Skuta Miklós: Julien könyve (regényrészlet)

Julien hosszabb idő után újra jelentkezett. Régebben rendszeresen összejöttünk, megittunk pár pohár bort, beszélgettünk könyvekről, filmekről, néha valamelyikünk hozott valami új információt, meglepő hírt egy újonan feltűnt fiatal művészről, zenészről, újabb irányzatokról, de aztán az utóbbi években ez mind észrevétlenül, csendben megritkult, mint mikor egy folyó mentén beáll a tél. Ahogy a nyári, zöld erdők közt ott folyik feltartóztathatatlanul a folyó, megállíthatatlanul a célja felé, fenntartva közben egy nem kimondott kapcsolatot a parttal, a fákkal. Aztán eljön a tél, és ott marad a folyó is, meg a fák is – a színük mintha egyre hasonlóbb lenne, kezd minden szürkésbarnává válni – de már kopáran, magányosan, talán most mindenki inkább a maga útján menne magányosan. Talán már nincs annyi erő arra, hogy a másikra odafigyeljen. És ez már a másiknak sem az igénye.

Hát valahogy már mi is így vagyunk Juliennel. Néha felhívjuk egymást, hogy tudjuk, a másik ott van a vonal végén, de a találkozásaink gyakorisága már nem a régi.

A hosszú évek alatt kialakult szoros barátságunkat nem kérdőjelezte meg semmi sem, sőt minden, ami az utóbbi tizenkét (vagy tizenhárom?) évben történt, csak megerősítette. Ezek azok a ritka, szerencsés barátságok, ahol annyira egybevág két ember életformája, gondolkodása, viselkedése, hogy akár a legnagyobb konfliktust is úgy tudják venni, mint egy nem kívánt betolakodót.

Mindig is szerettem Julient a csendes, nem erőszakos természetéért, kötetlen lazaságáért, Marthe iránti őszinte, tiszta szeretetéért, és hát nem utolsósorban a tehetségéért, aminek a segítségével szinte virtuózan tudta felöltöztetni könyveinek, novelláinak szereplőit a leghitelesebb emberi tulajdonságokkal.

Örültem, hogy újra felkeres. Eszembe jutott az első találkozásunk. Micsoda véletlen volt! Hogy két, mondhatnám párizsi ember pont ugyanakkor menjen kezeltetni apróbb-cseprőbb bajait a cseh fürdővárosba, Karlsbadba! Ráadásul mindketten a Grand Hotelben voltunk elszállásolva!

Ahogy később kiderült, Julien valamilyen ízületi probléma miatt utazott oda, nekem meg kisebb emésztési zavarok miatt ajánlotta valaki az ottani kúrát. Én úgy gondoltam, ha már ott leszek, megtervezek magamnak egy kisebb utazást is. Újra szerettem volna látni Prágát, Kafka, Mucha, Ďvorák városát, és ha még kedvem lesz, megnézni egy-két dél-csehországi várat, kastélyt.

Julien meg a kezelésen kívül ott találkozott egyik rokonával, valamelyik testvérének a lányával – láttam is őket egyik délutáni sétámon. Szép, fiatal nő volt, talán még inkább lánynak mondtam volna. Akkor még Juliennel nem ismerkedtem meg, így természetesen inkább a lányt vettem észre. Egy-két nappal később, miután Juliennel már rájöttünk, hogy a munkahelye és az én lakásom csak pár utcányira van egymástól, mondta, hogy valamilyen családi, hagyatéki dolgokat intéznek Csehországban, azért utazott oda a testvére fiatalabbik lánya is, aki jól beszél németül is, angolul is, és így ez megkönnyíti nekik az ügyintézést. Talán kétszer láttam a lányt Juliennel, utána egy ideig már mindketten csak magányosan sétálgattunk, ittuk a keserű gyógyvizet, és hallgattuk a promenádokon felhangzó fiatal zenészek játékát.

Az egyik este – valamelyik vacsoránál hallottam meg véletlenül, milyen kiejtéssel rendeli meg a foie gras de canard-ot – rájöttem, hogy a szomszéd asztalnál szintén egy francia ül! Összeismerkedtünk, a vacsora utáni borunkat már együtt ittuk meg, amiről gyorsan ki is derült, hogy mindketten ugyanazt a bordeaux-it iszogatjuk – megmosolyogtató honvágytól is indíttatva. Nagyon hamar ráéreztünk, hogy a szokásos udvariassági „ceremóniákat” rögtön félretehetjük, mert valahol ott volt az a közös pont, amitől azt éreztem, JuIient régóta ismerem.

Innentől kezdve szerencsére kicsit izgalmasabb, változatosabb lett az ottlétem, mert bár a város mesésen bájos, két nap után már nincs nagyon mit csinálni. Hacsak – mint a legtöbb vendég – nem tudsz annak örülni, hogy minden nap egy új ruhában mész ki sétálni, és büszke pávákat is meghazudtoló pózban viszed magadat végig a sétányok, promenádok kövein. Örültem a reggeli találkozásainknak, a sétáinknak, és persze a beszélgetéseknek, ki hol lakik, mit csinál, család, gyerekek, stb., és aztán nagyon gyorsan elfeledve az evilági örömöket, bánatokat, rátaláltunk a közös, de már „komolyabb” témákra is, mint a politika, evolúció, világvallások, és minden más hasonlóra, amikről minden férfi meg van győződve: ő tudja az igazat! A helyzet abszurditását elfogadva nevetve leszögeztük, ez csakis a „Sors” játéka lehet, hogy nekünk itt és most kellett találkoznunk.

Így megtudtam, hogy Julien irodalomtanár és mellette ír is (vagy talán inkább fordítva), több, mint húsz éve boldog házasságban él feleségével, Marthe-tel, aki kertészmérnök. Közös gyerekük nincs, de a feleségének van két fia az első házasságából, akiket Julien gyakorlatilag a sajátjainak tart. Senlis-ben élnek, és csak azért nem mentek be Párizsba lakni, mert úgymond megengedhették maguknak a vidéki életet. Felesége sikeres volt a szakmájában, már csak a senlisi villák kertjei is bőven nyújtottak neki elég munkát, Julien meg szabadúszó életét – mert hogy a tanítás csak heti egy napot foglalt le a mindennapjaiból – mindig is így képzelte el, azt is csöndesen hozzátéve szinte szégyellve, hogy szülei után örökölt egy nagyobb összeget, egy párizsi lakást is, és ahogy mondta, „még pár dolgot”, vagyis igazából most úgy él, ahogy csak el tudja képzelni. Nekem ez persze mint pozitívum jelent meg, hiszen egyáltalán nem vettem volna rajta észre, hogy ez az ember gondtalanul gazdag, akinek ráadásul az a szerencse is megadatott, hogy a magánéletben sem voltak gondjai.

Az a hátramaradt néhány nap így gyorsan elszaladt. A legutolsó nap már nem is találkoztunk, csomagoltam, telefonokat kellett intéznem, még egy-két kötelező, illetve szívből jövő ajándékot beszerezni. Azt viszont előre megbeszéltük: otthon mindenképpen keressük majd egymást, és folytatjuk a szinte el sem kezdett elmélkedéseinket. Ahogy mentem az állomásra, a szívemhez nőtt helyeken még egyszer körülnéztem, hogy a városkát is jobban az emlékeimbe véssem, de kerestem Julien már jól ismert, lezser járását is az új promenádozók, új csoportok nyüzsgésében, akikre mellesleg a majdnem kéthetes ottlétem után úgy tudtam nézni, mint valamilyen betolakodókra, akik az „én” városkámat most kisajátítják, sőt az én belegyezésem nélkül. Hiszen itt most én tudom, hogy a hotel lépcsőjének melyik fokán is van az a pici pörcenés, én tudom, hogy a park egyik padjánál minden nap délután háromkor egy pár szokott találkozni, és én tudom azt is, hogy a legjobb bordeauxit nem a hotelben, hanem „Le Bouchon” nevezetű vinotékában lehet megkapni. Megmosolyogtatott a szentimentalitásom. Szerettem volna Juliennel még egyszer kezet rázni, megölelni, és valamiféle kézzelfogható bizonyosságot kapni arról, hogy az itteni elválásunk, és ehhez egy megtanult és megszeretett hely elhagyása nem egy befejezése valaminek, hanem épp az ellenkezője, valaminek a kezdetét jelenti.

Ezek azok a jellemző, de attól még nagyon is szerethető érzések, amit egy ember érezhet, megtapasztalhat, ha egy otthonától távoli helyen gondtalanul, a külvilágot, hétköznapokat elfeledve tölthet el egy-két napot, hetet. Ha ez ráadásul párosodik néhány pozitív élménnyel, szokatlan, újfajta élménnyel, akkor ettől hajlamosak vagyunk azt hinni: ez a hely valahol a szívünk egyik aprócska sarkában egy újabb otthonunkká vált, ahol az üzletben már előre köszönnek, mint egy régi ismerősnek, ahol mi jól érezhetjük magunkat, és ahol barátságok, kapcsolatok, sorsok szövődtek össze, mint egy nagy vasútállomáson egy ország sínei.

Persze ennek van aztán egy kiábrándító oldala is – a legtöbb esetben. Az itt átélt időszak sok ember életében kivételes körülmények közt történik meg, vagyis jóval kellemesebb, magasabb szintű élményekre tehet szert, mint a civil, hétköznapi életében. Az ilyen helyeken létrejött kapcsolatok kilencven százaléka néhány levélváltással véget is ér, hiszen az otthoni, sokéves, szinte bebetonozott létforma nagyon gyorsan kiszorítja ezt az álomképet, mint ahogy a reggeli ébresztő agybavágó csengése is igen csak gyorsan feledteti velünk még a legszebb álmunkat is.

Talán nekem ebben nagyobb szerencsém lesz! Igaz, már az állomáson jött az első „ébresztő”, amikor megláttam, hogy két tizenéves hogyan próbálja kilopni egy idősebb hölgy táskájából a pénztárcáját. Az állomás rendőrsége szerencsére már rutinból kapta el őket, nagy kiabálás közepette, de a váratlan élmény, a szokatlan zajok, az élet újratudatosítása rögtön tompított a még pár perccel azelőtti lelkiállapotomon. Csak kapaszkodni tudtam abba a valóságba, hogy itt én most talán egy új barátra tettem szert, akivel majd nem levelezni fogok, hanem egyszerűen felhívom, és rövid időn belül már együtt kávézhatunk egy terasz asztalánál.

A dél-csehországi rövid kirándulásom beigazolta azt, amit vártam tőle: mesébe illő táj, gyönyörű kastélyok, és végre egy kis vidéki koszt (a kezelés, úgy látszik, tényleg jót tett a gyomromnak), nem csak a már teljesen globalizált európai, unalmas menü, vagyis kellemes élmények egymásutánja. Arra gondoltam, lesz miről mesélnem az otthoniaknak.

Hát valahogy így történt az első találkozásunk. Ismeretségünk otthon persze picit akadozva kezdődött, vagyis folytatódott, hiszen az otthoni kigyúrt kerékvágások visszafogadása egy kis időt követelt. Az asztalomon már vártak a befizetendő számlák, levelek, üzenet a kicsit flúgos, de amúgy megbízható bejárónőmtől: „Monsieur Girard, holnap nem tudok jönni, mert beteg a gyerek, de majd hívom rögtön, amint otthon hagyhatom egyedül. A virágokat tegnap öntöztem meg, az összes postát felhoztam, és ki is van takarítva. Broussardné.” És még sok minden más, mindegyikünk számára jól ismert formalitások.

Lassan aztán beindultak a kicsit olajozatlan kerekek. Reggeli ébredések, a város állandó zaja, szirénák, mentőautók visítása (hogy hiányzott ez ott pár nap után, és itt meg mennyire nem szeretem), a napi hírek elolvasása, egy jó kávé – ennek már nagyon örültem, mert számomra azért az otthoni kávém a legjobb, kihagyott találkozások újratervezése, és még milliónyi dolog, melyeket végül is a megszokás biztonságérzetéből eredő nyugalommal, és az abból következendő „az élet értelme” illúzió bölcs elfogadásával könnyedén újraindítottam. Jó volt ismét otthon.

Talán két hét is eltelt hazajövetelem napjától, mire újra találkoztunk. Kicsit izgultam, milyen lesz az az ember az otthoni, megszokott környezetemben, akit idáig csak egy fürdőváros promenádján láttam, vagy az ottani hotel éttermében, és milyen vagyok én, itthon ebben a városban, az ő szemében? Igazából csak most fogjuk egymást megismerni, vagyis csak most leszünk olyanok, amilyenek mindenapjainkban vagyunk. Valahol a környezetünk is mi vagyunk… vagy netán fordítva? Akkor vagyunk inkább önmagunk, ha levetkőzzük a megszokott mozgásterünk által ránk aggatott „ruhákat”? A találkozás majd megmutatja.

A Rue des Carmes és a Boulevard Saint Germain sarkán van egy kávézó, ott találkoztunk. A félelmemet a csalódástól rögtön legyőzte az a mosoly, amit Julien arcán láttam. Ó, hát ez pont ugyanaz az ember, ugyanazok az energiák! És megint elöntött ugyanaz az érzés: hiszen itt szinte nem is két ember találkozik, hanem egy nagyon összeillő konstelláció éled újra, ami talán valahol mindig is csak arra várt, hogy megtalálja magának ezt a két testet, ezt a két embert, akik segítségével rövidebb-hosszabb ideig itt fog táncolni, szórakozni ezen a Földnek nevezett bolygón! Milyen jót is nevettünk ezen Karlsbadban! Hogy a találkozásunkat majdnem ezer kilométerre otthonunktól a Sors intézte ilyen abszurdul!

Innentől kezdve barátságunk lassan, folyamatosan erősödött, kapcsolatunk barátiból aztán átváltozott már úgymond családivá. Két fiuk már rég önálló volt, nem laktak velük, de párszor láttam őket, mivel Julienék később gyakran meghívtak magukhoz Senlisbe. Ilyenkor általában Marthe készített vacsorát – bár néha Julien lepett meg valamilyen specialitással –, és egy kicsit másképpen folyt a beszélgetés – tisztelettel figyelembe véve a női elemet. Legszívesebben viszont kettesben jöttünk össze. Mindig találtunk valamilyen témát, amit „oldani” kellett. Ő inkább érzelmi oldalról közelítette meg az éppen adandó problematikát, én meg inkább tárgyilagosan, ok-okozati hozzáállással, nem beengedve a csalóka és csak elvétve igazat sugalló megérzéseket. Ettől a szélsőséges kombinációtól, meg attól is, hogy találkozásaink, gondolatmeneteink teljesen felelőtlenül, mindenféle elvárás nélkül történtek, nem ritkán már a józan ész határait érintettük gondolatainkkal, csendben vagy esetleg kicsit felemelt hanggal is védve az igazunkat, és belemerülten próbálkozva a másik igazát megingatni. Beszélgetéseink lassan feloldottak mindenféle konvenciót, viselkedési szabályokat, valahol talán úgy lehetne mondani, hogy gondolattestvérek lettünk.

Aztán később, Julien elhozta a könyveit, verseit. Szerettem olvasni gondolatait, még ha számomra kicsit fárasztóan is írt, mert egy laikus szemszögéből soraiból hiányzott az öröm, a pozitivizmus, valamiféle életenergia. Érdekes volt ez, hisz beszélgetéseink folyamán Julien teljesen tűzbe tudott jönni, csillogott a szeme és néha a végén már két kézzel hadonászott, ellentétben a könyveivel, ahol próbálta az érzelmeit eltitkolni, vagy nem tudta őket megfelelően tolmácsolni, de közben meg virtuózan kezelte a szavakat, gondolatokat. Persze ott van a harmadik lehetőség is, hogy nekem nem voltak meg a megfelelő „antennáim” Julien irodalmához. Julien viszont nagyon szerette, ha bármilyen véleményt is mondtam munkájával kapcsolatban. Eltelt jó pár hónap, mire bátran ki mertem mondani a szubjektív benyomásaimat, sejtvén, hogy egy alkotó embernek ez azért a legérzékenyebb pontja, és rá kellett jönnöm, hol az a határ, ahol még igazat mondhatok, de még nem fájóan.

Szerencsére ez nem jelentett nekünk semmilyen akadályt, sőt talán még izgalmasabbá tette a napjainkat. Amik olyan gyorsan teltek, mint még sohasem. Kapcsolatunkat meghagytuk kettőnknek – eltekintve azoktól az alkalmaktól, amikor egy kis igényünk volt a Nőre, és Marthe-val hármasban vettük át az épp aktuális történéseket, híreket, pletykákat, filmeket és sztorikat, hogy valaki hogyan égette ki permettel a saját füvét, hogyan kellett egy kétméteres, tízezer eurós kerti bonsait átültetni, stb, stb.

Barátaikról, ismerőseikről tudtam. Nagy ritkán, és csak véletlenül össze is futottam velük a házukban, de inkább csak egymás kezébe adtuk a kilincset. Ez nekem így volt a legjobb, és Julienék sem erőltették, hogy most valamilyen nagy partyn kötelezően ismerkedjen meg mindenki mindenkivel.

Talán úgy három év telt el karlsbadi találkozásunk óta. Összeszokott páros lettünk, tudtuk, ismertük már a másik gondolatmeneteit, érzéseit, és szerettük a találkozásainkat hármasban is, Martheval, amikor végül is egy plusz dimenziót kaptunk társalgásainkhoz. Ilyenkor annyiban változott meg az együttlétünk, hogy Julien átállt Marthe oldalára, és így kettő az egy ellen játékot játszottuk. Aranyosak voltak együtt, szerették egymást, tisztelték egymást, és együtt élvezték a harmonikus életük minden pillanatát. Így én őszinte szeretettel tudtam elfogadni kettejük kis zárt világát, ami olyan volt egy kívülálló számára, mint egy karib-tengeri sziget.

Aztán egyszer Julien felhívott, olyan hangon, hogy rögtön tudtam, most komoly baj van. Csak annyit mondott a telefonba, hogy Marthe-nak autóbalesete volt, és hogy az állapota nagyon kritikus. Próbáltam belőle kiszedni még valamilyen más információt, hogy mikor és hol történt, hol van most Marthe, melyik kórházban, de képtelen volt bármi mást is mondani, mint hogy: ez nem igazságos, ez így nincs rendben, és hogy miért pont az ő Marthe-ja! És sírt közben. Hangosan, őszintén, mint amikor egy férfi sír elkeseredésében.

Kapkodta a levegőt, zokogott, a könnyeit nyelte, és aztán elhallgatott.

– Julien, te most hol vagy? Hol van Marthe?
– Itt van Senlisben. A „Paul Rouge-i” kórházban.

Marthe kómában feküdt egy ágyon, rákötve egy csomó gépre. Három órán át operálták, mentették, ami menthető. Szörnyű állapotban volt. Nem akartam magamhoz engedni a gondolatot, de minduntalan az jutott eszembe, ezt nem lehet túlélni. Szinte mindene összetörött, arca el volt torzulva, véraláfutásokkal tele, és gyakorlatilag egy gipszágyban feküdt. Haján, ajkán még ott volt a megalvadt vér.

Julienre nem ismertem rá. A telefonban még a Karlsbadban megismert barátom volt a vonal másik végén, igaz, számomra egy, még nem ismert elkeseredettség szintjén, de még ott volt, beszélt, sírt, kiabált, hallgatott. Most, Marthe szobája előtt egy kis előtérben, ott ült a látogatók számára kirakott széksor egyikén, és nem láttam rajta semmit sem. Se fájdalmat, se elkeseredést, se félelmet. Semmit. Arca rezzenéstelen volt, és amikor meglátott, szinte csak bólintott, hangot se akart kiadni. A sokk hatására lelke védelmében minden érzelmi csatornáját leblokkolta. Ahogy Marthe az ágyon fizikailag kómában feküdt, úgy Julien itt kint egy érzelmi kómába került. Zaklatott kérdéseimre csak röviden válaszolt, de igazából nem is a kérdésekre válaszolt, hanem csak olyanokat mondott: hagyjuk, majd az idő mindent megold, semmi komoly, Marthe majd otthon felépül… Mindezt csendben, mint amikor valakit nem akarunk hangos szóval felébreszteni mély álmából. Bár szerintem inkább önmagát nem akarta felébreszteni.

Szerda volt aznap. Kint sütött a nap és hűvös szél fújt. Bent maradtam a kórházban, amíg lehetett, de aztán a kórházi rendeletek személytelenségével finoman kitessékeltek, tudtomra adva, hogy a látogatási idő – lehet egy ilyen esetet látogatásnak nevezni? – lejárt. Próbáltam meggyőzni Julient, hogy hazakísérem őt, és ha akarja, ott maradok, míg le nem akar feküdni, de nyugodtan csak annyit mondott, hogy nem, szeretne egyedül maradni, otthon úgyis a feje tetején van minden, és hogy másnap megjönnek a fiúk is.

Marthe szombat reggelre meghalt. Talán így volt jó, és talán nem szenvedett. Ha igaz, hogy aki kómában van, az néha regisztrálhatja a külvilágot, akkor hallhatta Julien nyugtató szavait. Szerette a feleségét, és nem akarta őt elveszíteni. Beszélt hozzá, fogta a kezét, zavarodottan próbálta megigazítani a haját, amin ott maradtak a megalvadt vér nyomai. Így tudta csinálni, így tudott viselkedni egy ennyire abszurd, tragikus helyzetben. Néha tényleg nem mi döntünk az életünkről, de még csak a legkisebb mozdulatunkról sem. Valami vezet minket, teszi helyettünk a dolgunkat, irányít, mozgat, és a gondolatainkat is ő szabja meg.

Julien Marthe temetése után szinte eltűnt. Ő nem keresett, én meg szinte csak az üzenetrögzítőjével tudtam beszélni. Persze értettem a viselkedését, de nagyon nehéz volt elfogadni. Haragudtam rá, mert úgy éreztem, ignorálja a barátságunkat. Jólesett volna, ha ebben a családi, magánéleti tragédiában is a barátja maradhattam volna. Amivel „vigasztaltam” magamat, az az volt, hogy Julien talán mindenkit kizárt az életéből. Mindenesetre kerülte a beszélgetéseket, és ha véletlenül – talán egy pillanatra mégis szüksége volt a külvilágra – felvette a telefont, akkor az végül is nem szólt másról, mint két ember érzelmeinek az egymás melletti felvonultatásáról. Nem tudtuk összefonni a gondolatainkat. Én örülvén, hogy hallom a hangját, rögtön a tudtára akartam adni aggódásomat, hogy nincs-e valamire szüksége, tudja-e úgy rendezni az életét, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt, és hogy miben segíthetnék? Istenem, micsoda ostoba gondolatok, amikor valaki egyedül marad hosszú évek után egy házban, ahol minden apróságról az elmúlt húsz-huszonöt év jut eszébe. Az összes közös reggeli kávézás, a közösen elkészített ebédek, a csöndes órák, amikor mindketten tudták, hogy a másik most a munkájával van elfoglalva, és az esti együttlétek, amikor már csak egymásra figyeltek, egymásnak örültek. És azok a napok, esték, amikor az otthonmaradt várta a pár napra elutazottat… ez mind megszűnt, eltűnt, mintha nem is lett volna, egy pillanat alatt.

Hogy is lehet azt kérdezni, hogy nincs-e valamire szükséged? De igen, van! – hallanám az elképzelt, elkeseredett, de nagyon igaz választ. Igen, van! Szükségem van a szeretetre, amit Marthe-tól kaptam, és amit Marthe-nak adhattam!

De csak annyit szokott mondani, hogy vele minden rendben van. Továbbra is tanít, otthon minden rendben van, a gyerekek most gyakrabban jönnek, és hogy sokat van kint a kertjükben, vagyis a kertjében… Ápolgatja a virágokat, bokrokat, és erről néha tudott hosszabban is beszélni.

Körülbelül egy évig tartott, miután észrevettem nála, hogy kezd felszabadulni, kezd a hangja ismét élénkebb, energikusabb lenni. Talán mintha kicsit szégyellte is volna, hogy újra élni akar, újra örülni szeretne az életnek, a mindennapoknak. Ez az a kettősség, ami mindannyiunkban ott van, akaratunktól függetlenül. Amikor az ösztönök legyőzik még azokat a konvenciókat is, amikről már azt hittük, nem is hittük, meg voltunk róla győződve, hogy ez a mi életünk, ez a mi sorsunk, hogy valahol gyakorlatilag ez a helyzet, ez az állapot vagyunk mi. Aztán önmagunk előtt is eltitkolva, néha örömmel, máskor remegve a félelemtől, vagy izgalommal, esetleg akár fájdalommal, mély bűntudattal, de végül is – ha akarjuk, ha nem – engedvén a parancsnak, továbblépünk, botladozva, vagy épp kapkodva, de elkezdünk felépíteni egy új helyzetet, új életformát, amiben biztos, hogy újra önmagunkra találtunk. Ha egy kicsit is belegondolok, ennek a Mr. Életnek nagyon sok trükkje van arra, hogy fenntartsa önmagát – az emberek segítségével, az emberek tudtán kívül. Igen, Julien megadta magát az Életnek, és ennek én nagyon örültem! Már ő is felhívott, keresett, hogy mikor találkozhatunk, és a lassan és nehezen újra összeszedett életenergiájából már telt arra is, hogy ismét oda tudjon figyelni másokra is. Emlékszem, amikor újra megkérdezte: mi van velem, hogy vagyok, mi újság van körülöttem.

Aztán fokozatosan megint összerázkódtunk. Ha tanított, felhívott, nincs-e kedvem a tanítása után találkozni, már én is kijártam hozzá a házba, ahol meg kellett tapasztalnom, hogy nekem is egy új állapotot kellett megtanulni, hisz Marthe hiánya – azzal, hogy az elmúlt egy évben egyszer voltam Senlisben – számomra érezhetőbb volt, mint talán Juliennek, aki már megszokhatta a ház ürességét.

Újra eljártunk a Rue des Carmes-i kávéházba, és újra tudtunk órákat beszélgetni számunkra oly fontosnak tűnő dolgokról. Egy kimondatlan megegyezés alapján a múltat bármilyen ponton is érintő szavakat, gondolatokat kerültük. Ez arra is jó volt, hogy mindketten úgy tehettük el magunkban az emlékeket, ahogy az a mi képzeletünkben megmaradt, és ezekkel a kimondatlan szavakkal valahol Marthe emlékének adtunk tiszteletet. Ettől a beszélgetéseinknek lett egy új dimenziója, és valahol attól is, hogy Julienen mégis csak észrevettem egy ottmaradt zárkózottságot, vagy talán az átélt tragédia után megjelent védekezés nyomát, ami egy alig észrevehető keménységben nyilvánult meg. Vagy nem is keménység volt ez? Mintha az a gyermeki tisztaság, az a hajlékonyság, ami Julienen olyan kedves volt, és ami teljes teljében főleg akkor mutatkozott meg, amikor együtt volt Marthetal, megfakult volna. De az is lehet, hogy ezt csak én láttam így. Bizonyára túlzottan szerettem volna azt az embert újra látni, akit megismertem Karlsbadban. Ragaszkodtam az emlékeimhez, amiknek valaki a része lett, és aztán ez a valaki mássá lett, és ettől megzavarodtak az érzéseim, pedig csak újra kellett őket programozni.

Ebben a programozásban meglepő módon pont Julien segített. Életkedve szerencsére olyan intenzitással nőtt, hogy lassan én voltam az, aki lelassulva érezte magát. Persze ha belegondolok, mi is történt? Ő átélt egy hatalmas változást az életében, ami végső soron, igen, teljesen szélsőséges módon, de megerősítette benne az életösztöneit. Szinte a saját hajánál fogva kellett kihúznia önmagát a depresszióból, tétlenségből, kilátástalanságból, hogy ne fulladjon bele a sors kiszámíthatatlanságába. Úgy, ahogy a gyász – és vele a harc, amivel Julien csak önmagát akarta megmenteni – lassan elsimult, ő úgy kapott egyre nagyobb erőre.

Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy jót tett Juliennek Marthe halála! Dehogy! De az tény, hogy egy biztos, jól kiépített, szerencsés életmód elkényelmesítheti az embert, hiszen ott már minden működik, már mindent „csak fent kell tartani”, és az már megy szinte magától is. Valahogy mint egy lendkerekes játékautó. Ha jól meglökjük, akkor úgy tűnik, meg sem áll. Aztán meg szinte észrevétlenül lelassul. Aztán a végén meg is áll.

Talán valahol a két helyzet között lenne az ideális. Na de ebben sajnos nem mi döntünk.

Innentől kezdve aztán már nem történt velünk semmi olyan, ami az egyik pillanatról a másikra beleszólt volna az életünkbe. Hát, tűnhetett volna ez unalmasnak is, de mondhattuk volna azt is, hogy szerencsések vagyunk. Elfogadva az életnek ezt az egyszerű képletét, mindketten tettük a dolgunkat, hogy munkánkkal – és szerencsére az adottságainkkal, tehetségünkkel is – pénzt tudjunk előteremteni, aminek a segítségével aztán testi és lelki igényeinknek eleget tudjunk tenni. Ebben a komfortban a barátságunk lassan megvénült, bölccsé vált. Ez azt jelentette, hogy az évek múltával már nem maradt meg az az igény a rendszeres, heti többszöri találkozásra, ami ismeretségünk elején szinte tűzben tartotta a barátságunkat. Lassan, de biztosan ritkuló beszélgetéseink alkalmával egyre gyakrabban nevettünk vitáink végén azon a kulcsmondaton: na megint megmentettük a világot! A rosszak megkapták büntetésüket, a jók meg „addig éltek, míg meg nem haltak”. Aztán már csak egyszerű, mindennapi gyakorlati dolgokról beszélgettünk. Elromlott a wc-m, ez évben nem permeteztem le a gyümölcsfákat, megint vírust kapott a számítógépem, és bár Julien párszor még tett néhány apró megjegyzést diákjai fiatalságáról, és itt feltehetőleg osztályainak inkább a gyengébb nemű felére gondolt, lassan a politika, filozófia, művészet mellett az erotika is már csak alkalomadtán került szóba kettőnk közt.

Szép barátság volt, aminek ez az „őszi” korszaka is a helyén volt. Tudtuk mindketten,
hogy ott van a másik, akire lehet számítani, aki a maga tapasztalataival
megérti a másikat, elfogadja, tiszteli és őszinte barátsággal szereti. Ettől talán nem
is várhatunk többet embertársunktól.

Tizenkét éve, hogy megismertem Julient, és kilenc éve, hogy Marthe meghalt. Érdekes, hogy vannak emberek, akik nap mint nap elmennek egymás mellett, és nem tudnak a másikról semmit sem, pedig esetleg több éve ugyanazzal a metróval utaznak, vagy ugyanabban az utcában dolgoznak, és semmi közös sem történik az életük folyamán. Aztán vannak emberek, akiket ugyanez a véletlen – vagy nem véletlen? – épphogy összehoz, összekapcsol, és élettapasztalataikat már a másik léte is befolyásolja. Én az életünknek ezt a kiszámíthatatlanságát mindig is szerettem. Valahol épp ez az a pont, ahol kicsit hozzátehetünk Élet úr noszogatásaihoz. És talán itt van az a pont, ahol tanulhatunk önmagunk viselkedéséből. Hogyan is reagálunk az élet által felkínált tabula rasara. Érdekes téma. Talán ezt meg kellene vitatni Juliennel.

Igen, ma Julien megint jelentkezett. Az egyetemről hívott, és mint legtöbbször, most is azt kérdezte, megállhat-e egy pár percre, úgy fél óra múlva. Örültem neki, mert egy kicsit álmos, nyomott hangulatom volt, és bíztam benne, hogy a látogatása kicsit felráz ebből a téli álmomból.

Meg is jött, ahogy megbeszéltük. Reméltem, hogy a kábaságomat nem veszi észre, de ő még tőlem is zavarodottabb, szétesettebb volt. Cipőjét rögtön levette az előszobában, és már indult is volna befelé csak úgy, zokniban, pedig máskor már automatikusan lépett bele a csak neki fenntartott papucsokba. Mintha rajtakapták volna, rögtön azzal kezdte, hogy nem akar feltartani, és hogy nem marad sokáig, még sok dolga van, de közben láttam rajta, hogy szeretné, ha egy picit marasztalnám. Szó nélkül leült az egyik fotelbe, táskáját lábai közé rakta, és kért egy pohár ásványvizet. Behoztam két poharat, meg az üveg ásványvizet a konyhából, leültem vele szemben, és megkérdeztem, mi újság vele. A szokásos „minden rendben, semmi gond, futnak a napok” és más hasonló frázis után kibújt a szög a zsákból.

– Hoztam valamit. Jó lenne, ha elolvasnád!

Elővett egy nem túl vastag, talán úgy 60–70 oldalnyi, A4-es „kéziratot”. Meglepett vele, hisz azt hittem, már hosszú ideje nem ír. És közben, mint mindig, megörültem, hogy újra olvashatom a sorait, még mielőtt kiadatná. Át is akartam venni a felém nyújtott köteget, de mintha nem akarta volna még elegedni.

– Tudod, ezt már régen írtam. Sok éve. Soha nem is akartam kiadatni, mert más is, mint ahogyan írok, meg…

Elhallgatott egy pillanatra, elengedte a papírokat, és aztán hozzátette.

– Jó lenne, ha valaki elolvasná. Rád gondoltam. Ha van kedved.

Természetesen igent mondtam, mert ahogy említettem, mindig izgalommal vettem a kezembe egy kéziratot, amit más még nem olvashatott. Többet nem is akart mondani a könyvről, és ezek után tényleg fel is állt, úgy állva kiitta a vizét, és már indult is. Miközben a cipőjét vette fel, mondtam neki, hogy rögtön jelentkezem, amint elolvastam, és viccesen hozzátettem, hogy készüljön fel a kritikára!

Erre csak bólintott beleegyezően, de már át is lépte a küszöböt, és otthagyott egyedül a könyvével.

Ott maradtam zavarodottan az előszobámban. Nem értettem Julien viselkedését, amire egy pillanatig próbáltam is magyarázatot találni, de aztán elmosolyodtam, leráztam magamról ezt a titokzatos feszültséget, mint egy kutya a vizet a bundájáról, és visszamentem a szobámba. A kézirat ott feküdt az asztalomon. Majd este elolvasom, gondoltam, hisz csak pár oldal volt az egész, vagyis úgy pont egy hosszabb estényi terjedelmű.

Miután elrendeztem a nap összes tennivalóját, és úgymond már meg tudtam állítani az idő múlását másnap reggelig, kényelmesen elhelyezkedtem a fotelemben, odakészítettem egy kis bordeaux-it, vizet, és elkezdtem olvasni.