Fried István: Lolától a társadalomtörténetig

Megjegyzések Ötvös Anna Lola könyve c. műve margójára

(tanulmány)

Egy régebbi megállapításom felidézésével kezdeném: a Márai-filológia jó darabig messziről követte a Márairól szóló tanulmányokat; előbb készültek értekezések, sőt könyvek Márairól, minthogy megkezdődött volna az életmű, a háttéranyag, a személyes és életműtörténet adatainak, a kéz- és levéltárakban őrzött hagyatéknak, a publicisztikának feltárása.2 Ötvös Anna nem eléggé méltatható érdeme, hogy egyfelől szorosan olvasva Márainak kassai tárgyú, önéletrajzi jellegű műveit, másfelől kifaggatva a még kifaggatható tanúkat, a kassai levéltár, könyvtár dokumentumainak titkait kutatva, olyan részletekkel gazdagította a Márai-ismeretet, amelyeknek fényében például a pályakezdés dátumai módosíthatók lettek, az első (1915-ös!) napilapközlések olvashatókká váltak, nem is szólva arról, hogy joggal komolyan véve mindazt, amit Márai kassai gyermekkoráról, családjáról, általában a kassai szellemi és matériális hagyományról írt, továbbá azt, hogy életművének a Család az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb!) témája, a közvetlen kassai környezet több igen fontos tényezőjével ismertetett meg kutatásai révén.3 Mindezekkel párhuzamosan érezte szükségét annak, hogy a Márai- életműben rejtőzködő szerepre ítélt, olykor csupán L.-betűjellel jelzett Matzner Ilona és családja kassai éveinek is nyomába eredjen. Már csak azért is, hogy részint kitessék, mit hozott magával Lola a házasságba, miféle polgártudatok, polgárszerepek, polgármagatartások szövetkezése a Márai Sándor – Matzner Lola- házasság, részint az elhanyagolhatónak nem mondható kassai történet (várostörténet) is gazdagodjék: miként lett a túlnyomóan németajkú városból a századfordulóra nemcsak számszerűleg, hanem szellemében is a magyar művelődés, magyar polgáriság egyik – fontos – székhelye. Ugyanakkor a Márai-családról kialakult ismereteinknek egyelőre még fő forrása az Egy polgár vallomásai első kötete. Tudomásom szerint a város tekintélyes patríciusaként számon tartandó ügyvéd-polgáráról, Márai Sándor apjáról, a két világháború közt tevékenykedő pártpolitikusról, a kisebbségvédelem reprezentánsáról, Csehszlovákia képviselőházában munkálkodó szenátoráról, Grosschmid Gézáról nem készült alaposabb életrajz, de legalábbis életútját áttekintő tanulmány.4 Matzner Ilonáról és családjáról még ennyit sem tudtunk mindaddig, míg Ötvös Anna egy szemétdombról(!) megmentett fényképalbum alakjainak „eredeti”-jét nem kezdte el keresni, visszaemlékezőket kérdezve, levelezve, régebbi írásokban, archivális anyagokban kutatva. Ugyanis amit Ötvös Anna filológiai nyomozása elénk tárt, nem pusztán a Márai-biográfia kiteljesítése szempontjából keltheti föl az érdeklődést, hanem Kassa társadalomtörténetének, a dualizmus kori, az első világháború előtti Kassának aspektusából is. Az a fajta polgárság-történet, amelyet Márai önéletrajzi írásaiban, újságcikkeiben, sőt A kassai polgárok című színművében, valamint Kassai őrjárat című országismereti kicsengésű „szerelmes földrajz”-ában konstruál, természetszerűleg legalább oly mértékben írói „látomás”-ról árulkodik, mint a családtörténet, családi legendárium, várostörténet dokumentum-értékű megörökítésének igényéről;5 s olyan, a XX. századi válságbölcseletek ellenében megfogalmazott, körülírt felelet, amelyben a magyarság európaiságának meg az európaiság magyar értelmezhetőségének problémaköre éppen úgy munkál, mint a civilizatórikus modernség által meghaladottnak ítélt kultúra iránt érzett felelősség. Az a fajta polgárság-történet, amely (ha történelmi kronológiát kísérelnénk meg megszerkeszteni) A kassai polgároktól (a XIV. század eleje) a századfordulóig ível, Grosschmid Gézának és nemzedékének étoszán töprengve, onnan a kényszerített területváltozások alakította új helyzetig, amelynek értelmezésébe a Hallgatni akartam6 szigorú (ön)értelmezése is belejátszik, hogy az 1948-cal kezdődő emigráns évtizedekben is felidéződjék az Apa személyisége és a Város (mely a jelentős európai civitasok méltó megfelelőjeképpen kap alakot), és ezáltal naplójegyzetekben és feltehetőleg a szellemi végrendeletnek szánt A Garrenek művében (egy kissé sub specie aeternitatis) összegződjék, és szellemivé váljék mindaz, ami nemcsak személyesnek vélt tapasztalat, hanem ami Márai interpretálásában úgy kassai és magyar történet, hogy egyben a szellemi Európa története; úgy egy társadalmi osztályról szőtt elbeszélés, hogy másrészről az európai művelődés sorstörténete. Ugyanakkor magától értetődően Márai-típusú, művészként is polgári elkötelezettségét műbe szerveződő személyiségtörténet. Ha innen szemléljük a feleség hozzájárulását, amely csak ritkán érzékelhető közvetlenül a Márai-műveket olvasva, és inkább a kései Márai-naplókból bukik elő, valamint az Ötvös Anna által idézett emlékezésekből (Kosztolányi Dezsőnééből, továbbá Szőnyi Zsuzsáéból), akkor adódik a kérdés: az egyszerre ugyanonnan és mégis máshonnan érkező Matzner Ilona (aki két, perdöntően fontos elbeszéléssel kér és kap megkülönböztetett helyet a Föld, föld!…-ben)7 mit képvisel ebben a viharoktól, válságoktól sem mindig mentes házasságban? A szintén kassai (és bécsi! – de persze egészen más bécsi) emlékekkel a házasságba lépő Lola „áldozatos feleség”-ként, hűséges társként könyvelődött el, többek által följegyzett „csönd”-je, figyelni képessége, receptkönyvével is jelzett jeles háziasszonyi mivolta vajon nem rejt-e el valamit? S ez az elrejtés korántsem „megállapodás”, a látszólagosan háttérbe húzódás nem feltétlenül belátása egy közkeletű írófeleség-szerep vállalásának; az alkalmazkodás a saját függetlenségéből mit sem engedő íróhoz (s ez kitetszik Ötvös Anna előadásából, majd az utószót író, Lola pályáját felvázoló Mészáros Tibor kiegészítéséből) éppen a saját élet és a közösnek elfogadott életek önvédelmi reflexeiből adódik. Lola nem kívánt férje pozícióját kihasználva költői-írói sikerekre törni, mint tette azt Babits Mihály felesége, meg sem fordult a fejében, hogy megírja férje életrajzát, mint tette (igaz, a férj halála után) Kosztolányi Dezsőné. Ennél többet is tett – meg kevesebbet is. Eleget téve az általában írófeleségek számára szinte „előírt” kötelességeknek, biztosította az otthoni, az alkotáshoz szükséges nyugodt légkört, fölmentette az író-férjet a hétköznapok ügyes-bajos dolgai intézésének kötelességei alól, a párizsi és az amerikai években állást vállalt, hogy hozzájáruljon a budapestihez képest szegényesebb háztartás, életrend költségeihez, és emellett, ha szükségesnek mutatkozott, „reprezentált”, tudott (régimódi kifejezéssel élve) társasági dáma lenni. Mindezt az emlékezők szerint8 (ezekhez hozzáadom a Márai-házaspárral az 1930-as esztendőkben érintkező Szántó György és felesége emlékeit, amelyeket nekem mondtak el az 1950-es esztendők végén) mosolyogva, könnyedén, mintegy méltósággal tette, beszédes hallgatással, miközben végtelenül zárkózottnak mutatkozott a kíváncsiskodó újságírókkal szemben, nem óhajtott az újságok oldalaira kerülni, messze elkerülte azt, amit mai kifejezéssel élve celebségnek minősíthetnénk (nemcsak a bulvársajtó; és mindebben követte Márait, egyetértett vele, eleget téve a társasági vendégjáró/látó szokásoknak diszkrét maradt, s ezt a diszkrétséget másoktól is igényelte). Ugyanakkor hallgatója is volt Márai elbeszéléseinek, szintén az emlékezőknek tűnt föl, mily érdeklődéssel kísérte Márai nem egyszer meglehetősen szeszélyes, ám nyomdakészre formált fejtegetéseit. Azt is tudjuk, hogy első olvasója volt (az emigrációban magától értetődött) Márai írásainak; s majd ha egyelőre kéziratos és nem könnyen olvasható füzeteinek anyaga megjelenik, akkor erősödik meg az emlékezők sejtése és tanúságtétele: részese Márai életművének. Elsősorban talán jelenlétével. De avval is, hogy a házasság kétféle kassai világ, hagyomány, örökség, talán még az is megkockáztatható, kétféle „nyelv” szerencsés találkozása volt.

Ha szorosan olvassuk az Egy polgár vallomásai első kötetét, némi meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy a modellként szolgáló, tágabb polgárcsaládban hányan akadtak olyanok, akik semmiképpen nem illettek bele abba a polgárközösségbe, melynek Márai szószólója, alkotója, részese és képviselője volt. Volt köztük hentes és mészáros, kávéházi zenész – de maga, az író, aki több városban és hosszabban járogatott (kevésbé járt) egyetemre: ehelyett már 15 éves korában Márai álnéven újságíróskodott, tizennyolc évesen bohém-újságírói, kártyás körökbe került, németországi esztendei sem polgári keretek között teltek, Párizsban sem volt képes (mert nem lehetett képes) polgári életformát élni. Ezzel szemben Lola anyai és apai ágról felmenői sokkal inkább testesítették meg azt, ami (akár Márai felfogásában/meghatározásában) polgárságnak/polgárinak minősíthető. 9 Ötvös Anna fölrajzolja és leszármazási táblával szemlélteti a Moskovics-ősök útját az 1816–1884 között élt bor- és szeszkereskedő Moskovics Israeltől Moskovics Irénig, Lola anyjáig, Matzner Sámuel újságíró-nyomdatulajdonos-szerkesztőig (az ő lapjában debütált Márai Sándor, majd az általa kiadott Kassai Napló munkatársa lett, az 1920-as évek elején fő jövedelmi forrása volt a lapban publikáltakért járó honorárium), onnan tovább Lola húgáig, Jacqueline-ig, aki Zsazsa néniként 93 évesen, 2001-ben, az ő férje pedig Kassán halt meg 1996-ban, fia, Kertész Iván 1934-ben született, és levelet váltott Ötvös Annával, tájékoztatván családi dolgokról. Ötvös Anna adatai szerint a Moskovics-családban ügyvédekkel, gyógyszerésszel, mérnökkel találkozunk, míg a nevezetes nagypapa, Jakab, Kassa legendás főorvosa volt. Ugyancsak ebből a családból került ki a nevét magyarosított alakban használó Marton Lajos, aki sokat segített Máraiéknak az itáliai száműzetés első éveiben, majd halála után tőle örökölték a salernói lakást. Ami még szemünkbe tűnik, a Moskovicsok és a Matznerek részt vettek Kassa társasági/társadalmi életében, formálták, hozzájárultak az erőteljesebb magyarosodáshoz, bennük a város kulturális elitje ismerhető föl. Egyben a zsidók emancipációjának és asszimilációjának teljes sikerrel kecsegtető, ám szinte mindvégig annak nem teljes megvalósulását kísérhetjük figyelemmel. A Moskovicsok és Matznerek a modern városiasodás élharcosai lettek, lényegében a társadalom „üres” helyeit foglalták el, és tevékenységüket városi szolgálatba állították. A vagyonszerző ősöktől örökölt anyagi javakat nem tékozolták el, s ha imponált is előttük a „gentry-életforma”, annak külsőségeitől, pénzszórásától megtartóztatták magukat. Az a fajta polgári tudat jellemzi őket (olvasható ki az Ötvös Anna által gonddal összeállított életrajzokból), amely a használni akarás jegyében áll. Amellett, hogy a kötelességtudás és visszafogottság, a városi ügyekben részvétel jellemzi őket, megkülönböztető tulajdonságuk a szociális érzékenység, és ez intézményalapításban (például árvaház létesítésében), jótékonykodásban (a téli időszakban népkonyha felállításában és működtetésében), ugyancsak jótékony célú rendezvények szervezésében, adakozásban érhető tetten. Kiváltképpen Lola nagyapja és nagyanyja (Márai által is fölvázolt) portréja tűnik ki. Míg a nagyapáról halk elismeréssel, a nagymamáról, a jótékonykodó „nagyasszonyról” humorral, sőt, iróniával átszínezett történeteket beszél el Márai, kétséget kizárólag a jó megfigyelő és hiteles-szerény emlékező Lola beszámolóit formába öntve. A nagyapa, az orvos Moskovics Jakab, Ötvös Annát idézve, „szerkesztette és kiadta a Haladás című politikai és társadalmi hetilapot 1872 végén és 1873 elején. Tizennyolc évig elnöke volt a Humanitas jótékonysági egyletnek, hosszú évekig a kassai iskolaszéknek is tagja. (…) Nagy tudásáért, lebilincselő modoráért, puritán jelleméért mindenki becsülte. Szinte nem létezett olyan kassai egyesület vagy szervezet, amelynek ne lett volna tagja vagy hivatali orvosa, pedig feleségével együtt nagy családról kellett gondoskodniok.” A nagymama igazi társasági hölgy, aki amellett, hogy családjáért élt, részt vett Kassa társadalmának mozgalmaiban. Márai iróniája ennek a szüntelen tevékenykedésnek is szól, Kassa társadalmi mozgásaiban játszott ügybuzgó-szervező munkája nem ismert szünetet, megnyugvást, használni is akart, de ragyogni is akart; élete a nyilvánosság előtt zajlott, igényelte ezt a nyilvánosságot. S a megszerzett társadalmi presztízst jótékonykodó akciói dinamizálására érvényesítette. Márai szemléletesen írja le a családi ebédet, azt a rituálét, amely a naponta ismétlődő eseménynek (s ebben nincs túlzás) formát volt képes adni. Egy korszak formakultusza, életrendje testesült meg a családi ebédben (amelynek többnyire volt „szegény” meghívottja), mint ahogy a naponta ismétlődő programok is egy létrehozott Rendet reprezentáltak. A századvégi/századeleji polgári életvitel éppen úgy kialakította a maga szigorúan betartott szokásvilágát és hagyományait, mint ahogy az egykorú és kortársi arisztokráciáé is. Ennek a polgári világtérnek azonban emberibb volt az arculata, nem kevésbé hitelesített az életrendje, és valahol a szellemi és az anyagi kultúra között helyezhető el, annak feltételezésével, hogy mindkét irányban nyitott volt, a kialakult forma szabályozta. Amikor Márai a nagymama-leírások végén odaírja, hogy a mindennapi étkezés éppen ennek a formának a betartása révén mutat túl önmagán, lesz egy létezésforma jelentéses eseményévé, akkor (ismétlem) a maga ironikus módján elismeri annak jelentőségét, amit más vonatkozásban így fogalmazott meg: a formákat pedig az utolsó pillanatig be kell tartani. 10 A Föld, föld!… látszólagos különösségében emlékezetes az a tabló, amely az ebéd előtti hangulat érzékeltetésével egy polgári család hétköznapjába enged bepillantást:

„A nagy levesestálat a szobaleány és a mindenes együttesen hozták be a konyhából, és a madmazel merőkanállal osztotta tányérokba a levest. Az asztalfőn ült a nagymama, jobbján és balján apa és mama, aztán sorjában mi többiek, a törzs és zuwachs. Mikor minden tányér megtelt párolgó, illatos, aranyszínű húslevessel – amiben volt májgaluska is –, nagymama szigorúan körülnézett, rendben van-e minden az asztalnál. Mint a karmester, kezében a kanállal, jelt adott. S mi siettünk megragadni a kanalat.

Ilyenkor egy pillanatra áhítatos csend volt a nagy szobában. Nagymama megmerítette a kanalat a levesestányérban, és mind egyszerre utánoztuk a kézmozdulatot.

…Azt hittük, hogy ebédelünk. Később megértettük, hogy ez volt a »Történelem«”.

Lola elbeszélése ez – Márai megformálásában, Márai következtetésével. A beszédes részletek azonban nyilván Lolától valók. A majdnem észrevétlenül beiktatott német szó (zuwachs) emlékeztet Kassa kétnyelvűségére, bizonyos szituációkban magyarul, másokban németül hangzott el a szó, az évtizedek folyamán a német nyelvtudás megőrződött, de a magyar lett a presztízs nyelve. Nem utolsósorban a Moskovicsok és Matznerek munkája nyomán. Az etikett nem üres forma, hanem az anyagi kultúra tisztelete, az étkezéseknek rögződött rendjük, formájuk van, bennük a jólét iránt érzett hála és tisztelet fejeződik ki, a nagymamai tekintély irányítója ennek az életrendnek. Elmondható, hogy bár Ötvös Anna kötetében csak két (illetőleg Márai Sándor belépésével három) családtörténet bontakozik ki, általánosítható, kisebb-nagyobb módosulásokkal a többi, hasonló kassai családi közösségre is illik ez a leírás (legalábbis annak „szelleme”). A több nemzedék együttélése, a nagy családi étkezésekben is megtestesülő közösség rendje egy szokásaival, életfelfogásában stabil társadalomra derít fényt, arra a századfordulós, „boldogbékeidős” megállapodottságra és elégedettségre, amely a Moskovicsok és Matznerek munkálkodásának eredményességét tükrözi, egyben a kisközösségek életvilágának kiegyensúlyozottságát, megbízhatóságát, azt az (akkor még nem lehetett tudni: mennyire ingatag) társadalmi békét, amelynek a jólét és a jótékonykodás, a kultúra becsülete és az elesettek bizonyos mértékig történő segítése hasonlóképpen jellemzője. Mindenesetre Lola ebben a légkörben nőtt fel, Ötvös Anna mutat rá arra, hogy az „előkelőbbpolgári családok hölgytagjai” nem maradtak közömbösek a szegényebb réteggel szemben, jótékonykodási akciókba az ifjabb leánykákat is bevonták, „így ők is beletanultak a szervezésbe, és abba, hogy a jobbmódúaknak felelősséget kell vállalniuk a társadalom elesettjeiért”.

Márai leírásában a „Történelmet” emlegeti, igaz, idézőjelbe téve, mondhatjuk úgy is, a hétköznapi életet, a „mikro”-történelmet, amely éppen a századfordulót követő másfél évtizedben még egyszer, utoljára hirdethette e „boldogbékeidős” gondtalanságot, hogy ezzel párhuzamosan a Márai-családban éppen a legidősebb fiú, Sándor váljék koraéretten zendülővé, megsejtvén, hogy (az ő kifejezését használom) „valami nincs rendben”. A világháború kirobbanásáig ilyen érzése Lolának és családjának nem lehetett, noha a tragédia ezt a családot sem kerülte el. Még egy apróságot említek, amellyel már továbblépek a Grosschmidek és Moskovicsok/Matznerek szokásvilágának eltérései irányában.

Márai Sándor visszaemlékezve a kassai gyermekkorra több ízben idézi föl a „cigányzenés” névnapi estéket, amelyek meghatározott társadalmi körben általánosak voltak, az egy társaságba tartozó családok között ezek az „ünnepségek” körbejártak, az együvé gondolás, a közös életfelfogás jelzéseiként szolgáltak. Ez a fajta „mulatság” (abban az értelemben, ahogy Bécsben jó darabig „mulatschag”-nak nevezték, hol elismeréssel, hol némi derűvel-iróniával) a Moskovicsok és a Matznerek körében sem volt teljesen ismeretlen, de az ő valahová tartozásuk másféle tartalommal töltődött föl, minek következtében a társas összejöveteleik jórészt szintén eltérő jellegűekként gondolhatók el. S ez kapcsolatban áll a hagyományvállalás versus hagyománytörténés problematikájával, és még egy kisebb város társadalomszerkezetének alakulástörténetével is. Ugyanis a Márai emlegette „cigányzenés névnapi esték”-re a Moskovicsok és a Matznerek egészen kivételes esetekben lehettek csak hivatalosak. Ugyan messze nem volt átjárhatatlan távolság a kétféle polgári réteg között, „hivatalból”, városi-jótékonykodási, „nemzeti” ünnepeken, bálokon, estélyeken, akciók alkalmából találkoztak, együtt szolgálták a városgyarapító és a jótékony célokat, és a nevezetes kassai premontrei gimnázium, valamint a felsőbb leányiskola megkötés nélkül felvette a diákok sorába (nem törődvén azzal, miféle vallásúak) a kétféle polgárságból származó gyermekeket, ekképpen lehetett a gyermekifjú Márai Sándor a gyermekifjú Mihályi Ödönnek (Schwartz Ödönnek) testi-lelki jóbarátja, ám a nemesi polgárosodás problematikus útjai és lehetőségei következtében nemcsak az életrendet tekintve, hanem a hivatali/hivatalos érintkezésekre gondolva, mégsem volt teljes a zsidóság asszimilációja, érzékelhető különbözések és a társasági/társadalmi kapcsolatok szempontjából távolságok mutatkoztak. Ennek jelzéseképpen: a nemesi vagy a nemesi eredetű polgárság körében uralkodó tegeződés („szervusz, bátyám”) nem érvényesült a Grosschmidek – Moskovicsok/Matznerek találkozásakor, így az összejárás sem volt jellemző. Természetesen anélkül, hogy egyik vagy másik réteg előrehaladását, érvényesülését mindez akadályozta volna. A magyar társadalomban, Magyarországon általános liberális élet- és társadalomfelfogás „kifelé” a majdnem tökéletes harmónia jeleit mutatta, a magyarosodás lendületében összefoghatott a keresztény/keresztyén – zsidó „világ”, ugyanakkor jelződtek a különféle réteghez tartozás (alaposabb szemlélettel kitűnő) mozzanatai, amelynek mind – látványosabb – külső jelei, mind belsőbb – rejtettebb – tartalmai az Egy polgár vallomásai első, főleg cenzúrálatlan, kötetében félreérthetetlenül dokumentálva vannak. A zsidó orvos, házi- és gyermekorvos a (kis) városi társdalomnak teljes joggal becsült-elismert, sőt szeretett tagjának számított (ő A szegény kisgyermek panaszainak doktor bácsija), de nemigen számíthatott a cigányzenés- névnapi vacsorákra való meghívásra. Ugyancsak találkozhattak a kétfelől érkező jogászok, netán mérnökök a városfejlesztéssel kapcsolatos ügyek tárgyalásakor, „hivatalosan” – a szigorú magázódás keretei között. A Márai-család esetében bonyolította a helyzetet, hogy a Grosschmidek (is) végigjárták az asszimiláció lépcsőfokait, bécsi (közeli) rokonságuk (Ratkovszkyék) éppen úgy jelezte Monarchiában-létüket, mint a Matznerek berlini rokonsága a kapcsolatot a német világgal (ez utóbbiról Ötvös Anna beszédes fényképeket közöl könyvében); a német nyelv nem egyszer házi használatán kívül Máraiék is, Matznerék is súlyt vetettek a francia nyelv elsajátítására (Márai is, Lola is már jól tudott franciául, mikor Párizsban telepedtek le, legfeljebb a franciákkal való társalkodásban kellett gyakorlatot szerezniök). Tágabb kontextusban szemlélve, visszautalok a nemesi polgárosodásnak a XIX. század második felében tapasztalható dichotómiáira. Az a fajta „váltás”, ami például Jókai Mór jó néhány regényében jelezte erre az igényt (ilyen a Felfordult világ, de ilyen A kis királyok is), csak erősen részlegesen mehetett végbe. A legnevezetesebb Jókai-figurák közül talán Berend Iván példája a leginkább beszédes. Az ő mérnök-vállalkozói magatartása szembenáll a külföldről finanszírozott spekulációkkal, a nemzetközi tőke behatolási kísérleteivel, egyidejűleg egy vállalkozói-munkavállalói szolidaritás jegyében aknázná ki a magyar föld természeti kincseit, és némileg utópisztikus gondolatoktól vezettetve teremtene meg egy nem kevéssé idealizált – a munkavégzés/vállalkozás etikájától vezettetve – magyar jövendőt. Jókai regényeinek a nemességből kilépő, a nemesi életfelfogásokat maga mögött hagyó mérnök-alakjai reagálnak egyfelől a megkerülhetetlen technikai-természettudományos fejlődésre, másfelől a polgárosultabb életforma előnyeinek hirdetői (is) lesznek. Magyarország társadalomtörténete (nem meglepetés!) nem Jókai „látomása” szerint alakult, a nemesi életelvek, magatartásformák, „ideálok” nem számolódtak föl, a politikatörténet, ezen belül a választási rendszer és gyakorlata messze nem kedvezett a nemesi polgárosodásnak, a „gentry” egyszerre lett tehertétele a társadalomfejlődésnek és irigyelt alakja a(z asszimilált, asszimilálódó) polgári rétegeknek. A Kassa-típusú (kis)városokban az együttműködés első megközelítésben majdnem akadálymentesen szolgálta a város korszerűsítésére történő igyekezetet, az egységesnek látszódó városi társadalom szerkezetében mutatkozó töréseket azonban nem tudta (talán nem is akarta) elleplezni. Ám éppen a magyarosodás, a magyar „elem” hegemóniája érdekében, különös jelentőséggel bírva a többnyelvű, például szlovák–magyar, vidékeken, szükségesnek, sőt, mellőzhetetlennek tetszett ez az együttműködés, az önmagát kultúrahordozó tényezőnek hirdető rétegek közössége, nem egyszer a szláv elemmel szemben. Előrevetítve: ez a hagyomány folytatódott a polgári Csehszlovákiában is, itt csak éppen említeni tudom, hogy a zsidó származású értelmiségiek közül nagyon kevesen lettek az államhatalomnak és nyelvének elkötelezettjei, Sebesi Ernőtől Neubauer Pálig a „cseh/szlovákiai magyar irodalom”, újságírás szorgalmas munkásaiként tevékenykedtek. Grosschmid Géza nem magyarosította meg nevét, e névvel lett a magyar ügyek reprezentánsa 1918 előtt és 1918 után, de hasonlót lehet és kell elmondani Lola apjáról, Matzner Sámuelről. A Kárpát-medence furcsa és tragikumtól nem mentes történetéhez tartozik, hogy Grosschmid Gézának 1932-ben el kellett hagynia küzdelmei színterét, 1934-ben, miskolci közjegyzőként fejezte be életét, az idős Matzner Sámuelt pedig a vészterhes 1944-es esztendőben a kassai gettóba zárták, onnan a halálvonattal vitték az auschwitzi megsemmisítő táborba. Gyermekeik, Márai Sándor és Matzner Ilona pedig az önkéntes, de kényszerült emigrációban, a távoli óceán partján, San Diegóban fejezték be életüket, óceánsírba temettetvén hamvaikat. Egyedül Grosschmid Géza lelt örök (?) nyughelyet Farkasrét temetőjében. Márai Sándor és Matzner Ilona Kassa emlékezetében éli életen túli életét, általuk, elsősorban Ötvös Anna Lola könyve című kötetében az ősökkel együtt foglalnak immár helyet a Kassáért önzetlenül nagyon sokat tevők Pantheonjában. Az elmondottakkal két megjegyzés jár együtt.

1/ Igen szomorúan szólva, Kassán nemcsak a nemesi Magyarország szűnt meg az államfordulattal, és volt kénytelen átadni helyét egészen másfajta „nemzeti”-társadalmi-polgári elképzeléseknek, hanem lényegében ugyanúgy válaszút elé állította a Máraiakat és a Matznereket. A magyar politika 1938 után (Magyarországon jóval előtte) felmondta ezt a szövetséget, és lényegében a Moskovicsok/Matznerek létezési feltételeit is kétségbe vonta, ezáltal a kassai magyarság (merthogy a Moskovicsok és Matznerek feltétel nélkül magyarnak vallották, tudták magukat), a magyar nyelvűség, a magyar kultúra iránti elkötelezettség és áldozatkészség jelentékeny képviselőit iktatta ki, csökkentvén a magukat magyaroknak tudók létszámát, ennek következtében érdekérvényesítési potenciálját.

2/ Ez nem egyszerűen a magyarok létszámának apadásához járult hozzá (bár ez sem minősíthető jelentéktelennek), hanem egy működő érdekközösség felszámolódásához, előítéletek továbbéltetéséhez, további elvándorláshoz, a magyar (nyelvű) kultúra tereinek, népszerűsítő akcióinak és hatásának szűküléséhez, Kassa magyar hagyományainak felejtéséhez járult hozzá (ezek újrafelidézése, ezen belül Márai Sándor visszafogadása, a Moskovicsok/Matznerek emlékének ápolása csak az utóbbi évtized(ek) örvendetes fejleménye). Ebben nyilván szerepet játszott Kassa város sikeres pályázata az Európa kulturális fővárosa címért, mindenekelőtt a Márai Sándor hívószóval. Hiszen az akkor Európa-szerte olvasott szerző „kassaiság”-a, polgártudata visszhangzott a fordítások révén Európa különböző nyelvterületein. Előbb egy népszerűsítő – képes (kétnyelvű) – kiadvány, Márai Sándor, a kassai polgár11 mutatta be nemcsak Márai Sándor Kassáját, hangsúlyozottan a Márai-élet/életmű szemszögéből, bőséges idézetekkel, hanem egy szlovák-magyar-lengyel nyelvű kiadványban különféle nézőpontokból elevenítették föl magyar, szlovák, szlovákiai magyar és lengyel kutatók/fordítók Márai életművének messzeható tanulságait, természetesen Márai kassaiságát sem felejtendő.12 Ötvös Anna azonban még többre vállalkozott: arra nevezetesen, hogy utánajárjon, Lola mivel járult hozzá a Márai- életműhöz, a Lola képviselte kassaiság, nem utolsósorban az ő szétágazó családtörténete miképpen lett része a Márai-életműnek. Nyersebben fogalmazva, Lola révén miként ért össze, erősödött föl, dokumentálódott a Grosschmidek, valamint a Moskovicsok/Matznerek közös, a Márai–Lola házassággal immár szétválaszthatatlanná lett/tett hagyománya, mint a legszebb, legtöbb örökség, amely az általam több ízben kassaisággal megnevezett kulturális/társadalmi vonatkozásokkal minősített emlékezetnek, magyarságnak és európaiságnak csak összefogottsággal, együvé gondolással érvényes tanúságtétele. Ennek kicsúcsosodása a Márai-életmű, és ebben kért és kapott részt Lola, aki magatartásával, kultúrájával, nyelvtudásával és nem utolsósorban történeteivel magával hozta, közlésre átadta, ami a Márai-tudatban addig csak részlegesen volt jelen. A Lola könyve adatszerűen igazolja, miként formálták a Moskovicsok/Matznerek is Kassa történetét, családtörténetük olyan társadalomtörténet, amely természetesen nem csak egyedi vonásokkal rendelkezik. Amikor Márai polgárságtörténetről, polgári etikáról, polgártudatról (érintkezési formákról, munkaerkölcsről, az interieurök esztétikájáról, az összejövetelek művelődést formáló erejéről, városszerkezetről/ történetről) beszél, a „felvidéki” városok mellett nem Budapestet, hanem Kolozsvárt emlegeti, akkor az efféle megnyilatkozásaiba Lola történeteit, sőt Lolát is bele kell értenünk, hiszen a nagymama hétköznapi élete, ismétlődő, szertartásszámba menő életvitele, „vonulása” Kassa utcáin, egyesületi ténykedése, megannyi jótékonykodási-szervező akciója, „Történelem”-ként aposztrofálódott. És valóban az volt. Nemcsak a francia „Annales”-iskolát követő történészek vie quotidienne-t kutató törekvései szerint, hanem a Márai-életműre vonatkoztatva, Kassa viszonyainak és társadalmi mozgásainak nyomába eredve, nem utolsósorban polgártudatok lassú összeérését fokozatosan feltárva. Ez a „Történelem” úgy indult, hogy maradéktalan sikertörténet lesz, az asszimiláció, a kölcsönös gyarapodás, az anyanyelvűvé vált művelődés hirdette látszólagos visszavonhatatlanságát, mit sem törődött a fenyegető jelzésekkel, mint ahogy ezek hallatlannak bizonyultak a cigányzenés névnapi estéken is. Akár naiv fejlődéshitről is szólhatnánk, a nagypolitika távolabbi eseményei Kassára megszelídítetten érkeztek, Jókainak nyolc esztendős kassai képviselősége, valamint a Magyarország vármegyéi és városai sorozat Abaúj-Torna megye kötete elé írt, felhőtlen derűlátásról tanúskodó mondatai (a magyar föld varázserejéről, mely bárkit megérint, magyarrá lesz) éltették a Grosschmidekkel meg a Moskovicsokkal/ Matznerekkel életformájuk tartósságát, életrendjük kikezdhetetlenségét; s ha akadtak is, nem is kevesen, akik különböző okokból segélyezésre szorultak, a társadalom szerkezetét működőképesnek tudták, mint ahogy meghatározott keretek között az is volt, egy általuk jól funkcionáló „államgépezet” alkotóiként voltak megelégedve helyükkel, létezésükkel. A majdnem egyidős Márai Sándor és Lola, miközben sosem tagadták meg a szülői örökséget, műben való megörökítésre méltónak hirdették, másféle olvasmányokkal, élményekkel felvértezetten léptek ki az államfordulat következtében szétvert világból, távoztak; érdekes módon Lola is Berlinbe utazott. S a kétféle szülői hagyatékot egyesítve, képesek voltak megőrizni azt, ami valóban megőrzésre méltó, előbb nyugati, majd budapesti életük folyamán. Miközben Grosschmid Géza, illetőleg a Moskovicsok/Matznerek megkísérelték az új körülmények közé átmenteni, ami átmenthető volt, talán még annál is valamivel többet, a Garrenek művét. Erről a Márai-életmű kassai vonatkozású alkotásai tanúskodnak. Igen beszédesen az Egy polgár vallomásaiban, amelynek 1934/35-ös kiadását egy polgári per miatt cenzúrázni kellett, s a cenzúra okafogyottá válása után állhatott helyre az „eredeti” szöveg: de nemcsak ott, hanem a sokáig búvópatak életet élő publicisztikában, a már említett színműben-útirajzban, valamint újult erővel föltámadva az Egy polgár vallomásai folytatásának szánt, több részletben készült (1949–1972) Föld, föld!…-ben. Ez utóbbi mű nem teljes változata 1972-ben látott az emigrációban napvilágot, Budapesten először 1991-ben (meglehetősen élénk kritikai visszhangot keltve), hogy aztán 2000-ben új kiadásban jusson el az olvasókhoz; a sikerre tekintettel 2001-ben ismét új kiadásban vásárolhatták meg az olvasók. Ötvös Anna könyve megjelenéséig azonban várni kellett arra, hogy ennek az önéletrajzi jellegű regénynek több (kassai!) epizódjáról alaposabb információhoz jussunk. Mint ahogy Márai (és Lola, de tegyük hozzá: a filmrendező Radványi Géza, Márai Sándor öccse) kassaiságának kiteljesedő természetrajza az újabb adatok, a családtörténet epizódjai csak a Lola könyve elolvasása után tárulnak föl. Nem pusztán a Márai-filológia igényelte ezt a feltáró munkát; lényegében a Márai által több műben hangoztatott és körbeírt polgártudat és polgárszerep vált rétegzettebbé, Lola hozzájárulásával ez a rétegzettség tette nyilvánvalóvá, hogy amit a kortársak/emlékezők szerint távolságok választottak el egymástól, a „Történelem”-ben sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Ami változatokként könyvelődött el, ott a változatok megtartván egyediségüket, egyfelé tartó magatartásformák alakulástörténeteként funkcionáltak. A Márai-életmű kassaiságának összetettségére, többfelől eredeztethetőségére, forrásainak különféleségére a Lola-történetek, Lola történetei fényében másképpen gondolhatunk, mint eddig gondoltunk. Ezáltal az életmű-elemzésekhez újabb szempontok érkeztek. A nagyívű Márai-történelembe a Lola-történelem is belejátszik, nem melléktémaként, hanem a főtémát kiemelő, hangsúlyozó dallamívével.

Mindez természetesen további feladatok elé állítja a kutatást, a kassai várostörténetét is, a Márai-életmű filológiai-eszmetörténeti feltárásáét is (a kétirányú kutatás a kisebbségtörténet elemzésekor találkoztatható). Részint arról van szó, hogy a Márai-életműben oly sokszor felmerülő kassai reáliák, összefüggésben az életrajzzal, az eddiginél pontosabb, részletezőbb magyarázata vezethet el az életmű forrásvidékének jobb ismeretéhez; és ennek eszmetörténetileg azért lehet jelentősége, mivel Márai világnézetének, személyiségértelmezésének, nem utolsósorban kisebbség és politikum összefonódásának feltárását segítheti elő. Az ismeretes, hogy a két világháború közötti (cseh)szlovákiai magyar társadalomról és annak szépirodalmáról miként nyilatkozott (több) ízben, ezáltal a kisebbségi magatartásváltozatokat mint igazolta vissza. De minthogy Márai Mikó utcai lakásának pusztulásával az 1944 előtti évtizedek levelezése, dokumentumanyaga megsemmisült, mindennek folyományaképpen Márai apjával folytatott levelezésének sincs nyoma, így csak a publikált anyagból tájékozódhatunk. Valamint az életrajz újabban megismert epizódjaiból. Márai ugyanis 1938 előtt többször látogatott haza, tartózkodott Kassán a szülői környezetben. Érdemes ezért az ott-tartózkodás napjai vagy egy hete sajtójából rekonstruálni, mi jutott el írónkhoz a kassai, a csehszlovákiai események közül, s ennek az ismeretnek birtokában szembesülni azokkal a reakciókkal, amelyek ezekhez a rövid látogatásokhoz köthetők. Sajnos Lola levelezése az otthoniakkal jórészt elveszettnek látszik, pedig innen is fontos információk volnának kinyerhetők. (Matzner Sámuel a gettóba csak a legszükségesebb holmik egy részét vihette.) Ez nem ment föl, hogy Márainak és Lolának még föllelhető, összegyűjthető levelezését ne tekintsük át ebből a – ha úgy tetszik kassai – szempontból. Az bizonyos, hogy a „kassaiság”-ban Márai egy volt Lolával, a naplókban emlegetett receptkönyv egy része is kassai eredetű; amennyiben véletlenül (?) felbukkanna, Lola ismeretségi köréből újabb nevek merülhetnének föl, így társaságuk bővülne. Még sok kérdés megoldatlan, talán megoldhatatlan is. A kutatás azonban ebbe nem nyugodhat bele, a véletlenre számítva, mint a fényképalbum felbukkanásakor, érhetnek meglepetések. Ezeket legalább oly mértékben kell kihasználni, a kutatással ötvözni, mint azt Ötvös Anna tette a Lola könyvével.

—

1 Ötvös Anna, Lola könyve. Kassától Márai Sándorig, Bp., Helikon, 2017.
2 A Márai-bibliográfia 2002-vel bezárólag regisztrálja a Márai-életművet, könyveket, fordításokat, publicisztikát, kultuszt, valamint a szakirodalmat. Mészáros Tibor, Márai Sándor. Bibliográfia, Bp., Helikon-Petőfi Irodalmi Múzeum, 2003.
3 Az 1. sz. jegyzetben i. m.-nek a kutatást segítő szakirodalmi bibliográfiája mellett fontos tételei a levéltári források, az iskolai értesítők, a sajtóforrások és a publikálatlan anyagok jegyzéke. Ezekben még bőségesen akadnak felhasználható és a kutatást tovább lendítő adatok.
4 Feldolgozást érdemelne Grosschmid Géza gyűjteményes kötete: Kisebbségi sors, Kassa, 1931.
5 Vö. e kérdésekről dolgozataimat: Kassa mint szellemi életforma = F. I., Márai Sándor titkai nyomában, Salgótarján, Mikszáth Kiadó, 1993, 75–87., Egy polgári család és vidéke = F. I., Siker és félreértés között. Márai Sándor korszakok határán, Szeged, Tiszatáj-könyvek, 2007, 15–51., F. I., Márai Sándor Kassája, Irodalmi Magazin, 2013, 2, 41–44., F. I., Márai Sándor. A huszadik század koronatanúja, Szépmíves, Budapest, 2018.
6 Márai Sándor, Hallgatni akartam, Bp., Helikon, 2013.
7 Uő: Föld, föld!… (A teljes változat), s.a.r, Kovács Attila Zoltán, Bp., Helikon, 2014, 490–496., 487–501. („Lola ezt így mondta el…”)
8 Egyszemélyes emigráció. Márai-emlékek, töredékek, Az interjúkat készítette, a Márai-kéziratokat válogatta Salamon István, szerk, szöveggond. Méhes László, [Bp.], Bíbor Kiadó, 2003, 100. (Thassy Jenő emlékezése).
9 Ötvös Anna (1. sz. jegyzetben i. m.) utal Mária Mihóková bibliográfiáira, melyek a várostörténet különféle területeiről gyűjtött anyagokat rendszerezik. Szempontunkból fontosnak tetszik: Hospodársky život v Košiciach, Tematická bibliografia, Košice, SVK, 1983–1984, I–II., Egy XIX. századi asszimilációs életútról, vö. Sziklay László: Brósz Jonathán = uő: Együttélés és többnyelvűség az irodalomban, Bp., Gondolat, 1987, 135–160.
10 Márai Sándor, Füves Könyv, Bp., Helikon, 1998, 136.
11 Košický mešťan Márai – Márai, a kassai polgár, zostavil – összeállította Mészáros Tibor, ford. Alexander Balega, Kassa, Hernád megyei Lap- és Könyvkiadó, 2008.
12 Zaprisahaný nepriateľ diktatúr Sándor Márai. Zborník z medzinádornej konferencie, Košice 2003, red. Peter Juščák, Tibor Kočik, Košice, 2007.