 

Poncsó
 
Szeretnék a világ legszebb poncsója
lenni
akit az a valahogy december óta
mindig egy kissé fáradt szemű
lány vásárol majd
fillérekért
egy
garázsvásárban
a következő nyáron
aztán hazamegy benne
téged pedig nem érdekel hogy fázik
inkább a hőmérőnek hiszel majd mint neki
és még csak nem is ez
hanem az a kelletlen vigyor lesz a
legrettenetesebb
amivel közlöd vele hogy
sikerült megvennie a világ legrondább poncsóját.

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/4-es számában.

 

 

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Költő, szerkesztő.