Tőzsér Árpád: Héphaisztosz háza

1.

Nehéz elképzelni, hogy ez a
nem evilági szögből fényképezett
táj és falu ugyanaz a lét, amelynek
gyermekként magam is történése voltam.

Ezt a tájat és falut, valahonnan
a felhők közül, talán maga a teremtményeiből
kiábrándult Teremtő, esetleg egy, az Esthajnalcsillaghoz
rögzített multikopter fotózta: nagy rutinnal,
szenvtelen tárgyi tudással.

Az idő a fotón
kora este vagy hajnal: furcsa homály
a sötétség és fény határán, eldönthetetlenül.
A falu mintha egy ős-Vezúv hamujából tápászkodna:

házai, utcái szürkék, némák,
azonosíthatatlanok. Vagy mégsem?
A Cigányoldal alatt egy gabonaszárító
tornya és egy géppark pléh épülete sejlik, egyelőre még

a cél képzete nélkül,
de talán az iparosodó falu oximoronjaként,
s a fordított teleológia lehetőségét kínálja: ha,
tegyük föl,
éppen a gabonaszárító torony a cél-ok, hol a
hatóokok sora?

2.

Ha néhány lépést hátrálunk időben s térben, még akkor is a Cigányoldalon vagyunk: itt lakott régen a falu saját és sajátos Tamás bátyója, aki a kunyhójában nemcsak „prédikált”, hanem egy „borbélyüzletet” is üzemeltetett. 1939-et írunk, Tamás bá’ erdélyi menekült, félig román vagy talán egészen az, hozzá jár a falu apraja-nagyja nyiratkozni, s mi, gyerekek, vállunkon a kétes tisztaságuk ellenére is angyalszárnyakként verdeső törülközőkkel, honnan tudhatnánk, hogy Tamás bátya kunyhója a falu modernizálódásának immár egy finomultabb foka: régebben itt, e faluban az emberek a nyiratkozásban is „önellátók” voltak: a szomszédok, rokonok egymást nyírták. Az iparosodás korábbi fokának jeleit viszont hiába keressük a fotón, a komódok, tetőszerkezetek, nadrágok nem fotogenikusak, az asztalosok, ácsok, szabók munkájára a fények s árnyak között motozó lencse kényéből nem tudunk visszakövetkeztetni, pedig az én őseim többnyire pont ilyen derék mesteremberek voltak, mondhatnám: ők iparosították a falut. De a folyamat nem velük kezdődött, hanem egy kováccsal, aki a falu ó-korában élt, s a mondáink, meséink, mondókáink DNS-ei az ősmítoszokhoz kapcsolják: ő is sántított, Héphaisztosz sem különbül. Akkor került a faluba, mikor a település lakói az időt még a nap és csillagok mutatóival mérték, s mivel juhászok, favágók, szénégetők voltak, kovácsra nem volt szükségük. Az ifjú Héphaisztoszt tulajdonképpen be sem fogadták: a fényképen a „kovács háza” (ma is így hívják), jól látszik, a Macskás-patak északi derékszögkanyarán, azaz az egykori falu határán túl van. A munka nélküli kovács mit tehetett: fiatal s bicegése ellenére is jó kedélyű ember lévén, együtt szórakozott, mulatott a falu többi fiataljával, s azok lassan odaszoktak a „kovács házához”, s főleg vasárnap délutánonként a „kovács házához menni” a falu fiataljai számára sétát, játékot, táncot, nótázást, néha azonban féktelen, csaknem dionüszoszi viháncolást is jelentett.

3.

Közben, ekevasak zengésével,
patkók csattogásával, vaskapuk robajával
a faluban is elkezdődöttt a vaskor, a gömörországi
Héphaisztosz, ha nem is húsz fújtatóval, mint antik őse,

beindította műhelyét,
s miután Aphroditéját is megtalálta,
nem kétséges, hogy a falu sok mai Kiskovácsa
és Nagykovácsa kettejük leszármazottja. Nem folytatom,

mindezt már nem a fénykép
tenyeréből olvasom, ez már puszta
gyámszöveg a képhez, s a vers (a prózavers is!)
semmit sem visel olyan nehezen, mint a direkt jelentéseket.

Csak annyit még: valamikor,
régen én is jártam a „kovácsházhoz”,
ma pedig mintha már magam is mitológiai alak volnék:
gyökerét álmodja versem, kép és szókép az egykori nézőpontját.